Etelka, Aletta
3 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

Ha elmondom, hogy ápoló vagyok, azt kérdezik, normális vagy?

DSC 9909
2019.04.25. 17:29 Módosítva: 2019.04.25. 23:12
Eddig kocsival jártam, most nem fogok, eddig minden ruhát, cipőt megvettem, amit szerettem volna, most nem így lesz, eddig ott ettem, ahol csak akartam, most lehet, hogy hónap végére pár ezer forintom marad kajára - Németh Franciska, akit korábban a Barátok köztben ismert meg az ország, aztán kommunikációs igazgató lett, pár éve úgy döntött, hogy ápolónőként folytatja. A János Kórház gyereksebészetén folytatott munkája mellett fejlesztett egy online gyermekügyelet-keresőt, egy ápolóknak szóló online közösséget, és most egy gyermekszakorvos-kereső applikáción dolgozik. Egyik fő célja, hogy többen menjenek ápolónak, és ne tekintsünk szerencsétlen áldozatként ezekre az emberekre.

A Barátok köztben váltál ismertté több mint tíz éve. Mennyire jellemző, hogy még ma is a sorozat alapján azonosítanak be az emberek?

Mindennapos.

És zavar? Szerettél a sorozatban dolgozni?

Nagyon szerettem a Barátok köztben dolgozni, de egy csomó olyan velejárója volt, ami távol áll tőlem. A bulvárszereplések, amikor arról kérdezgettek, hogy mi újság a fiúkkal, meg mit csinálok szabadidőmben. Nem tudtam azt mondani, hogy bungee jumpingolok, mert otthon szoktam olvasni. De ez meg ugye nem volt elég izgalmas válasz.

Akkoriban ez még más volt, mint manapság, amikor az Instán követnek az emberek, de élőben nem szólnak hozzád. Volt olyan, hogy anyukámmal vásároltunk egy nagy üzletházban. Onnantól kezdve, hogy beléptünk, állandóan azt hallottam, hogy a nevemet mondogatják. Egy idő után megkérdeztem anyut, hogy megőrültem, és hallucinálok, vagy tényleg mindenhol azt mondogatják, hogy Franciska meg Barátok közt? Anyu válaszolt, hogy nem őrültem meg, tényleg mindenhol ezt mondogatják. A feléig sem jutottunk a vásárlásnak, amikor azt éreztem, hogy nem bírom, ki kell mennem onnan.

Ugyanakkor azt is gondoltam, hogy az, hogy én ezt nem viselem túl jól, nem jogosít fel arra, hogy ha odajön hozzám egy gyerek, akkor ne szóljak hozzá vagy ne írjam alá a papírját. Hullámvasút volt az egész, ez volt az első munkahelyem, jól kerestem, szerettem volna például egy autót, és meg tudtam venni magamnak. De akkoriban mindenki egyéves időszakokra szerződött a produkcióval, és tudtam, hogy egy év után nem szeretném tovább csinálni.

A modellkedéssel is így voltál?

Nem, azt kifejezetten utáltam csinálni. Tőlem az, hogy állj oda valahova, ahol véleményed nem lehet, csak egy ruhafogas vagy, elég távol áll. Úgyhogy egy idő után csak azokat a munkákat vállaltam el, amelyek valamiért fontosak voltak, például az Iparművészeti Főiskolán több évfolyamnak voltam házi modellje, az ő kreatív projektjeiket szerettem.

A Barátok közt után a kommunikációs szakmában kezdtél dolgozni. Itt is hamar sikeres lettél, mégsem maradtál benne. Miért?

Szerencsés vagyok munkafronton, szinte soha nem kellett állást keresnem, a kommunikációs szakmába is csak úgy belecsöppentem. Úgy kerültem először egy hírügynökséghez, hogy hívtak, hogy nincs-e kedvem ott dolgozni, szerettem írni, úgyhogy volt. A Duna Tévénél is először csak kisegítő munkát végeztem, aztán egyre több lehetőség jött. A legkisebb feladatokkal kezdtem, és a tetején hagytam abba.

Ami az Iskolagyümölcs-program kommunikációs igazgatói posztja volt.

Amikor kiderült, hogy ezen a programon dolgozhatok, végtelenül boldog voltam. Maga az Iskolagyümölcs-program egy csoda. Egy hátrányos helyzetű gyerek, aki nem jut normális ételhez, itt nemcsak például almát kap, hanem rendeletben szabályozott minőségű almát. És hetente akár öt alkalommal is megkapja. Azt gondoltam, hogy innentől kezdve, amíg ez a program tart, és én itt dolgozhatok, boldog ember leszek. Aztán volt egy nap, amikor anyukámmal beszéltem telefonon, és azt mondtam neki, hogy utálok itt lenni. Ekkor kezdtem rájönni, hogy ez a világ, amikor kiskosztümben fontoskodsz, nem az, amit én szeretek. Elkezdtek mindenféle fizikai tüneteim lenni, folyton vérzett például az orrom. De még hónapok teltek el, míg végül egy berlini kongresszus idején – amikor annyira rosszul voltam, hogy a repülőgépre alig tudtam felszállni – eldöntöttem, hogy végleg abbahagyom.

És ekkor már tudtad, hogy az egészségügyben akarod folytatni?

Eredetileg is orvosnak készültem, de elég problémás gyerek voltam, két gimnáziumból is kirúgtak. Van egy figyelemzavarom, ami mostanság már elég ismert betegség, de amikor gimnáziumba jártam, még nem így volt. Bekerültem a rossz tanuló, rossz gyerek skatulyába. Nem véletlen, hogy a negyedik osztályt, ami már a Barátok közt idején volt, magántanulóként fejeztem be. A sorozat után egy hónapon belül már egy kórházban dolgoztam segédápolóként, és felvételiztem az orvosira, de nem vettek fel. A kórházban hamar rájöttem, hogy az ápolás mennyire nekem való. Akkor azt gondoltam, hogy ebből csak éhen halni lehet. Így aztán nem is számoltam ezzel a lehetőséggel évekig. Amikor az Iskolagyümölcsnél felmondtam, volt pár hónap kőkemény dilemmázás. Végül arra jutottam, hogy eddig kocsival jártam, most nem fogok, eddig minden ruhát, cipőt megvettem, amit szerettem volna, most nem így lesz, eddig ott ettem, ahol csak akartam, most lehet, hogy hónap végére marad pár ezer forintom kajára. De arra jutottam, hogy nem baj, nekem ez a csomag így, ezzel együtt is kell.

Soha nem volt olyan, hogy megbántad?

Soha. Csak azon szoktam gondolkozni, hogy mi lett volna, ha nem vagyok annyira gyáva, és már előbb elkezdem. Így szakmailag eléggé hátul vagyok ahhoz képest, ahol tartani szeretnék, hiszen még csak öt éve vagyok ápoló. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy nekem van egy egészségügyi kommunikációra szakosodott nonprofit vállalkozásom, ami egyre jobban működik, és ott van a hátam mögött.

Gyermeksebészeti és traumatológiai osztályon dolgozol. Érzelmileg mennyire megterhelő ez a munka?

A gyerektraumatológián az esetek nyolcvan százaléka apróság. Egy törött kar vagy láb persze nem apróság annak, aki elszenvedi, de ezeket nálunk az orvosok olyan profizmussal és rutinnal kezelik, hogy lehet tudni, hogy nagy tragédia nem lesz. Amikor bejön egy gyerek, és látok valamit, ami nem feltétlenül kellemes, az nem lehet az én bajom. Nem mondhatom, hogy de rossz nekem, hogy ezt kell néznem. Az én dolgom, hogy a gyerekhez megnyugtatóan szóljak, a csapatommal minél profibban segítsek. Nincs idő meg lehetőség, hogy magamat sajnáljam. Otthon persze kibeszélhetem, ha valami megviselt, de utána le kell tudni tenni. Ez pályaalkalmasság kérdése is.

Már céloztál a vállalkozásodra, ami egy általad kitalált online gyermekügyelet-kereső, a Gyermek SOS. Honnan jött az ötlet?

Amikor elkezdtem a János Kórházban dolgozni, szemet szúrt, hogy mindennapos mintázat, hogy azzal jön be egy szülő, hogy már voltak itt meg ott meg amott, és kérdezik, hogy mi végre ellátjuk-e a gyereket. Persze sehonnan nem azért küldték el őket, mert dögök, hanem mert van egy ügyeleti rend, ami muszáj is, hogy legyen. Nem lehet pazarolni, nincs értelme gyermeksebészeti ügyeletet fenntartani három helyen a városban ugyanazon az éjszakán. Ez egy logikusan működő, de bonyolult rendszer, amit sokszor nem lát át a háziorvos, és végképp nem lát át a szülő. Ő csak azt látja, hogy a múltkor a Heim Pálban látták el a gyereket, most miért nem akarják. Sokáig nem akartam ezzel foglalkozni, mondván, hogy én ápoló vagyok, nem ez a dolgom. Végül egy gyermeksebész barátomnak mondtam, hogy tudod, van ez a probléma, és én ezt gondolom megoldásnak rá. Ő meg mondta, hogy ez jó.

Sokszor megkapom, hogy ezt miért nem az állam csinálta meg. Azért, mert az államigazgatás egészségügyi része egészen más dolgokkal foglalkozik. A budapesti és Pest megyei szülők ezen problémája rétegprobléma, nem az a volumen, amivel ők foglalkoznak. Én sem találtam volna ki, ha nem csináltam volna meg hatszáz weboldalt a korábbi kommunikációs pályám során, és később nem dolgozom egy olyan gyermekügyeleti ambulancián, ahol látom a problémát.

Mennyire volt nehéz az ötlettől eljutni addig, hogy a Gyermek SOS működni kezdjen?

Azt kellett végiggondolni, hogy elmenjek-e ezzel az ötlettel egy támogatóhoz, kérjek tőle pénzt, és megcsináljam nagyon profin, vagy azt mondom, hogy meg tudom csinálni egyedül, amit meg nem tudok, ahhoz keresek embert, aki önkéntes alapon vagy nagyon kevés pénzért segít. Végül úgy döntöttem, hogy megcsinálom egyedül. Fél év alatt csináltam meg teljesen homemade módon. Két dologhoz nem értek egyáltalán: az IT-hez és a grafikához, de az előbbihez lett segítségem, Kocsis Krisztián személyében, a grafikát pedig a kisfiam apukája csinálta, akinek ugye nem volt más választása. Amúgy mi is használtuk a saját weboldalunkat az elmúlt hónapokban, amikor a kisfiunk beteg volt.

Most sincs reklám az oldalon. Ha én szülőként keresem a fül-orr-gégészeti ügyeletet, nem biztos, hogy zavarna, hogy ott van mellette egy reklám. Nektek meg sokkal könnyebb lenne.

Ha a gyereked elvágta az ujját egy késsel, éppen vérzik, a gyerek ordít, neked folyik a víz a hátadon, és először használod a Gyermek SOS-t, akkor azt szeretném, hogy egy tök tiszta felületet láss, amit most is látsz. Ne vigye a szemedet semmi sehova, csak azt lásd, amit keresel. Talán túlzás, de az volt a cél, hogy egy kutya is át tudja látni az oldalt. Aki úgy döntött, hogy ügyeletet keres, az már stresszhelyzetben van, minden zavarhatja.

De a szakma is használja az oldalt. Előtte én is, mint mindenki más, amikor éjszakás voltam a János Kórházban, és mondjuk fül-orr-gégészeti ügyeletet kellett keresni valakinek, ugyanúgy lapozgattam a 60 oldalas PDF-et, ahogy mindenki más. Most nálunk a kórházban minden számítógépen nyitva van a Gyermek SOS, amikor ügyeletet kell keresni, kettőt kattintok, és kész.

Aztán fejlesztettél egy másik oldalt is, az ápolóknak szóló Healerst.

Ez egy online közösség ápolóknak, ami nagyon az elején tart még. Veszélyeztetett terhes voltam, feküdnöm kellett otthon, akkor kezdtem el csinálni. A kiindulás az volt, hogy nincs elég ápoló. Nemcsak Magyarországon, az egész világon. Ez egy tragédia. Nem lesz ápoló, aki foglalkozzon a szüleimmel, a barátaimmal, velem, ha odakerülök. És most még jó a helyzet, de a mostani ápolók hetven százaléka nyugdíjas lesz egy-két évtizeden belül, az utánpótlás pedig nem érkezik a kellő mértékben. A Healers ezen szeretne változtatni.

De hogyan segíthet egy online közösség abban, hogy többen válasszák vagy legalább kevesebben hagyják el a szakmát?

Az ápolók megbecsülésre vágynak, és arra, hogy a maguk valójában lássák őket. Be kell tenni őket az online térbe, mert Magyarországon nincsen róluk tartalom. Ha elmondom valakinek, hogy ápoló vagyok, akivel mondjuk nem találkoztam hat éve, akkor azt szokták kérdezni, hogy de miért? Normális vagy? Meddig akarod ezt csinálni? Torz kép van erről a fejekben, amit újra kell rajzolni. Az ápolók nem áldozatok. Nem hazudni kell, hogy itt minden happy, csak megmutatni a valóságot.

De ez önmagában elég lehet anélkül, hogy az ápolók alacsony fizetése változna?

Egy ápoló nem remeghet azon, hogy mit ad enni a gyerekének hó végén. A korrekt körülményeket kötelező lenne biztosítani nekik, de ez nem az én feladom. Nekem viszont nem kötelező ápolóként a János Kórházban dolgozni, el lehet menni magánintézményekbe is, sok munkahely van. Én ezt a hivatást szeretném jobban bemutatni. Amikor önkéntesként középiskolásoknak beszélek erről, és azt mondja valaki, akinek szimpatikus ez a szakma, hogy nagyon cuki vagy Franciska, de én nem szeretnék ennyi pénzért dolgozni, mint te, akkor azt mondom, hogy az ápolás mindenhol ápolás, a betegeket ugyanazzal a korrektséggel kell ellátni a Duna Medicalban, mint a Margit Kórházban.

A legutóbbi ötleted a Gyerekdokik, ami egyelőre egy zárt Facebook-csoport, ahol gyerekorvosokat ajánlanak és értékelnek egymásnak a tagok.

A Gyermek SOS-t a munkahelyemnek köszönhetem, a Gyerekdokikat a kisfiamnak. Amikor terhes lettem, én is bekerültem egy csomó gyerekes csoportba. És ezekben a csoportokban láttam, hogy a szülők itt keresnek orvost. És arra jutottam, hogy ha már ezt csináljuk, és nem mondjuk a háziorvost kérdezzük meg, hogy ajánljon szakorvost, akkor legyen egy csoport, ahol csak ezt csináljuk, és ha lehet, akkor legyen ez az enyém. Pár hónapos csoport több mint kétezer szülővel, akik teljesen rendeltetésszerűen használják a csoportot, nem kellett még moderálnom semmit.

És mi lesz ennek a jövője?

Egy gyermekszakorvos-kereső applikáció. Amikor bőrgyógyászt kerestem a gyerekemnek, sem magán, sem állami intézményben nem találtam olyat, aki két napon belül meg tudta volna nézni. Füstölt az agyam, hogy ha én nem találok ilyen embert, akkor aki nem az egészségügyben dolgozik, az végképp nem fog, miközben lehet, hogy ott ül az ember a város másik végén, csak nem tudok róla. Amit mi adni fogunk, az egy iszonyatosan jó kereső. Úgy képzeld el, mint amikor egy webshopban keresel egy csomó szűrővel. Magán, állami, férfi, nő, parkolás, kell-e beutaló, kedves-e, és lesznek értékelések is.

Az az ötlet hogy jött, hogy az RTL műsorában, a Cápák között-ben keress ehhez befektetőt?

A castinggal foglalkozó munkatársak kerestek meg, hogy lenne-e kedvem. Mivel már ott volt az ötlet a zsebemben, mondtam, hogy azonnal megyek. De a háromkörös válogatást ugyanúgy végig kellett csinálnom, mint mindenkinek. A támogatás, amit kaptam, nagyon meggyorsítja a munkát, ha Apró Anna a műsorban nem dönt úgy, hogy befektet ebbe, akkor még nagyon sokáig nem lenne applikáció. 

(Borítókép: Németh Franciska. Fotó: Bődey János / Index)