Adél
0 °C
5 °C
Index - In English In English Eng

Ha veszélyben érzik magukat, a békés polgárokból is előjön az állat

5K8A5980
2019.04.07. 13:32

Egy békés gyarmati városban egyszer csak megjelennek a katonák, és közlik: a Központ szerint a határ túloldalán arra készülnek a barbárok, hogy egyesült erővel lerohanják őket. Bár a határ menti település lakói eddig főleg csak akkor találkoztak a barbároknak címkézett őslakosokkal, amikor különösebb konfliktusok nélkül kereskedtek velük, a fenyegetésre hivatkozva a város élete egyik pillanatról a másikra megváltozik.

Szükségállapotot rendelnek el, a hadsereg átveszi a hatalmat, a törvényes eljárásokat felváltják a brutális kínzások, a nyugodt közhangulatban pedig állandósulnak a hisztérikus híresztelések: mire készülhetnek a barbárok, milyen betegségeket terjesztenek, pontosan mennyire kell tőlük félni.

Az irodalmi Nobel-díjas dél-afrikai író, John Maxwell Coetzee A barbárokra várva című könyve március közepén jelent meg ismét magyar nyelven az Athenaeum Kiadó gondozásában. (Először 1987-ben adták ki magyarul az Európa Kiadónál Sebestyén Éva fordításában.) A barbárokra várva univerzális érvényű történet arról,

hogyan tudja a hatalom egy láthatatlan ellenség képével riogatva totális irányítás alá vonni a polgárait, és átformálni az addig megszokott hétköznapok szabályszerűségeit.

Az eredetileg 1980-ban megjelent könyv áthallásos az elmúlt évek magyar belpolitikát uraló közbeszédével is. Ha az írásról egy sör mellett elkezd beszélgetni egy kormánypárti és egy ellenzéki olvasó, valószínűleg másodpercek alatt egymás torkának fognak ugrani. Valószínűleg már azon a ponton, hogy egyáltalán nevezhető-e áthallásosnak a regény a mai magyar helyzetre.

A békés középosztálybeli álma

A lendületes, pár nap alatt elolvasható szöveg – ez az eredeti fordító munkáját dicséri – egyik legizgalmasabb része a főszereplő kezdeti dilemmája saját szerepével kapcsolatban. A katonák megérkezése előtt elfognak két fosztogató barbárt, akiket halálos kínvallatás alá helyez a központból jött ezredes. A nyugdíjazás előtt álló bíró utánajár az ügynek, majd felmerül benne, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet: 

Ha elmentem volna néhány napra vadászgatni, amit meg is kellett volna tennem, mondjuk, egy kiruccanás fel a folyó mentén, amikor visszajönnék, lepecsételném az ezredes beszámolóját, anélkül, hogy elolvasnám, esetleg csak közömbösen átfutnék rajta, nem kérdezősködnék arról, mit is jelent a vizsgálat, mi rejtőzik a kifejezés mögött (...) Ha bölcsen így cselekedtem volna, talán most élhetnék tovább a vadászatnak, a solymászatnak, a szelíd érzéki vágyaknak, miközben várnám, hogy a provokációk megszűnjenek, a határvidéki mozgolódás megszűnjön.

A bíró vágya a mindenkori polgári középosztályé: nem akarja megváltani a világot, nem üti bele az orrát a nagypolitikába, csak tisztességesen el szeretné végezni a munkáját, hogy aztán szabadidejében a hobbijainak élhessen.

Tudja jól, hogy saját egzisztenciális harmóniáját kockáztatja ha szót emel a nála gyengébbeket ért igazságtalanságokért, de vajon

beszélhetünk-e tisztességről, amikor valaki tudva, hogy milyen aljas dolgokat művel a hatalmi gépezet, mégis kiszolgálja azt?

A hivatalnok örök érvényű lelki tusája sajnos csak rövid ideig tart, ellenben a szerző indokolatlanul sokat foglalkozik a magányos, idősödő bíró szexuális életével. Teszi mindezt ugyanazzal a nőket tárgyként kezelő, egysíkú, soviniszta beszédmóddal, amely például Michel Houellebecqet is jellemzi. Ezeknél a visszatérő epizódoknál arra gondoltam, hogy na, már megint egy idősödő fehér férfi taglalja végeláthatatlanul az idősödő fehér férfi főszereplőjének erotikus fantáziáit, vágyait, érzéseit, erekcióit és saját orgazmusához való viszonyát. Igaz, Coetzee másfél évtizeddel megelőzte ezzel a nálunk ismertebb franciát.

A mai napig ki nem beszélt múlt

Miközben ezek a nemi egyenlőség szempontjából kifejezetten aszimmetrikusan tárgyalt kalandok tökéletesen irrelevánsak ekkora mennyiségben (még ha egy létező embertípus lelki világát is fejezik ki), A barbárokra várva a koloniális irodalom fontos alkotása, amely reflektál a gyarmatosítók civilizációs önképe és a gyarmatosított területeken végrehajtott borzalmas cselekedeteik közötti, mai napig nem megfelelően kibeszélt és feldolgozott ellentmondásra.

A történet középpontjában pedig leginkább az erőszak és annak különböző aspektusai állnak. A hatalom változatos módokon alkalmazhat erőszakot: feltehet például olyan kérdéseket, amelyekben már sugallja az elfogadható válaszokat, de eljuthat odáig is, hogy az ellenségeit éhezteti, kínozza és megalázza.

A nyilvánosan alkalmazott erőszak a regényben (és gyakran a valóságban) nem öncélú, hanem az elrettentést szolgálja: ha valaki a legfontosabb politikai kérdésben, az úgynevezett barbár-ügyben eltér a központi irányvonaltól, az könnyen azon kaphatja magát, hogy meztelenül, kilométerekre bűzlő szarszagba burkolva a főtér közepén kénytelen ugrabugrálni addig, amíg a körülötte álló fegyveres katonák azt nem mondják, hogy elég.

Veszélyben az életmódjuk és a szokásaik

Az írás legdermesztőbb része, hogy miután különböző mendemondák alapján a tisztek és a lakosság elhitte, hogy civilizált világuk megmaradása érdekében végső háborút kell vívniuk az idegenekkel,

a békében és jólétben élő nép azt is elfogadta, hogy a biztonság érdekében minden eszköz megengedett.

Az ellenség dehumanizálása is. Kellő hecchangulatba hozva pedig a korábban békés és visszafogott polgárok is elkezdenek tülekedni azért, hogy az ellenségnek kikiáltott, megkötözött és földön fekvő barbárok hátát ütlegelhessék, mert elhitették velük, hogy veszélyben van egész életmódjuk és szokásaik.