István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Ilyen dekorációt még soha nem látott Budapest, mint 100 éve

2019.05.01. 08:12 Módosítva: 2019.05.01. 08:13

A nagy május eljött, világrengés szülte / Föld megindulása, égnek szakadása, / Dübörögve jött el, félelmetes fénnyel / Poklokkal csatázva, pörölve az éggel, / A megváltást hozva: / Eljött a nagy Május!

Ezzel a verssel a címlapján köszöntötte a Népszava 1919. május 1-jét, és a további versszakokban szó esik még világrengésről, a múlt rongyait visszasíró gáncsoskodókról, daloló milliókról meg a vörös Kelet felől a sápadt Nyugatra tartó tűzvészről. Várnai Zseni versét remekműnek túlzás lenne nevezni, de kétségtelenül van benne korhangulat, bár ha dátumot nem tudnánk, inkább az 1950-es évek elejére datálnánk.

És így van ez általában is 1919. május 1-jével. Olyan ünnep volt aznap Budapesten, ami messze megelőzte a korát: ha Oroszországtól eltekintünk,

először jelent meg egy európai főváros utcáin egy totalitárius diktatúra köztéri propagandaművészete.

Egyelőre még ideiglenes jelleggel, fából, vászonból és gipszből sebtében összeróva, de olyan vizuális világgal és jelképrendszerrel, amihez hasonló a következő évtizedekben az osztályharcos üzenet hordozója lett Vlagyivosztoktól Kijevig. Oroszország persze fontos, mert a szervezők számára a mintát az előző évi moszkvai május 1. jelentette, a győztes bolsevik hatalom első nagy erődemonstrációja a régi-új fővárosban. "Oroszországot járt elvtársak csudákat meséltek Moszkva májusi szépségéről, de amikor a budapesti proletárság kígyózó százezres menetei végigusztak a pompázatos diadalkapuk vérvörös ívei alatt, büszkeséggel mondták: Pest szebb volt, mint Moszkva" - értékelte elismerően Budapest piros ruházatát néhány nappal későbbi cikkében a Népszava. (A címről eszünkbe juthat a novemberben bevonuló Horthy híres mondata is a vörös rongyokba öltözött városról - bizonyára ugyanez a dekoráció járt az ő fejében is.)

Ellentétben Moszkvával, ahol évről évre egyre grandiózusabb módon ismétlődött meg az ünnep, Budapesten 1919. május 1. csak rövid intermezzo volt. Ebben az intermezzóban azonban nemcsak az az érdekes, ami a jövő - a szocialista propagandaművészet - felé mutatott, hanem az is, amit a múltból megörökölt, mert 1919-ben a főszervező Biró Mihály szociáldemokrata festő és plakátművész által közreműködésre felkért magyar alkotók még többé-kevésbé mind a szecesszió, sőt a historizmus motívumaival, formáival dolgoztak, és ha akartak, se tudtak volna szabadulni attól az erős és változatos hagyománytól, amiben felnőttek. Késő szecessziós-szimbolista munkásmozgalmi festészet? Ez csak ebben a kivételes történelmi pillanatban és helyszínen, a száz évvel ezelőtti Budapesten volt lehetséges.

Olyan téma ez, amiben még ennyi idő elteltével is maradt némi parázs. Merthogy az akkor Budapest utcáira kerülő művek nemcsak újszerűek voltak, hanem sokszor elég jó művészeti alkotások is, de amikor ezt kimondjuk, mindjárt felvetődhet, hogy mentegetni próbáljuk a rendszert és az ideológiát, aminek e dekoráció a dicsőségét hirdette. És az üzenet ebben az esetben valóban nem választható le a művekről, hiszen pont a hatásos propaganda jelentette e dekorációk lényegét. Tavaly márciusban a Kassák Lajos Emlékmúzeum szervezett egy kiállítást a száz évvel ezelőtti ünnepről. Az önmagában nem túl érdekes és nem is túl alapos tárlat vékonyka "katalógusára" és annak helyenként elfogult szövegeire felfigyelt az akkor még Magyar Idők néven futó kormánylap, és ez lett a Kassák anyaintézménye, a Petőfi Irodalmi Múzeum akkori főigazgatója, Prőhle Gergely eltávolításához vezető támadássorozat egyik fő csapásiránya. 1919. május 1-jébe még mostanság is bele lehetett bukni.

Az ünnepnap jelentőségét az adta, hogy ez volt az éppen csak uralomra jutott, alig másfél hónapja fennálló magyarországi proletárdiktatúra első nagyszabású bemutatkozási lehetősége a főváros közterein. Május 1. hagyományosan a munkásság ünnepe volt, de az előző évtizedekben csak a Magyarországi Szociáldemokrata Párt felvonulásaira meg persze a hagyományos városligeti majálisokra korlátozódott. 1919-én ezzel szemben hazai története során először hivatalos állami ünnep, mégpedig az újdonsült "proletárállam" legfontosabb ünnepsége lett. A politikai döntést, hogy erre a napra egész Budapestet grandiózus színpadi díszletté kell alakítani, Szamuely Tibor népbiztos hozta meg, és a lebonyolítást is ő felügyelte.

A képzőművészeti dekoráció létrehozásának feladatával megbízott Biró Mihály - a híres vörös kalapácsos ember figurájának megalkotója - és Falus Elek azonban nehéz feladatot kapott. A város látképét még a mainál is sokkal inkább meghatározta a dualizmus korának polgári-arisztokratikus tradíciója - egy olyan hagyomány, amit a puccsal, a börtönből hatalomra jutott bolsevikok és a velük részben kényszerből szövetkezett szociáldemokraták egyaránt elvetendőnek, érvénytelennek, egy bukott rendszer hagyatékának tartottak. Hogyan lehetett ezt a polgári, monarchiás nagyvárost egyik hétről a másikra forradalmi szocialista köntösbe öltöztetni?

Bontani nem volt idő, mint ahogy arra sem, hogy az új korszakot hirdető műveket állandó anyagból készítsék el. Csak eltakarni, ügyes trükkökkel átformálni lehetett a fontosabb tereken, utcákon álló alkotásokat, de ez az eltakarás megelőlegezte, hogy a Tanácsköztársaság idővel lerombolta volna a Monarchia szobrait, ahogyan az oroszországi bolsevikok is tették a cári rendszer emlékeivel. A  korabeli fotókon impozáns építményeknek látszó dekorációkat azonban az ünnep után hamar eltávolították, a Forradalmi Kormányzótanács már május 5-én rendeletet hozott a leszedésükről, és a diktatúra gyors bukása miatt a kommunizmus első hazai kísérlete végül nem hagyott maga után maradandó nyomot.

A mindenfelől szorongatott, gazdasági, társadalmi és katonai krízisben vergődő Tanácsköztársaság irracionálisan sok energiát és pénzt fordított erre az ünnepségre. Az erő látszatával akarták pótolni a tényleges erőt, de a proletárállam politikusait és művészeit az a szenvedély is fűthette, hogy egy nagyszabású történelmi kísérlet résztvevőinek tartották magukat, és életükben először állt rendelkezésükre a magyar állam - az összeomlófélben lévő magyar állam - minden erőforrása, amit saját ideológiai és művészi önkifejezésükre fordíthattak. A hivatalos lapnak számító Népszava így számolt be az előkészületekről:

A város külső képe teljesen megváltozott. Az utcákon vörös girlandok, a házakon vörös lobogók és drapériák, a főbb tereken és a középületek előtt gyönyörű építészeti kiképzések, allegórikus csoportozatok, monumentális szobrászati és festészeti alkotások. A Tattersallban már hetek óta serényen dolgoznak a szobrászok azokon a hatalmas méretű szobrokon, amelyek az útvonalak építészeti hatását fogják fokozni.

Mindez természetesen csak a hátteret adta a tömegrendezvényekhez, szónoklatokhoz és felvonulásokhoz, amikhez hasonlót addig szintén nem tapasztalt Budapest, mert a dualizmus rendszere ódzkodott az ilyen jellegű állami rendezvényektől. A modern diktatórikus és totalitárius  rendszerekre (kisebb mértékben még a 20. századi tömegdemokráciákra is) annyira jellemző államilag szervezett tömegfelvonulások legalább olyan újdonságot jelentettek a polgári világot éppen maga mögött hagyó magyar főváros számára, mint a városképet egyik napról a másikra átalakító efemer szocialista propagandaművészet.

Megdöbbentően átfogó volt ez a dekorációs program, és szinte egyetlen fontosabb útvonal vagy tér sem maradt ki belőle, ezért csak néhány lényegesebb a helyszínt emelünk ki a sok közül:

Országház tér

Az Országház előtti tér akkor még egyetlen köztéri emlékművét, Andrássy Gyula lovas szobrát egy timpanonos, görög stílusú építmény, a Munka temploma mögé rejtették. A magas talapzatot szecessziós-szimbolista festett fríz díszítette, a Világszabadság és a Forradalom allegorikus alakjai vezették a munkások, parasztok ünnepi menetét. Ezeket Faragó Géza és Székely Andor plakátművészek festették. A párkányon a templom előtt és mögött Kisfaludi Stróbl Zsigmond hatalmas szobra, az Őszirózsás katona gipszmásolata állt. Az Országház főbejáratánál Istók János Munka című kőszobrát helyezték el (ez nem ideiglenes alkotás volt, eredetileg egy másik emlékműhöz készült), a térre került még egy nagy gipsz Lenin- és Karl Liebknecht-fej. A fejekből több is készült, a város különböző pontjain ugyanolyan szobrokat állítottak fel. Liebknecht a nemzetközi munkásmozgalom friss mártírja volt, akit januárban öltek meg Berlinben, miután kommunista hatalomátvételt kísérelt meg Németországban. A magyar proletárállam nemzetközi jellegét, a remélt világforradalomban remélt szerepet fejezhette ki, hogy hangsúlyos helyeken nem magyar, hanem külföldi "hősök" arcmásai álltak. A Tanácsköztársaság a túlélését is az orosz segítségtől meg a polgári demokráciák közeli összeomlásától remélte, és a legjobb esély egy újabb kommunista hatalomátvételre valóban a Magyarországhoz hasonlóan sokkos állapotú Németországban volt - de ez végül nem következett be. A dekorációnak ez a vállaltan nemzetközi, a magyar múlt felé minimális gesztusokat sem nagyon tevő jellege megkülönbözteti a Tanácsköztársaság vizuális világát a Rákosi-korszak propagandaművészetétől, ami már nagyon is törekedett a sztálini értelemben vett nemzeti jelleg hangsúlyozására.

Millenniumi emlékmű

A városligeti Millenniumi emlékművet az Andrássy-szoborhoz hasonlóan teljesen eltakarták, a középső oszlop Gábriel arkangyal alakjával gigászi vörös obeliszkké változott. A talapzaton a honfoglaló vezérek helyett Marx egészalakos gipszszobra állt egy bányamunkás és egy vasmunkás társaságában. A két oldalsó királygalériát szintén letakarták, a végfalakra Uitz Béla festett pannókat a Földmíves-szegénység és a Városi proletariátus címmel. Egy másik jelentős művész, a Nyolcak köréhez tartozó Pór Bertalan a Műcsarnok egész homlokzatát beborító festményben örökítette meg a Vörös Hadsereget. Még ezeknek a jelentős alkotóknak a művei sem maradtak fenn, a Pór-festményt már másnap letépte és szétszaggatta egy heves vihar.

Gellért-hegy

A Szent Gellért-szobrot és a kolonnádját ugyancsak eltakarták, de a korabeli képeken nem igazán értelmezhető dekoráció itt talán valami oszlopfélét formázott. A lépcső lábához viszont hatalmas festmény került: Dolgozzatok és tietek a paradicsom! Ez valamiféle profán kommunista átirata volt a klasszikus festészeti jeleneteknek: angyal helyett egy meztelen férfialak üldözött lángpallossal egy pénzeszsákkal menekülő tőkést, de szerepelt rajta boldog munkáscsalád és a Tudás faja alatt olvasó férfi is. A stílus a Nyolcakat idézte, de a művész nem ismert, és az egyetlen fennmaradt fénykép alapján elég zavaros alkotásnak tűnik, de hát a sietség valószínűleg nem kedvezett a remekművek létrehozásának.

Vérmező

A Vérmezőn színpadokat állítottak fel a majális ünnepi rendezvényeinek, a park közepén pedig egy két emelet magas, monumentális katafalk állt, Martinovics felirattal. Martinovics Ignácot a Vérmezőn végezték ki, és azon kevés magyar történelmi alak egyike volt, akiben a Tanácsköztársaság rendszere saját előfutárát megláthatta. Némi jószándékkal alkalmas volt munkásmozgalmi mártírnak, valódi céljaira és szerepére már nem nagyon emlékezett több mint száz év elteltével senki, és a dualizmus Magyarországának ő egyáltalán nem kellett, vagyis szabadon lefoglalható volt (ezt még Kossuthról sem lehetett elmondani). A vörös katafalk négy oldalán szónoki emelvényeket alakítottak ki, négy sarkára kelyhek kerültek.

Alagút

A dekorátorok a városi környezet minden olyan épített vagy természetes elemét igyekeztek kihasználni, ami méreténél és monumentalitásánal fogva könnyen átalakítható volt az új üzenet hordozójává. Az Alagút impozáns kőhomlokzatán csak a címert kellett letakarni, a dór oszlopok közé beállítani Kisfaludi Strobl már említett katonájának egy újabb gipszpéldányát meg Biró Mihály saját vörös kalapácsos munkásának plakátfigurából lett óriásszobrát, az épület tetejére felrakni egy vörös csillagot közepén sarló-kalapáccsal, a frízbe felírni, hogy "Március 21. Proletárdiktatúra. Május 1." - és a klasszicista építmény máris átalakult impozáns kommunista emlékművé. Biróék igazán nagy léptékben gondoltak: a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Gresham előtt Marx hatalmas gipszszobrát helyezték el két egyiptomi stílusú oszlop között. A szobor Marxot némileg groteszk módon meztelen, izmos antik hősként ábrázolta, úgyhogy a tájékozatlanabb pesti polgárok úgy vélhették, hogy a kommunizmus alapítója egyben a testépítésnek is elszánt követője lehetett. Ettől függetlenül a két tér között a Lánchídon átsétálók számára a Duna két oldalán elhelyezett művek egységes kompozícióvá állhattak össze, ami a múlttól (Marxtól, talán e régmúltságra utalhattak az egyiptomi oszlopok) a jelenig, a március 21-én alapított proletárállam május 1-jei ünnepségéig ívelt.

Andrássy út

Az Andrássy úton zajlott a legnagyobb tömegfelvonulás, ezért az út egészét megfelelő díszletté kellett átalakítani. Ehhez természetesen nem volt elég a házak homlokzatának kidekorálása vörös drapériákkal, hanem a kiemelt pontokat meg is kellett jelölni. Az út végén álló Millenniumi emlékműről már volt szó, az ellentétes oldalon, a sugárút indulásánál viszont hatalmas diadalkaput építettek sima, hengeres oszlopokkal. A pilléreken szlogenek hirdették a proletárállam üzeneteit: "A vörös katona nem proletár testvérei, hanem a nemzetközi tőke ellen harcol" és "Pusztítsátok el a tőkét, hogy romjain felépíthessük a világ nemzetközi kommunista társadalmát". Az Oktogon négy sarkára hatalmas, geometrikus pilléreket helyeztek el, a Lenin-fiúk fellobogózott laktanyája előtt ismét Biró kalapácsos emberének szoborváltozata bukkant fel. A Köröndön a négy nagy magyar hadvezér szobrát olyan módon takarták el, hogy hatalmas vörös földgömbökké alakultak át, mintegy azt jelképezve, hogy a világforradalom előbb-utóbb mindegyik földrészt meghódítja.