Jácint
13 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

És a Rákosi-korszak embere kire tutujgatta a jancsit?

A szocialista revük Magyarországon

104
2019.07.08. 15:52 Módosítva: 2019.07.08. 18:55
Honthy Hanna, Alfonzó, Komlós Juci, Szenes Iván és Klapka György – csak néhány név azok közül, akik feltűntek az ötvenes évek Magyarországának mostanra elfelejteni kívánt sztálinista show-műsoraiban. A Vörös csillagok című kiállítás kurátora és az azonos című könyv szerzője, Molnár Dániel vezette körbe az Indexet a tárlaton. Ilyen mélyen még senki nem tárta fel a korszak magyar szórakoztatóiparát, de talán a pesti szórakoztatás egyetlen korszakát sem.

„Éljen! Éljen tovább! Éljen május 35!” – hirdetik a fa borítású falakról lógó vörös leplek fehér feliratai az Országos Széchényi Könyvtár egyik emeleti folyosóján. Az itt berendezett kiállítás azonban nem Erich Kästner 1932-es, Május 35. című könyvéről szól, hanem a Rákosi-éra szórakoztatóiparáról, illetve a korszak egyik sajátosan magyar torzszülöttjéről, a szocialista revüről, azaz az államszocializmus elvárásaihoz igazított, propagandaüzenetekkel megtöltött színpadi show-műsorról.

Az OSZK Vörös csillagok című kiállítása a legkevésbé sem szokványos kiállítás. „Nincs unalmasabb dolog a világon, mint egy kiállítás megnyitója” – hangzott el már a megnyitón Gyökössy Zsolt szájából, amikor a Szeszélyes Évszakok és még sok minden más rendezője megnyitotta a tárlatot. A használatban lévő katalógusszekrényekkel telepakolt folyosó kicsit sem hasonlít tipikus kiállítótérre, a vitrinekben bemutatott dokumentumok pedig vörös függönyök mögé vannak elrejtve.

A kiállítás kapujában látható hirdetőoszlopok egyikén a két világháború közötti időszak magyar színházi és pletykalapjai láthatóak, míg a másikon csupán egyetlen újság árválkodik, a Színház és Mozi, amelynek már a címlapja is munkaünnepi propagandaüzenetet hordoz. A kiállítás ezzel utal arra, hogy a második világháború előtti gazdag újságkínálathoz képest 1950-re már csupán egyetlen színházi lapot lehetett kapni az ország újságosbódéiban, és abban is a propagandának rendeltek alá mindent.

A kiállítás szimbolikus furcsaságainak ezzel nincs vége: a korszak négy ellehetetlenített sztárjának – Fedák Sári, Türk Berta, Déry Sári és Karády Katalin – arcképei a folyosó padlóján hevernek, ezzel jelezve a megtiporhatóságukat. „Ott voltak, de nem tudtak velük mit kezdeni.

Az imázsuk nem volt összeegyeztethető a műsoroktól és a színésznőktől elvárt képpel.

A látogatónak le kell hajolnia, ha olvasni akar róluk, a kártyák rögzítését szolgáló spárgákat azonban pont úgy centiztük ki, hogy a kártyákat a puszta földön kívül sehová se lehessen elhelyezni” – mondja a kiállítás kurátora, Molnár Dániel, amikor körbevezeti az Indexet a tárlaton.

A két világháború között időszakban mind a négy művésznő óriási népszerűségnek örvendett, de az új idők sztálinista kultúrpolitikája ellehetetlenítette őket, többnyire korábbi sztárstátuszuk, valamint a színpadon vagy filmekben megjelenített karaktereik miatt:

  • a Tanácsköztársaság után még levörösözött, majd a második világháború után már Szálasi-imádónak bélyegzett Fedák Sári 1945-től 1955-ben bekövetkezett haláláig nem léphetett színpadra;
  • Türk Bertára 1950-től várt ugyanez a sors, 1956-ban elhagyta az országot, majd 1960-ban öngyilkos lett Ausztráliában;
  • Déry Sárit arisztokrata férje miatt telepítették ki 1951-ben, majd egy évvel későbbi halálát vakbélgyulladás okozta, mindössze 40 évet élt; 
  • a Horthy-korszak femme fatale-jának, Karády Katalinnak pedig pont egy szocialista revüben, az 1950-ben bemutatott Békehajóban volt az utolsó pesti színházi fellépése, amelyben mindössze két rövid dalt adhatott elő. Többé nem engedték színpadra, 1951-ben hagyta el az országot.

Ám nem csak ők voltak az új idők károsultjai: Kardos Magda és Hlatky Edit színésznők, az Új világ csillagai című szocialista revü sztárjai például azért kerültek megfigyelés alá, mert kapcsolatot tartottak fenn az amerikai követség néhány munkatársával. Kardost az ÁVH arra próbálta rábírni, hogy a külföldi férfiakkal való kapcsolatait informátorként kamatoztassa, ám ő visszautasította az ajánlatot, amiért ideiglenesen letiltották a színpadról. Később ő is elhagyta az országot: 1964-ben szintén színész férjével, Borvető Jánossal nem tért vissza egy európai turnéról, majd az Egyesült Államokban telepedett le.

Hlatky Edit szintén egy külföldi férfi – az amerikai nagykövetség sofőrje – miatt keveredett gyanúba. A lányt végül egy diplomáciai autó csomagtartójában csempészték ki az országból, majd hamarosan utánament Steve is, akivel nem sokkal később összeházasodtak. Rómából a Royal Varieté társulatának küldött levezőlapján csak annyi állt:

Csókolom a seggeteket,

Hlatky Edit

Csapnivaló művésznő, megbízhatatlan besúgó

Nem mindenki mert azonban nemet mondani az ÁVH ajánlatára: a Honvágydal énekesnőjeként ismertté vált Boros Idát például Táncos fedőnéven szervezték be az ügynökhálózatba. (Az ő története szintén fontos része a kiállításnak.) Bár a források egyetértenek abban, hogy csapnivalóan rossz és tehetségtelen színésznő volt, az ÁVH protezsáltjaként szolgálataiért cserébe nemcsak pénzt kapott, hanem munkát is a Fővárosi Varieténél. Így gyenge képességei ellenére színpadra kellett állítani, ráadásul nem nagyon rejthették el kisebb szerepekben sem. „Nincs érzéke a színművészethez, teljesen tehetségtelen” – értékelik képességeit az egyik jelentésben.

A kollégák közben valósággal gyűlölték Borost, aki előszeretettel kérkedett „magas kapcsolataival”, így a szakmában tulajdonképpen nyílt titok volt, hogy besúgó. Boros a kevés megmaradt műsoros lokál egyikében énekelve ismerkedett meg az amerikai nagykövetség egyik titkárával, a már megfigyelt Ottmár Györggyel, ezért kereste meg az ÁVH, hogy róla és a feleségéről jelentsen. Mielőtt a Bankár néven megfigyelt férfi egy egyiptomi munka miatt elhagyta volna Magyarországot, felajánlotta Borosnak, hogy elválik miatta a Bécsben élő feleségétől, őt – a nőt, aki megfigyelte – pedig feleségül veszi. Boros Ida azonban erre az ajánlatra nem mondott igent, és nem ment külföldre Bankárral, amiért az ÁVH úgy begőzölt (kicsit különös, nem?), hogy ideiglenesen kizárta őt az ügynökhálózatából.

A fülig szerelmes Ottmár mindezek után még két szöktetést is megszervezett a lánynak, de ő egyik alkalommal sem ment utána. Egy ideig még leveleztek egymással, a férfi kottákat és pénzt küldött Magyarországra, majd a levélváltásuk lassan elhalt. Ottmár távozása után felmerült, hogy Borost külföldi ügynökként alkalmazzák, de olyan megbízhatatlan volt, hogy az ÁVH-nál elvetették az ötletet.

Boros Ida végül Gommermann István szövegíró oldalán kötött ki, akinek a dalait a Moszkva étteremben és különböző szórakozóhelyeken énekelte. Természetesen Boros Idát is megfigyelték, és a jelentésekben kíméletlen kritikai megállapítások szerepelnek: „Ellenőrzéseink során azt tapasztaltuk, hogy több olyan műsorszámot ad elő, amelyek

politikailag károsak, és ezen kívül a jó ízlést sértik.

Így a 4 című műsorszámot énekelte el, amely részletes felvilágosítást nyújt a magzatelhajtás különböző módszereire vonatkozólag, és felszólít minden épkézláb embert, hogy szeretkezzenek. (...) Meg kell említenem, hogy Boros Ida előadásmódja az egyébként is káros számokat még károsabbá teszi. Testének túlzott ringatása, szövegkiejtése, zenei hangsúlyozásának módja az amerikai előadásmódot idézi.”

Boros Ida az 1956-os forradalom után szintén elhagyta Magyarországot, majd férjével együtt Németországban telepedett le. A Gommermann által németből magyarított Honvágydal énekesnőjeként Borost a magyar emigránsok mélyen a szívükbe zárták. Az éppen 1956. október 23-án készült felvételt a Magyar Rádió gyakran játszotta, hogy elejét vegye a kivándorlásnak, ám miután a dal előadója és szövegírója is külföldre szökött, levették a műsorról, és gyorsan új felvételt készítettek Hollós Ilona előadásában. A Boros Idával készült verziót ezután csak a Szabad Európa Rádióban lehetett hallani.

Kellően buta volt, hogy hülyeségeket csináljon. És kellő hülyeséget is csinált, amiért aztán meg is volt fizetve

– összegezte az Indexnek a kiállítás kurátora.

De miért csinálja ezt?

A Vörös csillagok kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban 2016 decemberében megnyitott, Az ismeretlen görl – Huncutságok a pesti éjszakában című tárlat folytatása, amelynek szintén Molnár Dániel volt a kurátora. A fiatal színháztörténész doktori disszertációján alapuló könyve nemrég jelent meg szintén Vörös csillagok címmel, és bár van átfedés a kettő között, a kiállítás anyaga nem azonos a könyv tartalmával. A tárlat és a hozzá kapcsolódó kötet mögött hét évnyi kutatómunka rejlik, lényegében minden egyes szava új kutatási eredmény.

De hogyan lesz valakiből szocialistarevü-kutató? És hogyan csavarodik rá egy huszonéves fiatalember éppen akkor a revük és a varieték világára, amikor az orfeum szó is csak üres PR-kifejezés? Miért tölt aztán éveket azzal, hogy tudományos szinten foglalkozzon a témával? Molnár Dániel már megszokta ezeket a kérdéseket, rutinosan válaszol rájuk. Kilencéves korában került először színpadra, majd a fél gyerekkora azzal telt, hogy különböző varietéműsorokban szerepelt. Később történész diplomát szerzett az ELTE-n, illetve az egyetem mellett bohócként végzett az Artistaképzőben, a színházelmélettel pedig Heltai Gyöngyi színház- és művelődéstörténész bulvárszínház-történeti szemináriumán ismerkedett meg közelebbről. Aztán idővel összeértek a szálak.

Molnár Dániel jelenleg Berlinben él, a rendező munkatársaként dolgozott a Komische Oper idei ősbemutatójában. A kutatómunka során 19 magángyűjtővel vette fel a kapcsolatot, akik nemcsak tárgyi emlékeiket, hanem tudásukat is megosztották vele. Az interjúalanyok közül mára már többen meghaltak: Bartha Béla artista és Lerner Gusztáv táncos 2015-ben, Paul Potassy bécsi születésű magyar bűvész, Fenyves Márk mozdulatművész (tragikusan fiatalon) és Lázár Egon, a FŐNI (Fővárosi Népszórakoztató Intézmények) egykori gazdasági titkára 2018-ban, míg a Vámház körút 9. Klapka Gyuri bácsija, aki 1949 és 1952 között a FŐNI táncosa volt, 2017-ben.

Szerencsém volt, mert az utolsó pillanatokban kaptam el ezeket az embereket

– mondja a fiatal kutató.

A legtöbb információt és dokumentumot az a Karády Béla szolgáltatta Molnárnak, aki a FŐNI művészeti vezetőjeként 27 évesen már öt budapesti színház műsoráért volt felelős: köztük volt a város legnagyobbja, a Városi Színház (a mai Erkel), az Állatkerti Szabadtéri Színpad, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad, a Fővárosi (Royal) és a Kamara Varieté, de a centralizált modell a Fővárosi Nagycirkuszt is bekebelezte.

Karády garázsában, pincéjében és lakásában több évtized színháztörténeti dokumentumai halmozódtak fel; állítása szerint nem gyűjtötte, szimplán csak nem dobta ki őket. Molnár kéthetente, illetve hetente ült le vele beszélgetni, így a találkozásaik során több mint 300 órányi felvétel született. „Nem volt szent ember, de nagyon örült, hogy valaki kíváncsi rá. Rettenetesen várta a könyv megjelenését, de sajnos nem érhette meg. Máig nagyon hálás vagyok a bizalmáért, igazi baráti viszony alakult ki köztünk, szinte unokájaként tekintett rám.” Karády Béla 2016 májusában halt meg.

Az övé is tipikus 20. századi magyar történet. Karády (Krámer) Béla már gyerekként színikritikákat írt, és 22 éves volt, amikor zsidó származása miatt Mauthausenbe deportálták. A Karády nevet a hazatérése után vette fel, amikor úgy érezte, hogy a színésznő háttérbe szorulásával a neve felszabadult. Karády Katalin (aki szintén nem igazi Karády volt, Kanczler családnévvel született) később tiszteletbeli öccsévé fogadta.

Karády 1947-ben lépett be a Magyar Kommunista Pártba, majd pár évvel később barátaival sikeresen teret foglalt magának létrehozva „saját” vállalatát, a FŐNI-t, amelynek zömében szintén zsidó származású tagjai végzettség nélkül, nagyon hamar jutottak indulásukhoz képest igen magasra. Molnár Dániel szerint: „Karády nagypályás játékos volt, aki felismerte, hogy ha jól helyezkedik, és ügyesen lobogtatja a párttagkönyvét, akkor magabiztosan törhet felfelé a ranglétrán. Egy igazi opportunista volt – akár úgy is mondhatnánk, hogy a kor Gulyás Gergelye.”

Lázár Egon, a FŐNI gazdasági titkára később így emlékezett a fiatal káderek haveri körére:

Ebben a csapatban mindenki egytől egyig ilyen félamatőr, kókler, ügyeskedő, tehát senki mögött nem volt egy profista, profi háttér. Senki mögött nem volt egy diploma vagy valami ilyesmi, de valami érzékünk vagy szerencsénk, vagy tehetség, vagy mi volt, tehát a dolog nagyon jól működött.

Papíron a FŐNI vezérigazgatója Székely Endre zeneszerző volt, pozíciójáról sokat elmond, hogy a helyét később az a Sásdi Károlyné vette át, aki korábban a Margitszigeti Nagyszálló takarítónője, majd igazgatója volt. A valódi irányítás Karádyék kezében volt. Molnár Dániel pedig nem véletlenül ajánlotta Karády Bélának a kiállítást: „Bár nem volt élete minden szakaszában szimpatikus személyiség, utólag mégis szembe tudott nézni önmagával, tisztában volt azzal, mit tett és mit nem; és ezt mind meg is merte osztani velem.”

Nem kell több disznólkodás

A háború előtt olyan lapok cikkeztek a budapesti revüszínpadok (mindenekelőtt az 1931 és 1944 között működő Moulin Rouge, illetve az 1932 és 1944 között működő Arizona) műsorairól, mint az amerikai Variety vagy a Billboard, de az Arizona a BBC harmadik pesti helyszíni közvetítése során is bemutatkozhatott, sőt, még a New York-i Vogue is beszámolt a pesti éjszakai életről. Majd amikor megjelentek a pártállami irányítás igényei a műsorokban, minden nagyon más lett.

„Az a helytelen álláspont érvényesült eddig, hogy a könnyű műfajt (...) nem kedvelték, sőt, lebecsülték. Azt mondották, hogy egy kommunistának nem kell ilyen helyre elmennie és valahogyan a szórakozásnak ez a fajtája, a nevettetés, nem eléggé szerepelt a műsoron. Most arról van szó, hogy ezt szocialista tartalommal akarjuk megtölteni úgy, hogy kivesszük belőle a trágár, vagy oda nem illő burzsoá motívumokat” – mondta Nezvál Ferenc országgyűlési képviselő egy felszólalása során. 

Ugyanezt harsogta az állami propagandát közvetítő Színház és Mozi is, amely így írt 1949-es, Miért rossz a régi revű? Milyen legyen az új? című cikkében:

Az eddig bemutatott revűket súlyosan kifogásoltuk. Elsősorban azért, mert megmaradt annak a disznólkodásra és a sztárkultuszra felépített kapitalista életszemléletet sugárzó, ízléstelen színpadi produkciónak, amivé születésétől 1945-ig „fejlődött”. 1945 sem szellemiségében, sem pedig stílusában változást nem hozott. Megmaradt ízléstelennek, erkölcstelennek és szellemtelennek.

A lap egyúttal azt is megfogalmazta, hogyan képzeli a szocialista tartalmakkal megtöltött reformrevüket: „A világért se legyen politikai tételek szószéke, de ne legyen – mint eddig volt – a nagypolgári világszemlélet kifejezője. Legyen szellemes, nevettető, anélkül azonban, hogy a humort a trágársággal tévesztené össze. Ugyanakkor azonban ne legyen semmivel sem kevésbé látványos és színpompás, mint volt a régi revű. Sok tánc, sok ének, sok vidám, friss melódia és szép, fiatal emberek harmonikus mozdulatai gyönyörködtessék a nézőt. (...) Száműzzük a revűből az öncélú sztárkodást.”

Hogy milyenek voltak a Rákosi-korszak szocialista revükísérletei? A rendszerkonform előadások vállaltan nem a tömegízlést akarták kiszolgálni (noha ez az egész műfaj eredeti célja), feladatuk a pártállam üzeneteinek közvetítése volt a közönség felé. Ugyanakkor a régi szakemberek, Vogel Eric, Fényes Szabolcs, Szabolcs Ernő középutas megoldásra törekedtek a szórakoztatás és a propaganda között. Az új elvek mentén működő szórakoztatóipar kreálmányaiban nem voltak utalások az éjszakai életre, sőt, az éjszakára még mint napszakra sem; tilos volt a trágárság, de még az erotika is, ami a korábbi varieték egyik legfőbb ismertetőjegye volt.

Ne feledjük, hogy a korszakban az erotika és a pornó nagyon kötött keretek között létezhetett, és korántsem volt olyan könnyen elérhető, mint ma, így a világháború előtt a pucér vagy lengén öltözött nők látványa volt a varieték egyik legnagyobb vonzereje.

A szocialista revükben azonban még a körömlakkot is lemosatták a színpadokon játszó nőkkel, az erotika csúcsának pedig egy Sztálin-híd alatt lopott csók számított.

A női testrészekre legfeljebb csak utalni lehetett: a Békehajó című előadás marokkói jelenetében például strasszdíszítéssel rajzolták fel a női kebleket a háremhölgyek és hastáncosok zárt ruhájára – lásd a cikk borítóképét. (De az is beszédes, hogy a címben szereplő, egyébként hadihajó többnyire a politikailag kívánatos helyeken áll meg: Szicíliában, majd a Duna mentén Romániában, Bulgáriában, utána pedig Mohácsnál, mert Tito Jugoszláviája ebben az előadásban nem is létezett.)

Vevő volt erre a közönség? Nem igazán. A FŐNI 1951 áprilisában megszűnt, a pártállam pedig egy évvel később belátta a politikailag kívánatos „zenés, táncos vidám játékok” kudarcát. Az is parádés, ahogy a Tanács a vállalkozás kudarca után kihátrált:

Bebizonyosodott, hogy a revü rothadt műfaja szocialista tartalommal nem tölthető meg.

Az idei műsorokban meglehetősen kevés volt a tartalmi érték és gyenge a pártosság. A műfajhoz képest kevés volt a látványosság, zene és tánc és sok az unalmas párbeszéd. Az egészséges humor helyét gyakran a polgári szentimentalizmus foglalta el.” Egy 1952-es ülésen pedig ez hangzott el: „A Vig Szinház nem kísérletezik tovább a burzsoá revü rothadt műfajával, hanem operett színházzá alakul. Nyíló darabja a Szibériai rapszódia cimü szovjet film nyomán készült operett lesz.”

Bár ez az alkotók számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, néhány évnyi kísérletezés után bebizonyosodott: nem lehet olyan propagandisztikus show-műsort csinálni, ami miatt nem rázza az öklét a politikai vezetés, de tömegeket vonz. A kísérletezés áldozatai a pesti művészek és persze a közönség voltak.

A Vörös csillagok című kiállítás július 20-ig (keddtől péntekig 9.00 és 17.00, szombaton 9.00 és 14.00 óra között) tekinthető meg az Országos Széchényi Könyvtár hatodik emeletén (Színháztörténeti Tár – Zeneműtár katalógustere), majd a nyári zárvatartás után, augusztus 21-től  október 12-ig  ismét látogatható lesz. Molnár Dániel azonos című könyve a Ráció kiadó gondozásában jelent meg.