Bence
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Igazságot a várpalotai Kőmacskának!

Az egész város rajong érte, de országos hírnevet érdemelne

DSC 1359
2019.07.16. 12:40

A szombathelyi emlékműnél került szóba, hogy van egy csomó település a világon, New Yorktól Brüsszelen és Rio de Janeirón át Tatabányáig, amelyiknek egy szobor a szimbóluma. Ha egy turista a városra gondol, akkor a fejében az első tíz dolog között megjelenik a Szabadság-szobor, a Manneken Pis, a Megváltó Krisztus vagy a Turul. Pont ilyen erős szimbólum lehetne Várpalotának a Játszó macska, de tapasztalatom szerint alig ismeri valaki. 

Aki eljut a városba, az leginkább csak a Trianon Múzeumot vagy a Thury-várat keresi fel, pedig megérne egy kanyart a Tési-domb is. Bevallom, én se hallottam róla korábban, de mielőtt a Mi vidékünk projekttel elkezdtük feltérképezni Veszprém megyét, szokás szerint megkérdeztem Pál Tamást, a Köztérkép alapítóját, hogy milyen szobrokat érdemes felkeresni a környéken. Többek közt Gyulavári Pál szóban forgó kőplasztikáját is ajánlotta, mi pedig megnéztük. Gondoltam, egy rövidke posztot megér, vagy helyt kaphat egy olyan válogatásban, amilyet mondjuk Zalában csináltunk. Ám mikor odaértünk a gigantikus alkotáshoz,

teljesen a hatása alá kerültünk. 

Egy buszmegálló mellett, járdára helyezett állal egy hatalmas macskafej figyeli az utat. Mögötte kétdimenziósan, mint valami kőösvény van kirakva a teste a fűbe, kunkorodó farokkal, csak a két mellső mancsa emelkedik ki a földből. Odavoltunk érte, és ezzel nem vagyunk egyedül.

Kiposztoltam Instára és Facebookra is, a két helyen pedig több mint ezer lájk érkezett rá, és száznál is több komment – többségükben várpalotaiaktól, akiknek úgy tűnt, nagyon sokat jelent ez az alkotás. Annyira meglepett a siker, hogy elhatároztam, kicsit jobban utánajárok a szobornak.

Kőmacska, Macskakő, Kőci

A legtöbb komment arról számolt be, hogy gyerekként mindenki imádott mászni rajta. Csüngeni a fülein, csúszkálni a tarkóján vagy épp az orrán, esetleg azon versenyezni, hogy ki ér fel előbb a síkos felületen a feje tetejére. A gyerekeik kedvéért gyakran azok is ebbe a buszmegállóba jöttek, akiknek a végállomás közelebb lett volna. Szegény szülőknek mindig hamarabb kellett elindulniuk otthonról, hogy a busz érkezése előtt jusson még idő a játékra. És persze még ezzel együtt is el kellett engedni egy-kettőt. 

Összegezve, mint azt többen megjegyezték: gyakorlatilag nincs olyan várpalotai, aki gyerekként ne mászott volna fel rá. 

Hivatalosan Játszó macska a neve, de a népnyelv leginkább Kőmacskának ismeri. A kommentelők szerint hívják még Macskakőnek, Kőcicának, Kőcinek is. Sőt a Kulich Gyula macskája elnevezést is emlegette valaki, merthogy róla volt egykor elnevezve az utca. Ma amúgy Erdődi Pállfy Tamás a neve, de sokan csak a Kőmacska utcájaként emlegetik. Esetleg Futrinka utcának. Szóval nagy szeretetnek örvend. Nem vicc, amikor ott jártunk, egy csöpp virágcsokor volt az egyik füle mögött, ahogy látszik is az egyik képen. Ahogy egy palotai születésű olvasó emlegette:

 A mai napig, ha hazamegyek felkeresem, kicsit megsimogatom és nosztalgiázok!

Szóval a helyiek körében óriási népszerűségnek örvend, és biztos vagyok benne, hogy simán lehetne országos hírű: sok család kanyarodna le a kedvéért a 8-as útról, ha tudnának a létezéséről. De vajon mit ábrázol ez a furcsa kiterített állat?

Voltak, akik szerint kicsit olyan, mintha elütötték volna, vagy mintha ki lenne preparálva egy hatalmas ágyelővé. Ezeknél vidámabb asszociáció, hogy pont úgy néz ki, mint a Totoro Cicabusza leeresztve, ami már csak azért is találó, mert egy buszmegállóban van. Más kérdés, hogy Játszó macskát 1981-ben állították, évekkel a legendás rajzfilm elkészülte előtt.

Sőt, majd egy évtizedet vert rá Botero híres barcelonai macskaszobrára is. De úgy általában elmondható, hogy évtizedekkel megelőzte a cuki köztéri szobrok divatját, és az internetes macskaőrületet is. Egyszóval a korát. És még ma is meghökkentő. 

Persze ilyenkor felmerül az örök kérdés, hogy vajon mire gondolt a művész? Megkérdeztem tőle.

A Játszó macska születése

Az idén hetvenéves Gyulavári Pál számos anyaggal dolgozott, és rengeteg stílusban alkotott, de a Játszó macska az ő életművében is egyedülálló. Szerinte ez nem is annyira állatszobor, mint inkább land art, ha már egy újra divatos irányzathoz kéne kötni.

A magát poeta doctusnak tartó művész minden iskolát kijárt, ami csak elérhető volt Magyarországon, nyolc évig tanult művészettörténetet, és olyan mesterei voltak, mint Barcsay Jenő és Somogyi József. Szóval, ahogy fogalmazott: „Elég tudatos ember vagyok, rengeteg minden eszembe jut, ha muszáj.” Itt pedig muszáj volt, mert adott volt tér, ahova ki kellett találnia valamit. Ő maga így emlékszik vissza a Játszó macska születésére:

„Ez egy nagyon nehéz feladat volt. Kaptam egy fölkérést a Képző- és Iparművészeti Lektorátustól, hogy erre a térre készítsek egy szobrot. Akkoriban még sokkal sivárabb volt minden. Sehol egy fűszál, nemhogy fák, két – sőt több – út ipszilonban találkozik, nagy házak nem körítik teljesen, szóval a klasszikus reneszánsz tér ideájától elég messze esett. Ennek a térnek a közepére kitenni valamit, mondjuk egy anya gyermekével vagy egy álló bányász szobrot, még ha kétméteres is, nevetséges ötlet lett volna. A járdától, a járókelőktől messze lett volna, senki nem nézte volna közelről, a nagy háztömbök formailag szinte összeroppantották volna.

Arról nem is beszélve, hogy a buszra váró embereket minek izgatni fölöslegesen mindenféle „művészi tartalmakkal”. Mivel ez akkoriban kimondatlan elvárás volt,

ez alól úgy lehetett kibújni, hogy az ember azt mondta, hogy »játszóplasztikát« csinál a gyerekeknek. Ezen a néven lehetett mindenféle absztrakt, és egyéb őrült ötleteket a hatalomnak eladni.

Eleinte nagyon tanácstalan voltam, hogy mit is kéne csinálni, azt tudtam, hogy valami nagy méretű dolgot, ami konkurál a házak tömbjeivel, de van benne valami »csemege«, ami miatt közelről is érdemes megnézni, önmaga körül szervezze a teret, és legyen benne valami játékosság, ugye a gyerekek miatt!

Kutattam az agyamban nagyszerű előképek után, amikor régi kultúrák óriási tereket „munkáltak meg”, és két dolgot találtam. Az Andokban lévő, óriási kövekből kirakott (pontosabban a kövek félrerakásával kialakított) madár, ember és absztrakt minta rajzokat, a Nazca-vonalakat, másrészt pedig a közép-amerikai olmék óriásfejszobrokat. Mi lenne, ha egy andoki óriásrajznak olmék feje lenne, amit kitenne a járdára a buszra várakozók közé? Elég őrült ötlet?

Azt gondoltam, hogy ezzel tudok csinálni egy elég karakteres, szembetűnő jelet a városnak, ami talán sokáig megmarad, és tetszik is az embereknek. Azóta történt egy baleset, egy kisodródó utánfutó nekicsapódott a fejnek, de hál' istennek nem sok kárt tett benne. Tehát a tartósság ábrándja nem is olyan megalapozatlan!

Azonkívül büszke vagyok rá, hogy még az „űrből” is látszik! A Google Earthön kivehető, ha valaki tudja, hol keresse. Kicsit homályos, de látszik.

Miért áll háttal a buszmegálló?

A Játszó macskát bemutató posztjaim alatt többen is felvetették a kérdést: miért van háttal a buszmegálló esőbeállója az útnak?

Nos, erre kész válaszom volt, ugyanis 11 éve már írtam erről egy győrújbaráti megoldás kapcsán. Ott a megfejtés az volt, hogy nem fért volna el máshogy a járdán. Máshol pedig azért fordították meg a beállót, mert az autóforgalom sarat ver fel. Itt azonban hely van bőven, az út pedig nem saras. A megoldást az uralkodó szélirányban kell keresni. Az erős északi szél miatt az emberek abszurd módon eddig is a megálló mögött várakoztak a szélárnyékban, szóval idővel megfordították a beállót. Streetview-n még látható, milyen volt régen.

Az elmondottakból kitűnik, hogy nem az ábrázolás tartalma (macska), hanem a formája születik meg először. Utána kell egy tényleges állatot találni, ami alkalmat ad a forma megvalósítására. Nekem is született ennek kapcsán egy egész csokorra való ötletem, sajnos nem volt módom ezekből még megcsinálni egy-kettőt, pedig jó lett volna.”

A szobrot 1981-ben állították fel, különösebb avatási ceremónia nélkül. Utána, mint Gyulavári Pál mesélte, „néma csönd évtizedekig, majd jött az internet világa, és egy ismerősöm szólt, hogy valaki föltett egy aranyos videót a szoborról annak kapcsán, hogy harminc éves lett. Lehet, hogy a készítő kiskorában rajta csúszkált? Vagy a gyerekei?

Az utóbbi időben kaptam néhány visszajelzést, hogy többeknek tetszik, örülnek annak, hogy van, és ez nekem nagyon jólesik!

Szerintem egy szobrász nem azért dolgozik, hogy Kossuth-díjat kapjon, hanem hogy a „használók” örömüket leljék a munkájában.

Aki kíváncsi a Játszó macskára, az Várpalotán, a Tési-dombon, az Erdődy Pálffy Tamás és a Bezerédy utca sarkán keresse. Vagy csak egyszerűen kérdezze meg bármelyik várpalotaitól, merre van a Kőmacska – egészen biztos, hogy örömmel útba igazítják.

A cikk elkészítésében segítségemre volt Budai László, a Krúdy Gyula Városi Könyvtár igazgatóhelyettese, Katona Csaba, a város alpolgármestere, és mindenek előtt Gyulavári Pál szobrászművész. Na meg persze az a rengeteg várpalotai, aki megosztotta velem az emlékeit a Kőmacskáról. Köszönet érte!

Kommentelnéd a cikket? Itt megteheted.

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.