Gyöngyi
9 °C
25 °C
Index - In English In English Eng

Az se baj, ha Martin sose írja meg a befejezést

GettyImages-164116938
2019.04.12. 20:55 Módosítva: 2019.04.13. 00:19

A kimaradt tavalyi év után április 15-én kezdődik a Trónok harca 8. évada. Az évtized legjelentősebb tévésorozata a hat részből álló utolsó évaddal véget ér, de igyekszünk megadni a módját a búcsúzásnak Westerostól: a premierig minden nap jelentkezünk a Trónok harcáról szóló cikkekkel, az egyes epizódokat pedig mindig keddenként fogjuk kibeszélni.

A Trónok harca másfél évtizedig nem a világ legjelentősebb, a tévézést örökre megváltoztató sorozatát jelentette, hanem egy befejezetlen, az első tévés évad kezdetén éppen a negyedik megjelent köteténél járó fantasy regényfolyamot. Pontosabban annak első kötetét, mert az egész sorozat A tűz és jég dala címet viseli.

Nem voltak ezek sikertelen könyvek, sőt a regények egyre inkább megtalálták a közönségüket. A 2005-ben megjelent negyedik kötet, a Varjak lakomája egyenesen a The New York Times bestseller listájának első helyén indított, és a lap beszámolója szerint George R. R. Martinnak már akkor megvolt az a fanatikus rajongótábora, ami nélkül se a regény, se a tévésorozat nem tudott volna kultikussá válni:

„Mr. Martin sagáit töviről hegyire végigelemezik az online felületeken, például az Amazon.com értékeléseiben vagy a fantasy fórumokon. Amikor Martin felolvasóturnét tart, órákig sorban állnak az emberek, hogy bejussanak. 'Soha nem láttam még ehhez hasonlót, kivéve, amikor rocksztároknak biztosítottunk helyszínt' – mondta Caroline T. Hughes, a Barnes & Noble eseménykoordinátora a manhattani Astor Place-ről, ahol Martin novemberben tartott felolvasást.”

A sosem látott tömeg ötszáz embert jelentett – mai szemmel nem tűnik nagynak, de akkor még bőven a Trónok harca-őrület előtt voltunk, a sorozat későbbi producere, David Benioff az első telefonhívást sem indította el Martin irányába.

A rajongók számánál többet számított az elkötelezettségük, és ennek jelentőségével Martin is tisztában volt.

Amikor 2001-ben J. K. Rowling az egyik Harry Potter-regénnyel elvitte a harmadik kötet, a Kardok vihara elől a műfaj legrangosabb elismerését, a Hugo-díjat, Martin állítólag így reagált: „Cseszd meg, Rowling! Lehet, hogy dollármilliárdjaid vannak, meg a Hugómat is elvitted, de ilyen rajongóid nincsenek.” Ha ez ebben a formában nem is hangzott el soha, két lényegi eleme Martin dokumentált nyilatkozatai alapján mindenképpen helytálló: neheztelt Rowlingra, amiért az elhatárolódott a fantasytől, és nagyon megbecsülte a rajongóit, mert tudta, hogy ebben az irodalomtudomány által lenézett műfajban ők fontosabbak a kritikusoknál.

Nem mintha A tűz és jég dalának regényei ne kaptak volna elismerő kritikákat. Lev Grossman nevezte el 2005-ben a Time magazinban megjelent cikkében az írót „amerikai Tolkiennak” és a jelző ettől fogva rajta ragadt. Grossmann hat évvel később ezt írta:

Martin megalkotta – illetve alkotja, hiszen a regények folyamatosan jelennek meg – korunk nagy fantasyeposzát. Ez egy profánabb, megcsömörlöttebb, ambivalensebb korszak eposza, mint amiben Tolkien élt. [...] A tűz és jég dala a mi eposzunk, ahogy mi, mai emberek élünk és ahogy álmodozunk.

A Tolkiennal való állandó összehasonlítást Martin hízelgőnek találta, nemcsak azért, mert soha nem tagadott módon Tolkien jelentette számára az egyik fő ihletforrást, hanem azért is, mert remélhette, hogy regényeinek sorsa hasonlóan alakul, mint az övé: témája miatt a sznob kritikusok kezdetben mellőzik, de a rajongók kitartó szeretetének köszönhetően végül a világ elismeri nagyságát.

A tűz és jog dala ugyanis szépirodalmi igényű könyv, nem egy tévésorozat forgatókönyve.

Amikor Martin 1991-ben belekezdett az első kötet megírásába, már rutinos hollywoodi forgatókönyvírónak számított. A Trónok harca azonban hobbiprojekt volt, saját kedvére foglalkozott vele, és kizárólag regényként tartotta életképesnek. Elég fura a sorozat sikerét látva visszaolvasni, hogy Martin a regényt eredendően megfilmesíthetetlennek tartotta, mégpedig pont azért, mert kompromisszummentesen írta meg – nem volt tekintettel a tévés és a filmes műfaji kötöttségekre, a történetet úgy alakította, ahogy neki tetszett.

„Mindig gyűlöltem, amikor meg kellett vágnom a forgatókönyveimet. Azt mondtam magamnak, ebből elég. Írok valamit, ami olyan nagy, ahogy én szeretném, a szereplőinek száma ezrekre rúg, lesznek benne hatalmas várkastélyok, csaták és sárkányok” – mesélte később. Martin úgy vélte, hogy a regényeiből mozifilmet csinálni már csak a terjedelmük miatt sem lehet, hiszen még Tolkienból is három hosszú film született, pedig a brit író trilógiája együtt tesz ki egyetlen Martin-kötetet, tévésorozat pedig azért nem lesz belőle, mert

túl felnőtt. A szex és az erőszak mértéke miatt sose menne át.

A tűz és jég dala eredettörténete is hasonlít ahhoz, ahogy Tolkien regénye megszületett: teljesen önmagáért való könyvnek indult. Tolkien megfilmesítésben végképp nem gondolkodott (nem is vágyott rá), de azt se nagyon hitte, hogy lassan hömpölygő, klasszikus nyelvezetű meseregényét bármelyik kiadó megjelentetné. Saját kedvére írta, oxfordi tudós barátait szórakoztatta a felolvasásokkal.

És végül mindkét alkotás pont azért lett merész, eredeti és formabontó, mert szerzőik nem akartak olvasói vagy nézői elvárásoknak megfelelni, csak saját írói ösztönük után mentek.

Tolkien és Martin regénye egyaránt a korlátok nélküli szerzői szabadságból született.

Mindkettejüket feszítette egy történet, amit el akartak mesélni, és aminek csak az eleje volt meg a fejükben, a vége nem. Martin így mesélt arról, mi történt vele 1991 nyarán: „Egyszer csak megjelent a szemem előtt ez a jelenet, ami végül a Trónok harca első fejezete lett. Bran szemszögéből; látják egy férfi lefejezését és aztán farkaskölyköket találnak a hóban. Olyan erősen és élénken láttam ezt, hogy meg kellett írnom. Leültem írni, és úgy három nappal később kijött belőlem ez a szöveg, szinte abban a formában, ahogy aztán olvastátok” – mesélte.

Nyilvánvaló, hogy Martinnak sem ekkor, sem jóval később nem volt arról határozott elképzelése, hova fog vezetni ez a kezdés, nem gondolkodott azon, hogy most akkor Daenerys Targaryen a vastrón jogos örököse, vagy Jon Snow, és hogy akkor hogyan lehetne úgy kanyarítani a történetet, hogy értelme legyen a háromszemű hollónak.

Ez a folyamat nagyon hasonlít arra, ahogy a Tolkien A Gyűrűk Ura születéséről mesélt:  „Ez a mese egyre nőtt mesélés közben, míg végül a Nagy Gyűrűháború története lett belőle, sok utalással a megelőző idők még régebbi történetére. [...] A történet mintegy a maga akaratából a régebbi világ felé kanyarodott, ennek a végét és elmúlását foglalta magába, mielőtt az elejét és a közepét elbeszélhettem volna.”

És ezen a ponton jutunk el oda, ahol az utak elágaznak, mert Tolkien be tudta fejezni a maga történetét, Martin viszont nem.

A tűz és jég dalának befejezetlensége hosszú évek óta a rajongók egyik legnagyobb bosszúsága, és a sorozat sikere miatt ma már a regények olvasóinak száma is milliókban mérhető. 

A könyvek megjelenési dátuma így alakult:

Trónok harca – 1996

Királyok csatája – 1998

Kardok vihara – 2000

Varjak lakomája – 2005

Sárkányok tánca – 2011

The Winds of Winter – ?

A Dream of Spring – ?

Az első három kötetet Martin kilenc év alatt írta meg, összesen 2428 oldalt. (Tolkien 12 év alatt írta meg az 1191 oldalas trilógiáját, vagyis Martin ebben az időszakban még sokkal gyorsabban dolgozott nála.) A könyvek megjelenésének üteme azonban lassulni kezdett: a negyedik kötet öt év alatt, az ötödik hat év alatt készült el, a hatodik kötet pedig most jár a nyolcadik évnél. A rajongók számára a The Winds of Winter megjelenésének elhúzódása tette egyértelművé, hogy valami nem stimmel: Martin a kötetet eredetileg 2014-re ígérte, aztán a kiadó 2015-re harangozta be a megjelenést – de ezt sem sikerült tartani. 2016 februárjában Martin bejelentette, hogy minden más írói tevékenységét félreteszi:

Nem írok semmit, amíg a Winds of Wintert le nem adom. Tévéjátékok, forgatókönyvek, novellák, bevezetések, előszók, semmit.

A fogadkozást hallva azt hihettük, hogy a regény mindjárt elkészül. Hiszen tudni lehetett, hogy már annyi minden kész van belőle: Martin közzétett teljes elkészült fejezeteket, tartott felolvasásokat, több száz oldalról mondta már évekkel korábban, hogy megvan. A The Winds of Winter az elmúlt három évben mégsem készült el. 2017-ben Martin még azt mondta, hogy pár hónapra van a befejezéstől, 2018-ban azonban már elismerte, hogy abban az évben a regény nem jelenik meg.

Helyette megjelent viszont egy olyan könyv, amit Martin nem ígért: Tűz és vér, a Targaryen-dinasztia előzményhistóriája.

Nincs mit szépíteni rajta, ezt a folyamatot úgy hívják, hogy alkotói válság.

A Tűz és vér ugyanaz Martin életművében, mint A szilmarilok Tolkienéban – a mitológiát csiszolgató, hardcore fanok igényeit kiszolgáló, de irodalmi szempontból értelmezhetetlen alkotás. Tolkien A Gyűrűk Ura megjelenése után soha többé nem írt semmit, ami teljes értékű szépirodalom lett volna (ezt az állítást, persze, minden Tolkien-rajongó kikéri magának, és nem is teljesen igaz, a mitológiai könyvekben vannak remek irodalmi morzsák, de ezek már nem álltak össze nagy művé). Tolkienban egy magnum opus volt, azt megírta, az életéből hátralévő időt az általa alkotott világ tökéletesítésével töltötte. Martinban is egy magnum opus volt, de azt nem fejezte be, és most az általa alkotott világ tökéletesítésével szeretné tölteni az idejét – csak éppen óriási nyomás nehezedik rá, hogy csinálja már meg, amit ígért.

És ha ebből a nyomásból belátható időn belül meg is születik a The Winds of Winter, amiből bizonyára tényleg rengeteg megíródott, azt azért nehéz elhinni, hogy lesz belőle még egy utolsó kötet is (A Dream of Spring), aminek valószínűleg még csak vázlatai vannak. Martin 70 éves, ez már nem a legtermékenyebb alkotói korszak egy író életében.

„Évek óta küzdök vele” – ismerte el tavaly a The Guardiannek adott interjúban, hogy a The Winds of Winter nyomasztó teherré vált, és mitológiát sokkal könnyebben ír helyette. A sorozat óriási sikere, a külső és belső elvárások egyáltalán nem könnyítik meg a dolgát.

Minden alkalommal, amikor leülök, nagyon is tudatában vagyok annak, hogy valami jelentőset kell létrehoznom, és az a tudat, hogy jelentőset kell létrehozni, elég súlyos teher az emberen.

Sajnos, nagy művek a legritkább esetben születnek ilyen alkotói állapotban. Nagy művek olyankor születnek, amikor az írót feszíti a vágy, hogy elmeséljen egy sztorit, bármerre kanyarodik is, és az se számít, érdekelhet-e rajta kívül bárkit. Amikor a szeme előtt egyszer csak megjelenik egy vízió egy hobbitról, aki hosszú utazásra indul, vagy farkaskölykökről a hóban. 

Ebből nem következik, hogy a regényfolyam utolsó két kötete biztosan rossz irodalom lesz. Ha végül megszületnek, remélhetőleg tisztességesen, elfogadható színvonalon lekerekítik és befejezik az eposzt. És azt biztosra vehetjük, hogy Martin ízlésesebb módon fogja befejezni/fejezné be a saját történetét, mint a filmesek – bármi legyen is a sorozat zárása.

Hogy Martin számára teherré vált a hatodik kötet, és kínlódik vele, az abból a szempontból jó jel, hogy nem fogja összecsapni a bevétel kedvéért, meg hogy megszabaduljon végre Westerostól. A rajongók többségének valószínűleg minden megfelelne, amiben van egy rakás váratlan fordulat, meg olyan trónok harcás a stílusa, de Martin igazából már nem nekik játszik, hanem az utókornak. Csakhogy ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre lehet kihozni.

A tűz és a jég dala két okból is hátrányosabb helyzetben van irodalmi műként, mint A Gyűrűk Ura. Az egyikről maga Martin tehet, mivel túl sokat markolt, elmérte, hogy milyen hosszúságú műre van elegendő alkotóereje. A megjelenési dátumokon és a szöveg, a történetvezetés minőségén egyaránt látszik, hogy a kezdeti alkotói lendület igazából meddig tartott ki: a harmadik kötet végéig. Nem arról van szó, hogy rossz a negyedik-ötödik kötet, de a történetvezetés érezhetően szétesett. Miközben Martin világa kitágult és gazdagodott, elkezdett elszivárogni belőle az az elemi erő, ami az első három könyvet éltette. Mindezzel nem lett volna nagy baj, ha Martin időben valamiféle konklúzió felé kormányozza a történetet, ha a szemhatáron már látszana a dolog vége – de nem ez a helyzet, az utolsó két kötet a narratívát minden korábbinál szétfolyóbbá tette. Ez a válság kulminálódhatott a hatodik kötet írása során.

A másik probléma paradox módon a sorozat példátlan sikere. A Gyűrűk Urát szépirodalmi műként nem tudja megfojtani a Peter Jackson-féle mozitrilógia, mert a regény a filmektől függetlenül vált kultikussá, és a filmek inkább csak egy epizódot jelentenek a befogadástörténetében. A tűz és a jég dala viszont túlzottan szoros szimbiózisba került a tévésorozattal. Martin most abban a hálátlan helyzetben van, hogy regényének szereplőit és helyszíneit mindenki egy tévésorozat által képzeli el, és úgy kellene befejeznie a saját történetét, hogy közben a másik médiumon már kialakult valamiféle befejezés.

Nyilvánvalóan azt kívánom, bárcsak hamarabb befejeztem volna a könyveket, és a tévésorozat nem vágott volna elém. Erre egyáltalán nem számítottam

–nyilatkozta idén márciusban.

A regényeket és a sorozatot 2015-ig sikerült nagyjából közös mederben tartani. Amikor világossá vált, hogy Martin nem fog tudni a tévé tempójában haladni az írással – ez 2016-ban történt meg –, a producerek úgy döntöttek, hogy a Trónok harca önálló tévés termék, ami innentől járja a maga útját. Számos kérdésben kikérték még Martin véleményét, tájékozódtak a terveiről, de mostanra a szálak nagyon meglazultak. A producerek belefáradtak az egyeztetésekbe és Martin állandó irányváltásaiba. („George egy csomó mindent írás közben fedez fel” – mondta David Benioff.) Martin mindig nagyvonalúan dicsérte a tévések munkáját, de megszólalásaiban a hetedik évadtól kezdve egyre inkább azt hangsúlyozta, hogy az ő szellemi termékei a regények, és a sorozat önálló alkotás. Mindez mostanra finom, de egyértelmű elhatárolódássá vált:

Nem olvastam az utolsó évad forgatókönyvét, és nem tudtam ellátogatni a forgatásra, mert a Winds of Winteren dolgoztam. [...] Természetesen már rég lehagytak. Bizonyára lényeges eltérések lesznek.

Bárhogy is ér véget a sorozat, Martin már semmilyen felelősséget nem vállal érte – de ettől még a könyveknek nincs túl sok esélye, hogy kiszabaduljanak az árnyékából.

De vajon katasztrófa-e, ha A tűz és jég dala végül Martin minden erőfeszítése ellenére befejezetlen marad? Azoknak, akik Martin világának rajongói, minden apró morzsa érdekes, és ezért minden újabb könyv kincset érő információforrás. Hiszen kiderülhet belőlük, honnan kapta a nevét a Bűnösök lépcsője Norvosban, megtudhatjuk, hogy milyen volt Melisandre fiatalkora, és talán még olyan alapvető kérdésekre is fény derül, hogy Martin világában képesek-e aktív közbeavatkozásra az istenek. Azoknak viszont, akik A tűz és jég dalát szépirodalomként szeretik olvasni, Martin már mindent megmutatott, ami a tarsolyában volt, és az utolsó két kötet az élményhez nem adhat hozzá túl sokat. Számukra ez a történet a vörös násznál nagyjából úgyis elért a végéhez.

(Borítókép: Balról jobbra: Michelle Fairley, Maisie Williams, Sophie Turner, Kit Harington, George R.R. Martin, Nikolaj Coster-Waldau, Peter Dinklage, Lena Headey, David Benioff és D.B. Weiss, egy Trónok harca esten Kaliforniában 2013. március 19-én. Fotó: Alberto E. Rodriguez / Getty Images Hungary)