Bence
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Az ideális nagyi képes egyet hátralépni

REV 8221c kicsi
2019.06.23. 14:05
A nagyszülők már nem azok, akik néhány évtizede voltak, konfliktusok viszont továbbra is kialakulhatnak a nagyszülők-szülők-unokák között. Világos beszéd, mítoszok lerombolása, építő javaslatok és rengeteg jóindulat egy igen kényes témában egy gyakorló nagymama-pszichológus tollából: a Nagyszülők a kispadon? című könyv jó eséllyel 2019 egyik legizgalmasabb pszichológiai könyve. Hogy hiánypótló, az biztos.

A képlet tulajdonképpen roppant egyszerű:

Fúj a szülő a nagyszülőre? Ennek bizony valamennyiük kis kincse, az unoka issza meg a levét.

Fúj a nagyszülő a szülőre? Ennek is az unoka issza meg a levét.

Márpedig ha csak egyetlen dologban tutira ugyanazt gondolják a hadban álló felek, az az, hogy az unokának a legjobbat akarják. Ha pedig jót akarnak neki, békéljenek meg, beszéljék meg a problémáikat, mindenekelőtt pedig nézzenek mélyen önmagukba. Ezzel ez a cikk itt véget is érhetne, könyvet meg pláne nem kellett volna írni...

...ha a képlet tényleg ilyen egyszerű lenne. A valóság ennél sokkal bonyolultabb, és mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus (és gyakorló nagymama) legújabb könyvében 338 oldalt szentel a szülők és a nagyszülők közti feszültségeknek és a nagyszülőket övező mítoszoknak. A nyár elején megjelent könyv címe és alcíme már önmagában elgondolkodtató: Nagyszülők a kispadon? 11 tévhit a generációk közötti konfliktusokról. Nem spoilerezek nagyot, ha elárulom, hogy a szerző a kérdőjelet már könyve elején kiegyenesíti felkiáltójellé. És teszi ezt a legnagyobb jóindulattal és szeretettel.

Kevés - ha épp nem nulla - ilyen témájú könyvet lehet találni a könyvesboltok Pszichológia vagy Életmód részlegén, így  L. Stipkovits Erika sorrendben ötödik könyve tényleg hiánypótló írás. A szerző a bevezetésben megkapó őszinteséggel beszél önmagáról, amivel remélhetőleg a kételkedő, bizalmatlan nagyszülőket is megnyeri. Aztán jön az első tételmondat, amire szerintem automatikusan bólogatni kezd mindenki:

Az elmúlt évtizedekben teljesen megváltozott körülöttünk a világ, ennek ellenére sokan hajlamosak vagyunk ugyanúgy gondolni az ideálisnak vélt nagyszülőkre, ahogy a mesekönyvek többsége ábrázolja őket: kontyos, ősz hajú, kötényt viselő nénikeként és kopasz, szemüveges, csokornyakkendős bácsikaként...

Ez a kép azonban téves, nagyszülőtípus legalább annyi létezik, mint Gombóc Artúr csokoládéi; és - nem teljesen függetlenül ettől - szülő-nagyszülő konfliktustípusból is szép színes a paletta.

Tévhitek helyett szembenézés 

Néhány tévhit a nagyszülőségről

nagyszulok kispadon borito (002)
Fotó: www.hvgkonyvek.hu / www.hvgkonyvek.hu

1.       hogy a nagyszülők azt gondolják, köztük és az unoka között természetszerűen adott a kötődés

2.       hogy amennyiben a szülő és felnőtt gyereke között konfliktusok, feldolgozatlan sérelmek vannak, azt a szőnyeg alá söpörve lehet tartani az unokák érkezése után

3.       hogy a szülők és nagyszülők között fennálló problémás kapcsolat nem hat ki az unokára, és megúszhatják a problémáik rendezését (ki-ki saját szüleivel)

4.       hogy a nagyszülő dolga a kényeztetés 5.       hogy az unokával töltött minőségi idő, a rá szánt érdeklődő figyelem pótolható ajándékokkal

6.       hogy a fiatal szülők epekedve várják a kéretlen jótanácsokat

7.       hogy azért, mert valaki felnevelt x gyereket, automatikusan jó nagyszülővé válik

8.       hogy a nagyszülők ne tudnának szorongásokat kialakítani az unokákban

9.       hogy a közös családi hiedelmek, mítoszok, tabuk és titkok alól mentesülhet az unoka

10.    hogy a túlzott önfeláldozás, túlsegítés nem = manipuláció

11.    hogy majd jól fog menni az egész nagyszülősdi, ha a nagyszülő nem fogadja el, hogy a gyereke bizony felnőtt

 L. Stipkovits szépen viszi végig az olvasót a nagyszülői létet övező leggyakoribb tévhiteken, szám – és szokása – szerint tizenegyen. Minden fejezet lehetőség nemcsak a tévhitek felismerésére, de a velük való leszámolásra is. Elsősorban pedig a szembenézésre önmagunkkal: hamar kiderül ugyanis a szerző véleménye, miszerint

sosem késő rálépni az önismeret közmondásosan rögös útjára, és az igazi funky nagymama az, aki ezt meg is teszi.

Méghozzá egyszerre önmaga és családtagjai érdekében. L. Stipkovits szerint már csak azért is érdemes felhagyni az önáltatással, és a nagyszülői létre inkább fejlődési lehetőségként tekinteni, mert „önmagunk és szeretteink jobb megismerésével, az unokánkra való tudatos odafigyeléssel és elfogadásával tehetünk a legtöbbet az unokáinkért”.

A szembenézés természetesen nem lesz egy fáklyás menet, még akkor sem, ha az olvasó nem nagymama vagy nagypapa (mint például én, bár két apró gyermek anyjaként a fáradtságtól olykor nagyinak érzem magam), ám ha pont nagyszülők vagyunk, vegyünk egy nagy lélegzetet, mielőtt felütnénk a könyvet. Ha nem is meg- , de mindenképp felrázó olvasmánnyal lesz dolgunk.

Hogy miért?

Az önmagunkkal való szembenézés fontosságát nemcsak jótanácsként ismételgeti L. Stipkovits Erika, hanem tesz is érte: az egyes alfejezetek elején az adott témához kapcsolódó, elgondolkodtató kérdésekkel csalogatja ki az olvasót a komfortzónájából. A szerző jóindulatú és optimista, de nem szépít, többször leírja például, hogy a nagyszülő gyakran azért olyan amilyen, mert sok, máig feldolgozatlan gyerekkori sérülést hordoz magában, melyeknek akár nincs is tudatában.

Az a fránya csoki

Annak sem árt a nyomába eredni, hogy miért puskaporos a levegő az unoka szüleivel. Mert ki ne hallott már olyan esetről, amikor a nagyszülő egészen mást csinál, mint amit a szülők kérnek, amikor az unokájával van? Ez bizony súlyosan rombolja a családi egységet - a szerző szerint például azzal, ha a nagyi a szülők határozott kérése ellenére megengedi az unokának mondjuk a csokit (ami tetszőlegesen behelyettesíthető tévénézéssel, a szülők által ellenzett ajándékok megvásárlásával stb). Pedig a nagyi jócskán téved – boncolgatja tovább L. Stipkovits -, amikor azt hiszi, hogy egy-egy ilyen gesztussal a nagyszülő-unoka szeretetkapcsolatot erősíti.

Az unokák ilyenkor ugyanis – főleg ha érzelmileg közel állnak a nagyszülőkhöz – gyakran szorongani kezdenek,

fájdalmas zavart éreznek és ún. lojalitáskonfliktusba kerülnek. Plusz bónuszként még a játszmázás művészetét is elsajátítják. Vajon ezt akarja átadni egy szerető nagyszülő?

Természetesen egy ilyen hadviselésben a szülők is követnek el hibákat: ha például kérésük ellenére többször ismétlődik a csoki-kihágás, jobb, ha nem azt szajkózzák, hogy „ne adjál már csokit a gyereknek!”, hanem tisztázzák a nagyszülőkkel, mi a bajuk a szabállyal, vagy akár velük. Mielőtt idáig fajulna a helyzet, a szülőnek érdemes meghatároznia és megfogalmaznia azokat az alapvető szabályokat, amikhez az unoka érdekében ragaszkodni szeretne (ki-ki a saját szülei felé kommunikálva őket). „A nagyszülők dolga pedig az, hogy ezt tartsák tiszteletben, mert a bizalom és egymás igényeinek a tisztelete a legfontosabb.” Pont.

Még egy szülői lépés fontos a szerző szerint: a szülők tegyék egyértelművé a nagyszülők és az unoka felé, hogy a szülő-gyerek-nagyszülő kapcsolatban ők az irányítók. Persze azt is érdemes átgondolniuk, melyek azok a szabályok, melyekhez okvetlen ragaszkodni akarnak, és melyeket érdemes elengedniük.

És ha már itt tartunk: L. Stipkovits szerint azzal, ha szülők és/vagy nagyszülők dühvel, keserűséggel beszélnek egymásról, a másik viselkedését minősítik, analizálják, a megoldáshoz nem jutnak közelebb. A teljes könyvön átívelő, és újra és újra előbukkanó elem, hogy

a konfliktusokat nem lehet megúszni, de nem kell tőlük félni, konfliktusok nélkül ugyanis nincsenek emberi kapcsolatok;

azzal az egész család csak jól jár, ha minden érintett előbb önmaga, majd a másik előtt nyitja meg őszintén a szívét, azaz problémamegoldási céllal beszélget, beszélget és beszélget.

Amikor a nagyi fejvesztve menekül

A sokadik jobbító szándékú javaslatnál álltam meg egy pillanatra, hogy mindez pompásan hangzik, de mi van akkor, ha a nagyi fejvesztve menekül egy ilyen könyv láttán vagy lefitymálóan a sarokba vágja? Az önsegítő pszichológiai könyvek jellemző ellentmondásossága, hogy éppen az, akinek egy ilyen könyvet igazán kézbe kellene vennie, alighanem sosem fogja megtenni, még a legmelegebb biztatásra sem. Valószínűleg a szerző is tudatában van ennek: a nárcisztikus nagyszülő típusnál írja:

Az igazi nárcisztikus nagyszülők önmagukat gyakran tökéletesnek látják. (...) Mivel nehezen tűrik a kritikát és az ellenvéleményt, ritkán végeznek önvizsgálatot, inkább másokat analizálnak, hibáztatnak maguk helyett.

Na, de azért remélhetőleg a nagy többség nem ilyen, és ha már kézbe vette, végig is olvassa és megfontolja L. Stipkovits gondolatait és a számos, praxisából vett példát (szülőknek épp annyira érdemes, mint nagyszülőknek). Lehet, hogy eleinte nem tud megspórolni néhány kiadós vitát vagy veszekedést; ám miután túl van a konfliktusokon, hosszútávon - a szerző már említett ígérete szerint - csak jót tesz az egész családjával. Az unokákkal mindenképp - velük kapcsolatban pedig úgyis csak hosszútávú megoldásokban érdemes gondolkodni.

(Borítókép: HVG Kiadó)