De honnantól pornográfia pár komoly aktfotó?

Egy olyan országban, ahol politikusfeleségek szépségversenyeket szerveznek vagy modellként mutatják meg magukat anélkül, hogy egyáltalán felmerülne a felelősségük kérdése, fontos ezekről a témákról beszélni

– mondja Adamik Luca nemzetközi szinten is sikeres modell, Eperjesi Ágnes Érezze megtiszteltetésnek című kiállításának megnyitóján. Beszélni olyan témákról, mint hogy egy meztelen lány, aki modellt áll egy szobrásznak, akit a szobrász férfi segédei tapogatnak végig, masszírozzák a mellébe a gipsszel való mintavételhez szükséges anyagot, és akit eközben hirtelen megjelenő férfiak kezdenek fotózni, vajon tekinthetők-e egyszerűen csak a nagy művész céljait és így a nagybetűs művészet fejlődését szolgáló modellnek, vagy felmerülnek itt mégis más kérdések is. És ha itt felmerülnek, vajon nem érdemes-e más, ennél kevésbé kiélezett helyzetekben is beszélni a női test tárgyként való használatáról a művészet vagy a modellszakma hétköznapjaiban.

A fenti, gipszes-fotós eset 1985-ben történt, a Kádár-rendszer első szépségversenye után, amelyből végül egyúttal az utolsó is lett: a nyertes, Molnár Csilla néhány hónappal később megölte magát (nem vagy nem kizárólag az események, hanem családi és szerelmi válság miatt), a tragédia pedig túl nagy árnyékot vetett a kezdeményezésre. Még a versenyre készülve a kor elismert szobrásza, Pauer Gyula felajánlotta, hogy a döntősökről szobrot készít, sőt nem annyira felajánlotta, mint inkább kijelentette, hogy így lesz - a modellek önkéntes választásáról nemigen volt szó. A visszaemlékezések és a Szépleányok című dokumentumfilm szerint meglehetősen megalázó helyzetbe kerültek a meztelenül ácsorgó kamaszlányok, akiknek még a szeméremajkait is alaposan begipszezték a szorgos kezek – ahogy az az elkészült szobron is látható, anatómiai részletességgel. 

A műteremben a lányokról aktfotók is készültek, amelyek az előzetes megállapodást megszegve, a lányok hozzájárulása nélkül a Lui Deutschland című férfimagazinban láttak napvilágot 1986 januárjában. Az egyik fotós a későbbi médiacézár, Fenyő János volt. A pornómagazinos botrányból pont Molnár Csilla maradt ki, aki a többiekkel ellentétben nem hagyta magát fényképezni. Viszont az ő teste is közszemlére került, amikor  a gipszminta nyomán készült egyik bronzszobor 1988-ban bekerült a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe - igaz, Molnár Csilla addigra már halott volt.

Eperjesi Ágnes ezt a szobrot öltöztette fel egy egyszeri akció keretében októberben. Egy több méter hosszú, a divatszakmában, a kifutókon és a politikai reprezentáció területén is használt vörös szőnyeget terített a szobor vállára, mondván, az „királynőhöz méltó, ünnepi palást, uszály képzetét kelti, miközben kalodaszerűen bénító teher is”. Az akcióról részletesen beszámoltunk az Indexen; Eperjesi Ágnes akkor azt mondta, Molnár Csilla szenvedő arcú, meztelen bronzszobra lehetőséget ad, hogy „művészetről és zaklatásról, művészetről és szexuális zaklatásról beszéljünk a kapcsán. Ez nem szokott téma lenni, mert nem lehet minek kapcsán tematizálni. Ez a szobor viszont erre kiválóan alkalmas. De ehhez kell ez az akció is. Nem elég, ha önmagában, szépen megvilágítva áll a kiállítótérben, a Nemzeti Galériában. Az akcióval erre az értelmezési lehetőségre is fel szeretném hívni a figyelmet.”

A mostani kiállítás a Fészek Művészklub retró tereiben ennek az akciónak részben a dokumentációja, részben a továbbgondolása, részben a folytatása. Ott a falon a vörös palást, rajta az „Érezze megtiszteltetésnek” felirattal, ami máris felteszi a kérdést, vajon biztosan az-e az egyetlen lehetséges hozzáállás a szobrásznak valamelyest mindenképp alávetett, előtte meztelenül álló modell számára, hogy így tesz: megtiszteltetésnek érzi, hogy odatarthatja magát a művész kezei alá, mint egy ecsetet vagy vásznat.

Ez hiányzik a talán fő tárgynak is nevezhető alkotásból: az emeleti kupolateremben ott van a tragikus sorsú szépségkirálynő szobrának fejrésze, piros színben, egy olyan állványon, amilyenre a szoborkészítés közben erősítik fel a fullasztó, kényelmetlen gipszvázat az ember körül. Ezt is jelképezte októberben a vörös palást, és most az embertelen fémszerkezet is, ami körülveszi és kiemeli a meztelenség hiányát.

Ahogy jelen van ez a tiszteletteljes hiány a kiállítótérnek abban a sarkában is, ahol a nyugatnémet szoftpornómagazin képei vannak. Molnár Csilla esetében csak a szobráról készült kép jelent meg, ezzel is felvetve azt a kérdést: meddig legitimálható a művészettel az, hogy amit látunk, az valójában nem is pornográfia, hanem egy komoly művészi munkafolyamat dokumentációja, és véletlenül sem az éhes férfiszemek kielégítésére való csemege. De akkor vajon mégis honnantól számít pornográfiának a meztelen test erotikusnak is látható ábrázolása?

És mennyire van rendben, ha tárgyként tekintenek a nőkre a szobrászműhelyben dolgozó férfiak? Ha utólag kiderül, hogy a segédek korántsem művészeti aktusokról, hanem állati jó csajokról beszéltek, akikhez ők úgy érhettek hozzá, mint más senki? Vajon mennyire lehet szabad döntésekről beszélni olyan helyzetekben, mint amilyenekben Molnár Csilláék voltak, és mennyire volt kimondatlanul is hatalma felettük a szervezőknek? És miért nem beszél minderről senki pusztán amiatt, hogy tekintélyes művészről, elismert műalkotásról van szó?

Eperjesi Ágnes leginkább ilyen kérdésekkel foglalkozik ezen a kiállításon. A céljai között szerepel az is, hogy elindítson egy eddig hiányzó párbeszédet a később Kossuth-díjjal is kitüntetett Pauer Gyula magasztalt művéről, hogy ne megkérdőjelezhetetlenül csak a szépség modern kori lenyomatát, és az – Eperjesi szerint nem igazán indokoltan annak nevezett – konceptuális műalkotást lássák benne, amely lenyomatot adna az előző rendszerről. De a kiállításban az a nagyszerű, hogy mindezt kifejezetten visszafogottan teszi: nem mítoszt akar rombolni, nem pocskondiáz, nem dönt le sem szó szerint, se máshogy szobrokat, hanem valóban csak kísérletet tesz egy másfajta kontextus kialakítására.

Ezt teszi a kiállítás remek kísérő füzetében közölt tanulmányával, ezt teszi Friderikusz Sándor riportkönyve lapjainak kiállításával, a korabeli kritikák egyes részeinek kiemelésével, a szépségkirálynő-választásról szóló dokumentumfilm rendezője és Pauer közötti, sértettség miatt egyoldalú levelezés bemutatásával, és persze az októberi akció dokumentációjával.

Eperjesi tulajdonképpen újra ugyanazt csinálja, amit akkor: felöltöztet egy védtelen, meztelen lányt. Akkor vörös szőnyeg-palástba, most pedig az új kontextust teremtő kiállítás révén megváltozott nézői tekintetek megnyugtató melegébe.

A kiállítás a Fészek Művészklubban (Kertész u. 36.), június 10-ig, ingyenesen látogatható 14 és 21 óra között.