Olivér
9 °C
13 °C
Index - In English In English Eng

Olyan úri lakomát kaptak a bécsi hajléktalanok, hogy megemlegetjük

Kritika Tarr Béla Missing People című bemutatójáról

Missing People 0947
2019.06.14. 23:22

Vörös szőnyeg, selyembe vont asztalok, pezsgőspoharak, jégvödör, felborult dekanter, konfettieső nyomai. Elnyomott cigicsikkek a szendvicsfalatkák maradék héjában, a pohár alján maradt narancslében, az eltörött pohár cserepei között. Bársonyfüggönyök a roppant csarnok díszes falai előtt. Előkelő állófogadás lehetett, rogyásig és tovább. Csak a sarokban a nájlontáskák, mankók, banyatankok, koszos kabátok kupaca nem illik a képbe.

Tarr Béla, az egyetemes – és egyáltalán nem csak a magyar – filmművészet egyik kiemelkedő, nagyhatású alakja 2011-ben, A torinói ló című filmjének bemutatója után bejelentette: mindent elmondott, amit el lehetett mondania ebben a műnemben, így a továbbiakban nem forgat több filmet. És most nyolc év után mégis rendezett egyet, még akkor is, ha ezúttal nem „szabályosan” csak filmről van szó: a Bécsi Ünnepi Heteken (Wiener Festwochen) bemutatott, Missing People (Hiányzó emberek) című alkotása legelsősorban egy másfél órás filmet jelent, még ha kapcsolódik is hozzá egy speciális – vörös szőnyeges, pezsgőspoharas, cigicsikkes – helyszín és egy színházi gesztus is.

Tarrt pont az érdekelte, ami nem illik a képbe, mint a nájlontáskák.

Ahogy a közönség beül a bécsi múzeumi negyed, a Museumsquartier egyik épületében a fogadás romjai közé, elindul az egyik falra vetített film: kétszázötven Bécsben élő – osztrák, magyar és neveik alapján balkáni, közel-keleti – hajléktalan lép be abba a csarnokba, amelyikben mi is ülünk. Adná magát a közhely, hogy amit az urak a koktélpartin meghagytak, az a morzsa hullik csak le a nincsteleneknek, de Tarr nem ilyen egyszerűen ragadja meg a dolgot: a lakoma következő képeiből kiderül, hogy kivételesen épp a hajléktalanokat látták vendégül.

Tarr Béla nem a művészetekben leginkább megszokott módon rámutatni akar arra, ami szerinte nem jó a társadalomban, mindenféle metaforák segítségével, nem azt akarja sulykolni, amit annyian sulykoltak már újra meg újra, hogy a gazdagnak jó, a szegénynek rossz, és előbbi még csak nem is gondol a másikra, amíg a Művész nem szól neki, hogy nem jól van ez így. Nem: ő egész egyszerűen – a dokumentarista hangvételből sejthető módon a valóságban is – megteszi azt, ami szerinte helyes és morálisan megfelelő. Enni ad annak, aki éhezik, és megmutatja annak az arcát, akit a többség a sok félrenézés miatt inkább észre se vesz. Ugyanúgy, ahogy a 2004-es, Prológus című, ötperces kisfilmjében, amelyben semmi más nem történik, mint hogy a kamera végigpásztáz rengeteg arcot, a sorban álló hajléktalanokét, majd amikor a sor elejére ér, egy folyamatosan rájuk mosolygó embert mutat valamilyen segélyszervezet ablakában, aki sorra enni ad mindnyájuknak.

Most is ennyi történik, csak most bő másfél órában. A nem utolsó, inkább első vacsora képei után Tarr – tőle nem túl meglepő módon egy-egy snittes felvételekkel – sorra megmutat egyet-egyet a szereplői közül. Az egyikük csak ül és néz maga elé; a másik énekel; a harmadik ezüstszínű festékkel fújja be minden, a ruhából kilógó bőrfelületét, hogy előkészüljön az élő szobros utcai mutatványához; a negyedik elmondja a Miatyánkot, benne azzal a sorral, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, és így tovább. Végül szétnyílik az eddig vetítésre használt fal, és feltárul mögötte még egy, sörpadokkal teli terem, ahol a produkció minden nézőt megkínál egy pohár sörrel, borral vagy vízzel. Talán csak azért, hogy a szokatlan lakoma felvétele után más szemmel nézzünk egy ilyen, szokásosabb megvendégelés gesztusára is; hogy ne csak a filmről, de a saját valóságunkból is megérezzük, milyen az, amikor valaki ad a másiknak. Nagyszerű a nagyszabásúságot a nincstelenséggel ötvöző látványvilág, nagyszerű az elvárások ellen dolgozó dramaturgia, és nagyszerűek az ezerféle sorsot sejtető arcok.

Így aztán kifejezetten meglepő, hogy mindez mégsem tud igazán hatásos lenni, igazán erőteljesen működni.

Már csak azért is különös, mert az egyik felelős épp Tarr állandó alkotótársa, a zseniális zeneszerző, Víg Mihály, aki olyan emelkedett, pátoszos, templomi orgonaszót idéző, folyamatosan ismétlődő zenét szerzett a képek alá, amitől mindez azonnal modorossá, szirupossá válik. Ez a mesterkélt emelkedettség sehogyan sem illik a téma és a képek naturalizmusához, sőt kioltja azok hatását: ahelyett, hogy egyszerűen csak észrevennénk azokat a hiányzó embereket, ismeretlen arcokat, akiket olyankor nem látunk, amikor a földön ülve várják az aprónkat, nem ez történik, mert nem saját magunkhoz hasonló, hétköznapi embereket látunk, hanem valamiféle magasztos és fennkölt ceremónia résztvevőit, amihez ilyen zene dukál. Összehasonlíthatatlanul hatásosabbak lennének ezek a képek a maguk nyers egyszerűségükben, amelyhez mindenki maga társítana érzést, és nem a csakis egyfajta érzelmet sulykoló zene döntené el helyettünk, milyen hangulatot kell átélnünk.

Missing People 0854
Fotó: Nurith Wagner-Strauss / Wiener Festwochen

Másrészt ez az egyszerű és egyszerűségében erős koncepció is meg-megváltozik, amikor a realisztikus képekbe egy-egy túl homályos metafora kerül: a filmen láng lobban föl egy láthatatlan forrásból, amit körbeállva néz mindenki, vagy egy földön fekvő társukat nézik meredten a többiek. Amibe sok mindent bele lehet képzelni, túl sok mindent is, mert sem zsigerileg ható, sem racionálisan lefordítható többlettartalma nincsen. Ahogy zavaros a végső, sörpados sörözés-borozás jelentősége is, mert bár értelmezhető a fenti módon is, az előkelő pincérek által felszolgált ingyen ital mégis behozza a gazdagság és dőzsölés érzetét, miközben a sörpados utcafíling mégsem illeszkedik ide.

Nem ilyen, hanem pozitív értelemben sokjelentésű viszont a cím (Hiányzó emberek). Mert egyrészt persze a társadalomból, sőt a mindenféle felmérések szerint a világ legélhetőbb városa, Bécs imázsából is hiányzó hajléktalanok bemutatása is illik ide, a hiány pótlásaként, másrészt az is, hogy mire mi megérkezünk, a kétszázötven, hosszú szereplőválogatáson kiválasztott hajléktalan már nincs jelen, hogy ezzel is univerzálisabbá váljon a történet, és ne a konkrétan kiragadott nyomorgókat nézzük, inkább általánosabban gondoljunk a kérdésre.

De a bemutatón a közönség újabb szomorú értelmezést ad hozzá a címhez: a nézők tucatjával hagyják el a termet a lassú tempójú, szöveg nélküli, ráérős film vetítése közben. Persze lehet, hogy egy színházi fókuszú fesztiválon az adott előadásnak utána nem olvasó nézők valami akciódúsabb drámát vártak, mégis: ha egy előadás épp arról szól, hogy ránézni sem nagyon nézünk a társadalom pereméről is lecsúszva élőkre, hogy tudomást sem veszünk a létezésükről, akkor ezt a szembesítést unottan otthagyni elég kemény állásfoglalásnak tűnik.

Az előadás végére a nézőtérről már hiányzó emberek a távozásukkal igazolták, hogy Tarr Bélának most is igaza volt.

A Missing People június 14-én, 15-én és 16-án látható még, minden nap este 6-kor és 9-kor is a bécsi Museumsquartier Halle E épületében, 20 eurós jegyáron.

Ne maradjon le semmiről!