Adalbert
7 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Miért ne lehetne oldalba bökni Aranyt?

D CIM20160310013
2019.06.14. 18:22

Kik vagytok ti? címmel írt irodalomtörténeti "újraélesztő könyvet" Háy János író a kötelező magyar irodalomról, vagyis a kanonizált nagy szerzőkről Bornemisza Pétertől Petri Györgyig. Ahogy az alcím is mutatja, a Kik vagytok ti? abból az alapvetésből indul ki, hogy ezeknek a nagy íróknak a többsége ma már - szobor. Ércalak, akivel nagyon nehéz a mai olvasónak élő párbeszédbe elegyednie, és akinek éppen ezért a művei is egyre halottabbá válnak. A Kik vagytok ti? friss szemmel néz rá a nemzeti nagyság pózába régóta belemerevedett szerzőkre, és könnyeden, viccesen, sokszor kritikusan ír róluk. 

Miért érezted úgy, hogy elő kell állnod egy irodalomtörténettel? És kiknek szántad?

Eleve bácsinak született

Aranynak már életében elkezdték hordani a követ a szobortalapzatához, aztán vödörszám az olvasztott ércet. Egy áradozó jelző, egy vödör bronz. Csorgott az életműre a forró anyag, ahogyan a mesében a farkasra, s lettek egyre súlyosabbak a sok ezer oldalak, s persze a személyiség is, amelyik ezeken az átércesedett oldalakon ül, mert Aranyt csak ülve tudjuk elképzelni. Már fiatalon is olyan volt, mint akinek meg kellett pihennie. Ő volt az, aki eleve bácsinak született, senki nem tudja elképzelni, hogy volt annyi idős is, mint Petőfi, s hogy valójában csak hat évvel több a lánglelkű ifjúnál. Aranyt csak ülve tudjuk látni, néha egy margitszigeti vagy városligeti padon, de leginkább talapzaton. A lénye nem szoborszerű, hanem maga a szobor. A farkasról a szőr égett le, kopasz lett, szerzőnkről meg a közvetlenség, messzi lett. Holott minden irodalmi elevenségnek alapja a közvetlenség, ami nem tud számunkra közvetlen lenni, az művészileg nincs. Arany bekerült a nincsek raktárába, ahol az életműhöz immáron nem mint művészethez nyúlunk, hanem mint idolhoz, a különböző művészeti, nemzeti és társadalmi ideológiák megtestesítőjéhez. Persze abban, hogy így alakult, Arany is ludas volt.

(Arany János - Írjak, ne írjak, részlet)

Tulajdonképpen nem éreztem úgy. Csak egyszerűen belekeveredtem, mint az egyszeri kormánypárti politikus a korrupcióba. Először észre se vettem, hogy benne vagyok, s a végén már nem tudtam elmenekülni a milliárdos uniós támogatások elől. A viszonyulásom az írás közben épp olyan volt, mintha nem valós alakok lennének a szereplőim. Nem volt célközönség, hanem egy nagy cél volt, hogy nagyon jól megírni ezeket a régi kollégákat.

Sok vita folyik mostanában a kánonról, mennyire volt szándékod ezt újraírni, vagy egyszerűen csak azokról írtál, akik érdekelnek?

A kánont nem lehet újraírni. Nem bújnak meg a fűben elfeledett első osztályú alkotók. Inkább azt szerettem volna sugallni, hogy a tradíció egy organikus valami, aminek nem tud mindig mindegyik része autentikusan hozzászólni az életünkhöz, s hogy ez nem baj. Ha ma nem jön be Kosztolányi, majd bejön, amikor arra lesz szükségünk. Ugyanakkor attól sem kell félni, ha egy korábbi szöveggyűjtemény-darab vagy akár egy teljes életmű átkerül az egyetemi oktatás területére. Vagy ha a mai igények szerint áthangol az oktatás egy szerzőt. Eddig nem favorizált műveit rakja előtérbe. Ha a közéletiség például háttérbe kerül, mert az emberek számára fontosabbak lesznek az élet más területei, önkéntelenül változik a törzsanyag, ami mindezidáig nagyon épít az eszmei üzenetekre. A kánonban a legnagyobb baj, hogy megfosztja a szerzőket az elevenségtől, nem művekként kezeli az irodalmi alkotásokat, hanem tananyagként. Ezen szerettem volna változtatni, s elérni, hogy az irodalom teljes jogon legyen a mindennapi beszéd része. Amiről jó tudni, amiről érdemes mondani valamit.

Mi a viszonyod Szerb Antalhoz és Babitshoz, akik előtted ebben a műfajban nagyon népszerű műveket alkottak?

Szerb nagyon szerethető, és nagyon jól olvasható, Babits kevésbé. De egyikőjüket sem tekintettem iránymutatónak, őket más szándékok mozgatták. Babits például megpróbálta az európai irodalomba integrálni a magyar alkotókat. Ő ilyen uniós arc volt, alapvetően nem nemzeti irodalmakban gondolkodott. Én erőteljesebben építek a fikciós próza lehetőségeire, néha úgy beszélek a szereplőkről, mintha regényhősök volnának, ugyanakkor elég egyértelműen látszik, hogy az irodalomról itt, mint esztétikai kérdéskörről is van szó, s kevésbé történetiségről. Azt gondoltam, hogy ezeken a régi műveken keresztül el tudom mondani azt, amit írásról, irodalomról vagy általában a műalkotásról gondolok.

A régi magyar irodalom nagyon nagy részét gyakorlatilag halottnak tekinted, és azt állítod, hogy egészen nagy szerzőktől (pl. Vörösmarty) is csak néhány vers maradt eleven számunkra. Mi ennek az oka?

Azért a nagyrész így kicsit talán túlzás! Persze attól függ mekkora merítést nézünk, általában az irodalmi művek nagyobbik fele már a születésükkor halott, mások csak idővel kopnak ki az olvasók figyelmi köréből. Lényegesen kisebb az a rész, amit hosszan megtartandónak ítél a konszenzuális emlékezet. De nem akarom megválaszolatlanul hagyni azt sem, amire a kérdés vonatkozik. Bátorkodtam egy rendszerezési ajánlattal élni, hogy vannak olyan művek, amelyek a nemzeti önérzet szempontjából fontosak, s emiatt nagy szerepet játszanak például gyerekkorunkban, amikor ez az öntudat kialakul és megerősödik, s vannak olyanok, amelyek megőrzik az ennél általánosabb létérzékenységüket, mint például Arany öregkori költészete. Felnőttként ezek tudnak a sorsukba belekavarni. Az egészen régi irodalmat egyszerűen nem lehet a nyelvi korlátok miatt olvasni. Nagyon jó volna néhány művet ebből a nyelvi karanténból kirobbantani, mondjuk újraírni. Ez a gondolat mindig foglalkoztatott, mert a Régi magyar költők tára, hogy erre a nagyszerű sorozatra utaljak, igazi kincseket rejt.

Sok esetben hangsúlyozod, hogy a legnagyobb szerzők is rengeteg rossz verset írtak, például Ady, és hogy sok esetben szinte önmaguk paródiái a rosszabb alkotásaikban. Minden nagy költőnk valójában csak egy pár jól sikerült vers és mellette egy csomó termelési hulladék?

Nem, nincs termelési hulladék, csak a kimagasló versek mellett a rákészülős vagy levezető versek gyengébbek. Vagy épp valami miatt nem úgy jöttek össze a dolgok, mint tervezve volt. És ne gondoljunk szándékosságot a gyengébb darabok mögött, azok igenis nagy versek akartak lenni. Minden fontos alkotó remekművekben érdekelt, s fáj neki, ha nem az születik. Mármint fáj, ha észreveszi. És persze, még mindig a gyengébben sikerült darabok védelmében, egy nem annyira jól sikerült Ady-versben is rengetek finomságra lehet bukkanni. Mit csinálhatnak a kicsit rosszul nevelt gyerekek olyan remekmű mellett, mint Pilinszkynél az Apokrif. Hát persze, hogy alig látszanak. De inkább annak kell örülni, hogy a nagyversek nem roppantották össze az alkotót és nem vették el a kedvét az újabb szövegektől, s eljuttatták oda, hogy megint valami nagy dobás legyen. Bár talán Pilinszky erre nem túl jó példa, őt úgy érzem megnyomta a nagy teljesítmény és félelemmel töltötte el már a hatvanas évektől.

Nem szólnak már hozzánk

Szomorúan, de mégis szeretettel lapozgatja az olvasó az 1836-ban sok-sok betegeskedés után az árnyékvilágnak mégis váratlanul búcsút intő mester verseit. Nem szólnak már hozzánk, a modern lélekfeltárásnak, a korszerű irodalmi beszédmódoknak a csíráját sem leljük meg bennük, néhány szép sornál csettintünk egyet, mint Rózsa Sándor, mikor szép lányt látott, hogy: „Hí, be szép”, másutt meg, hogy: „Hí, be csúf”.

(Berzsenyi Dániel - A rovátkolt barom, részlet)

Sokszor teszel kíméletlen megállapításokat, különösen kíméletlen vagy például Arannyal, akit óvatoskodónak, avítt műfajokba menekülőnek, saját szobrát építgetőnek festesz le, és szinte csak az öregkori költészetéről írsz pozitívabban. Mennyire szereted valójában ezeket a szerzőket, mint embereket és mint olvasmányokat?

Ha az egész könyvhöz egy védőbeszédet kéne mellékelnem, csak egy mondatot írnék: szeretem őket. Kivált Aranyt, aki olyan megejtő minden emberi gyengeségével együtt, hogy nem lehet nem rajongani érte, s persze a magyar líratörténet nagy pillanatának tartom, amikor a lánya halála után belebukik a versírásba. És az elkészült négy sor alá azt írja ötödiknek: Nagyon fáj! Nem megy!

A könyved "líranehéz", feltűnően kevesebbet foglalkozol a prózával. Ez személyes érdeklődés vagy jó magyar prózaíró ennyire kevés volt?

Vagy százötven éven át a vers volt a vezető műfaj a magyar irodalomban. Mindenki költő akart lenni, s még véletlenül sem prózaíró. Még az én gyerekkoromban is így volt. Aztán a gazdasági rendszerváltás átsúlyozta ezt az értékrendet, s ma prózával, főként regénnyel lehet nagyképűsködni, nem egy szonettel. Szóval, ha az irodalom történetébe veti bele magát az ember, önkéntelenül a költészet lesz a nagyobb anyag. Sokszor még a prózaelvárások is lírikusokra voltak ráterhelve, gondolj csak a rengeteg elbeszélőkölteményre. Tulajdonképpen a líra teremti meg a magyar irodalomban a realizmust. Elég csak a Szeptember végén első sorait felidézni. Egyszer Koltón a kastély kertjéből, ahol ez a vers született, néztem a tájat és szinte szédítő volt a pontosság, ahogy Petőfi detektálja a vidéket. Ez a bravúros nyolc sor szinte már megbocsáthatóvá teszik a maradék két versszak allegorikusságát. Én amit az irodalomról tudok, versekből tudom. Minden kezdő írónak ajánlanám, hogy foglalkozzon versekkel, mert jól átlátható a struktúra, rengeteg gondolkodásra ad lehetőséget valamit tömörség szempontjából hogy úgy mondjam: móresre tanít.

Mennyire volt szinkronban a magyar irodalom fejlődése azzal, ami a világban általában történt?

A magyar társadalom és a magyar irodalom mindig is konzervatív volt és azt hiszem alapvetően még ma is az. Arany például olvasta Gogolt, de nem tudott elmozdulni abba az irányba. Mikszáth öreg korában azon kesergett, hogy mért nem először Dosztojevszkijt olvasott, mért Jókait. De hiába tudták sokan, hogy mi zajlik körülöttünk, képtelenek voltak a körülöttük lévő társadalom figyelmi szintjét meghaladni. Reviczky és Komjáthy Jenő próbáltak úgymond Nyugatosok lenni először, de idegen maradt és jószerével hatástalan az, amit csináltak, holott már ők is meg voltak késve. (Reviczky 1855-ben született, a híres Baudelaire-kötet, a Romlás virágai 1857-ben jelent meg.) Ugyanakkor elindult velük egy máig tartó értelmetlen polémia a nemzeti kontra kozmopolita kötészet ellentétéről. Szegény sértődékeny Aranyt rámozdították a témára elhitetve vele, hogy Reviczkyék ellene acsarkodnak, holott rajongtak az öreg mesterért. De Arany mégis megírta a híres Kozmopolita költészet című verset, beerősítve ezzel egy hamis ellentmondást. Mert csak a rossz irodalom nemzetellenes, akkor is, ha matyóbetyárok rohangálnak benne és csattogtatják a karikásostort. A nemzet és az egyes ember épülését csak a jó minőség tudja szolgálni, és akkor mindegy, hogy ki viszi a hátán a sztorit, Vuk a kisróka vagy Rózsa Sándor.