Hortenzia, Gergő
8 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Milyen az élet egy sokkal sikeresebb nő mellett?

SzM 187
2019.04.04. 18:03 Módosítva: 2019.04.04. 21:12
Szobotka Tibor évtizedekig gyűjtötte a feleségéről, a közönségkedvenc Szabó Magdáról szóló újságkivágatokat, miközben arról, hogy ő is ír, kevesen tudtak. Most megjelent naplójából kibontakozik a hosszú ötvenes évek reményvesztettsége: irodalmi és hatalmi intrikák, magánéleti mélypontok és összekapaszkodás a szocializmusban idővel mégiscsak sikeres írónővé váló feleséggel.

Szobotka Tibor a 20. század jelentős magyar írója volt, de a köztudatban elsősorban Szabó Magda férjeként maradt meg. A Jaffa Kiadónál most megjelent Bánom is én című könyvben, amelyet eddig kiadatlan, 1953 és 1961 között keletkezett naplószövegeiből állítottak össze, Szabó Magda legalább annyira jelen van, mint maga a naplóíró: szereplője, értelmezője és kiegészítője is a bejegyzéseknek. Szobotka 1925 óta vezetett naplói ugyanis a halála után felesége birtokába kerültek, aki nemcsak elolvasta, de az 1948 előtti anyagot bele is dolgozta a férjének emléket állító Megmaradt Szobotkának című könyv szövetébe. Az 1953-tól kezdődő füzetekbe pedig egyszerűen beleírt, például a Szobotka utólagos öncenzúrájának áldozatul esett mondatok helyére, vagy az utolsó, 1961-es bejegyzés után, amikor 1982-ből visszatekintett közös múltjukra.

Várta a várhatatlant

Szobotka 1913-ban született Budapesten a „Monarchia két legkevésbé összeillő emberének” második gyerekeként. Bár Szabó Magda szerint „kölcsönös csalódottságuk boldogtalanságát a gyerekeikben reagálták le”, Szobotka szerette, szánta és féltette őket. Szorongásban telt Miksa (ma Osvát Ernő) utcai gyerekkorát Gertrúd nevű nővére, a Barcsay (ma Madách) Gimnáziumban szerzett barátai, a könyvek és az írás enyhítette. „Hát végre író lettem, aki már nemcsak a fióknak ír, hanem lapnak, és az írott betűk nyomtatottá válnak, és százak olvassák”– ujjongott naplójában, amikor tizenöt évesen közölte írását az egyik ifjúsági folyóirat.

A harmincas években egyetemista lett a pesti bölcsészkaron, ahol – az őt akkor még nem ismerő – Szabó Magda leírása szerint társasági sikerei voltak a „szellemes csevegő, rendkívül megnyerő külsejű” fiúnak, aki a zsúrok, teák állandó partikelléke, miközben megfordul a leglepattantabb kocsmákban és józsefvárosi bordélyokban is. 

1942-ben feleségül vette a hangját vesztett egykori csodagyereket, Márkus-Szoyer Ilyt, a Népopera igazgatója és egy opera-énekesnő lányát. Két évig voltak házasok, de ebből alig ötven napot töltöttek együtt. „Az örökös behívások miatt nem is volt igazi házasélet, inkább egy legalizált, tragikus viszony”– emlékezett később Szabó Magdának. Szobotka az 1944. októberi kiugrási kísérlet után nem tért vissza egységéhez, katonaszökevényként bujkált a Miksa utcai lakásban. Amikor felesége 1944 karácsonyán vajúdni kezdett, nem tudta bekísérni a kórházba. Az orvosuk sem volt ott, nem jött az ostrom miatt sem ekkor, sem pár nappal később, amikor a szülés után váratlanul fellépő komplikációk miatt Ilyn gégemetszést kellett végrehajtani a kórház pincéjében, gyertyafénynél. Az anyát és a kisfiút hazaküldik, pár nap múlva mindketten halottak: a baba nem eszik, az anya nem tud szólni, beszélőfüzetben szól férjéhez. Szobotka kisfiát lekváros ládában, feleségét szekrényben temeti el egy hevenyészett sírba – néhány héttel az ostrom vége előtt.

Szabó Magdának elmesélte, hogy az életnek ezen a felfoghatatlan mélypontján miért nem lett öngyilkos. „Azt hiszem, vártam valamit, annak ellenére, hogy úgy éreztem, nem lehet várnivalóm. Polgár voltam, tudod. Megköveteltem a rendet az életben, és a halálhoz méltó formákat is. [...] Aztán az is kiderült, keresnek, mert állásom van, méghozzá a Rádióban, méghozzá az irodalmi részlegnél. [...] Kétségbeesésemben elfakadtam sírva. Állás, nekem való, végre...”

Az 1945 utáni átmeneti évek, a rövid életű magyar demokrácia korszaka Szobotka életének legsikeresebb korszaka. Karrierje szárnyalni kezd, a Magyar Rádióban előbb lektor, majd irodalmi szerkesztő, műsorfőtitkár, 1947-ben ő közvetítheti a május 1-jei felvonulást. Az újjáépítés éveiben írta meg csak halála után napvilágot látó regényét, a Száműzetést, nyolc napig a Néphadsereg Színháza (ma Vígszínház) igazgatója volt, megismerte és 1948-ban feleségül vette az akkor a kultuszminisztériumban dolgozó, verseket író Szabó Magdát. A legvadabb Rákosi-korszakban előbb feleségétől vették vissza a Baumgarten-díjat és kényszerítették az irodalmi életből a tanári pályára, majd 1950-ben Szobotkát is kirakták a rádióból és a Tankönyvkiadóba rejtették, ahol korrektornak leminősítve dolgozott. 

Balra: Márkus-Szoyer Ilyke, Operaház - Pelleas és Melisande. Forrás: Szinházi Élet 1925. 49. szám / Arcanum adatbázis. Jobbra: Márkus Szoyer Ilykét édesapja, Márkus Dezső kíséri zongorán. Forrás: Szinházi Élet 1935. 24. szám / Arcanum adatbázis
Balra: Márkus-Szoyer Ilyke, Operaház - Pelleas és Melisande. Forrás: Szinházi Élet 1925. 49. szám / Arcanum adatbázis. Jobbra: Márkus Szoyer Ilykét édesapja, Márkus Dezső kíséri zongorán. Forrás: Szinházi Élet 1935. 24. szám / Arcanum adatbázis
Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Együtt kerültek a kirakatba

1953-ban, amikor a napló kezdődik, Szobotka már a VI. kerületi Szinyei Merse utcai általános fiúiskola tanára. Angol-német szakosként magyart és történelmet tanít 10 éves gyerekeknek, akikkel képtelen bánni. De hiába veri őket (szerinte csak a gonoszakat): „titkon remélem, hogy feljelentenek, és végre kitesznek”, a szülőknek kifejezetten tetszik pedagógiai módszere.

Az irodalomból száműzött házaspár pénztelen, az Attila úti lakás hideg, betegeskedő szüleiknek pénz kell, a cipő, ruha, kabát, ing, harisnya beszerzése „hároméves terv”, akkor is, ha könyvtáruk példányai lassan az antikváriumba vagy a MÉH-be vándorolnak. Amikor 1953-ban Szabó Magdát megbízzák Shakespeare A két veronai ifjú című művének fordításával, Szobotka annyira örül, hogy diadalívet fabrikál az ajtó fölé, „ÉLJEN A VILÁG LEGÉDESEBB, LEGSZEBB Shakespeare-fordítója, GAGÓ!”- felirattal.

A forradalom és az azt megelőző év hiányzik a naplóból, Szobotka a teljes 1955 és 1956-os évet megsemmisítette.

„Hol az ötvenhatos, szívem?”– áll Szabó Magda kézírásával az 1957-es füzet tetején, melyben csak egyetlen mondat emlékeztet a közelmúltra egy januári bejegyzésben: „Odakint mély, süket csönd. Még mindig kijárási tilalom.”

Az 1956 után megváltozott kultúrpolitika egyik nagy felfedezettje azonban épp Szabó Magda lett, asztalfiókban pihenő regényei sorra jelentek meg. Szobotka viszont mellőzött maradt, naplója innentől kezdve felesége felívelő, de a háttérben játszmákkal és intrikákkal teli karrierjét dokumentálta. A kritikák ítéletei, a kultúrharc hullámai határozzák meg a mindennapjaikat.

Ha nem is nyílik számára olyan széles tér, mint a feleségének, azért Szobotka is engedélyt kap az irodalmi levegővételre, 1957-ben lefordítja Joyce Ifjúkori önarcképét és Ottlik közbenjárására Agatha Christie Nyaraló gyilkosokját.

Éjjel-nappal csinálom ezt a nagyon rossz Agatha Christie-t

– jegyzi fel a naplóba. 1959-ben felesége könyvével, Az őzzel egy időben megjelent regénye, a Megbízható úriember, de a Horthy-korszak világát egy strici életén keresztül bemutató művel a kritika nem tudott mihez kezdeni: olcsó bestsellernek, lektűrnek, Szobotkát „magyar Sartre”-nak nevezték. Vagy éppen semmibe vették az előző harminc évét, mint a Magyar Nemzetben megjelent kritika: „azzal kezdődött, teljesen új név vagyok az irodalomban, nem tud róla, hogy valaha is versem vagy novellám megjelent volna. Nesze neked 30 esztendő. Úgyis tudom, hogy hiába éltem és dolgoztam, mégsem öröm, ha ezt még százezer példányban ki is nyomtatják. Nagyon letört és elszomorított, hiába nevezett ’sokat ígérő tehetség’-nek. 46 éves múltam.”

Szobotka sűrűn felbukkanó depressziójának egyik oka a házaspárral ambivalens viszonyban lévő Bóka László intenzív és nyomasztó jelenléte. A Karácsony Sándor irodalmi köréből ismert gyerekkori barát, Bóka a negyvenes évek végén Szabó Magda kultuszminisztériumi főnöke és esküvői tanúja – a pletykák szerint a szeretője. Szobotka erre nem utal a szövegekben, de naplójában Bóka a legváratlanabb helyzetekben felbukkanó szociopata, aki egyszerre vetélkedik a feleség kegyeiért, próbál a férj barátja maradni, és tágítani körülöttük az irodalmi érvényesülés terét. Ilyeneket ír: Magda „ráadásul tanmenetét B.-nál hagyta, aki délután virágcsokorral együtt visszaküldte”, vagy „amikor M. megette a B. rendelte tortát, amit tőlem visszautasított, kitört a botrány”, vagy „Jövőre egyszerűen nem megyek sehová Magyarországon nyaralni, hiszen mindenhová utánunk jön”, és „Áldásos hatása volt, hogy Bóka nem volt itt, szabadon jöttünk-mentünk.”

Szabó Magda mindenesetre megbocsátóbb a  Szobotka által csak „a hülyének” nevezett Bókával, aki vasárnaponként „bűnrossz” regényeiből olvasott fel nekik. Férje naplóját annak halála után átolvasva így ír: „Bóka, akit tartani kellett, hogy segítsen, hiszen olyan védtelenek voltunk.” Ortutay Gyula ugyanakkor azt állítja naplójában, hogy Szabó Magdának 1947 óta viszonya volt az írónő által a magyar irodalom egyik legtragikusabb figurájának nevezett Bókával, aki a Szobotka házaspáron keresztül próbálta kompenzálni, hogy segédkezett a polgári irodalom elhallgattatásában, versben dicsérte Rákosit, elégiában siratta Sztálint.

A másik zavaró emberi tényező a Régimódi történet egyik főszereplője, Szabó Magda anyja, Jablonczay Lenke volt. Szobotka sosem szerette anyósát, akit férje halála után magukhoz költöztettek Júlia utcai lakásukba. „Együtt fogunk lakni, az se sok örömöt ígér. Milyen elképesztően nehéz az élet. [...] Este aztán szóba került, mit gondolok az anyóssal való életről. Megmondtam. Ettől nem lett vidám, vissza is akart csinálni mindent, de persze úgysem így lesz. Számomra rettenetes áldozat, elképzelhetetlen életfeltételek megteremtését jelenti.” Szobotka halála után naplóját átolvasva ezt a részt természetesen Szabó Magda is kommentálta:

Itt ugráltam köztetek, Anyám és közted, hogy mindketten megkapjátok, ami jár nektek.[...] elvállaltad az Anyut, akit nem szerettél – nem ismerted őt, Anyu féltékeny volt rád, mert tudta, már csak a Tiéd vagyok.

Amikor aztán 1959-ben és 1960-ban novelláskötetét és regényét is visszadobta két kiadó, Szobotka úgy érezte, számára a karrier minden lehetősége elveszett, a naplóírással is hamarosan felhagyott. „Mi lesz most? Se novelláskötet, se a regény, 47 éves koromra teljes kátyúba jutottam. Habozás nélkül lennék öngyilkos. [...] nyilván egyszerűen rossz, amit csinálok, ezért nem kell sehol. [...] S ha ezt nem tudom, írni, mi mást tegyek a földön? Borzasztó érzés. [...] Nincs kiút, nem tudom, mi lesz. Csakugyan ilyen erkölcstelen, amit írok, vagy az emberek álszentek? Kételkedem magamban”– írta egyik utolsó bejegyzésében.

Szobotka életéből ekkor még huszonegy év volt hátra, melybe belefért sok utazás, tanulmányköteteinek, fordításainak, elbeszélésköteteinek, irodalomtörténetének és regényeinek (Züzü vendégei, Az összeesküvők, Menyasszonyok, vőlegények) megjelenése. Mert az 1960-as évek második felétől az enyhülés már számára is egyre több teret nyitott, és ha nem is lett a közönség kedvence, mint Szabó Magda, irodalomtörténészként, fordítóként és idővel íróként is egyre több megbecsülést kapott. A naplóból azonban ez már kimarad, a szövegek pont a legsötétebb időszakról szólnak.

Utolsó pillanatig ő volt felesége meósa, kritikusa, esztétája, szakácsa, nevelte, bírálta, tanította, a bántó kritikákat elrejtette előle. Naplója és a házaspárról szóló ügynöki jelentések – természetesen megfigyelés alatt álltak – megegyeznek abban, hogy „a férj nem féltékeny felesége sikereire”, sőt Szobotka társaságban is szívesen dicsekedett feleségével: hol, hány példányban adták ki, mekkora a postája, hány világlap elemzi, és gyűjtötte a róla szóló cikkeket.

A hosszúra nyúló ötvenes évek, férje kudarcai és depressziója Szabó Magdát is megviselték, egy ilyen leosztásban az a fél is szenved, aki látszólag szerencsésebb. „Ha valaki úgy gondol énrám, hogy boldog és sikeres életem volt, téved. Nyomorult életem volt, annyit szenvedtem miattad, hogy minden édességem megkeseredett, minden kudarcod az arcomba vágott, minden saját sikeremet szégyelltem és gyűlöltem” – írta Szobotka halála után férje naplójába. „Ma, ’82. május 14-én, mikor végigolvastam, csodálom a saját erőmet, mert ebbe, amit átéltünk, ennek a rögzített rémfilmjébe olvasás közben bele kellett volna halnom. [...] a Te életed csak most kezdődött el volna, már látszott a megoldás, egyetlenem, és nem bírtad kivárni a rehabilitációt, azt a nagyot, azt az igazit. Így volt, ez volt az életünk. Mennyire kellett, hogy szeressük egymást, hogy meg nem őrültünk.”

Az őrületig valóban nem jutottak, de a depresszió végigkísérte az életüket. A többeknek megoldást hozó 1956 utáni konszolidáció Szobotkának nem sokat jelentett, neki mindegy volt, hogy éppen Rákosi vagy Kádár kultúrpápája kezében van a sorsa: az egyik elhallgattatta „elegáns realizmusát”, a másik szólni engedte, de elsorvasztotta benne az íráshoz való kedvet. Özvegy Szobotkáné bosszúálló angyalként akarta térdre kényszeríteni a férjét életében mellőző kultúrpolitikusokat és a közvéleményt. Sikerült elérnie, hogy a Megbízható úriemberből film készüljön és posztumusz megjelent öt Szobotka-könyv is, de ez nem hozta vissza az elvesztegetett éveket.

(Szobotka Tibor: Bánom is én. Naplók 1953–1961. Jaffa Kiadó, 2019. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az előszót írta: Kosztrabszky Réka)

(Borítókép: Szobotka Tibor és Szabó Magda. Fotó: Családi archívum / Jaffa Kiadó)