Bence
18 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Rajzolt pénisszel üzent Warhol a jövőnek a Holdon

20
2019.07.20. 19:35

Mit tennénk, ha egyetlen aprócska, néhány milliméteres rajzban kéne elmondanunk, amit fontosnak tartunk megörökíteni az emberi civilizációból? Mi lenne az az egyetlen motívum, amit hátrahagynánk egy földönkívüli civilizáció számára egy másik bolygó felszínén? Ami ott akkor is megmaradna, ha a Földön minden élet, minden szépség, minden emberi alkotás semmivé válna, és örökre hirdetné, hogy valaha létezett emberiség?

Legyen mondjuk egy pénisz!

Andy Warhol, 1960-as évek legfelkapottabb amerikai pop-art művésze ezt a választ adta a kérdésre, amit a történelem feltett neki, és kétségtelen, hogy érvényesebb megoldást nehéz lenne találni kozmikus filozófiai problémákra.

Mindezt a Holdmúzeum 1969 túlzás nélkül elképesztő sztorijából tudjuk, amit a holdra szállás 50. évfordulója alkalmából egy szokatlan kiállítás mesél el az óbudai Vasarely Múzeumban. Nemcsak ezt persze, mert a Hold témája a kezdetektől foglalkoztatta a művészeket, és ahogy tudományos felfedezések egyre közelebb hozták az égitestet, úgy nőtt az ezzel foglalkozó, az űrkutatás eredményei által inspirált alkotások száma is.

A holdra szállás első látásra olyan témának tűnik, amivel egy természettudományos múzeumnak kellene foglalkoznia, de a Vasarely tárlata már az első néhány lépés után igazolja Orosz Márton kurátori koncepcióját: bőven van ezen a téren mit bemutatnia egy képzőművészettel foglalkozó intézménynek is, csak fel kell túrni hozzá kevésbé ismert, de a korszellemet tükröző sztorikat és műveket. Ezek többnyire nem klasszikus képzőművészeti remekművek, mint a Mona Lisa, hanem olyan tárgyak, videók, konceptuális műalkotások és egyéb fura holmik, amik a történetükkel együtt, a történetüktől válnak igazán izgalmassá.

És így érünk vissza Warhol stilizált pöcsrajzához, ami kétségtelenül szintén nem egy Mona Lisa, viszont állítólag valóban feljutott a Holdra.

És ez azért elég menő, bár nem biztos, hogy igaz.

Ma már szinte felfoghatatlan, hogy a korabeli közvélemény milyen felfokozott érdeklődéssel követte az űr meghódításáért folytatott versengést az 1960-as években, és milyen izgalmat váltott ki az Apollo-11 sikeres küldetése 1969. július 20-án. A művészek keresték a módját, hogyan reagáljanak a történelmi eseményre, és az egyik lehetséges választ abban találták meg, hogy az ember után egy műalkotást is érdemes lenne eljuttatni a Holdra. Ilyesmiről már a holdra szállás előtti évtizedekben is többen álmodoztak, de most már technológiai akadálya sem volt, csak annyi kellett hozzá, hogy a következő misszió otthagyjon egy műtárgyat az égitest felszínén. 

Egy ilyen műtárgy sorsa minden földi műalkotásétól különböző, hiszen a fennmaradása évmilliókig biztosított. Bármi, amit az emberiség a Hold felszínén hagy, valószínűleg ott lesz akkor is, amikor a Földön már nem lesz élet - és ha egyszer egy másik civilizáció rátalál, tudni fogja, hogy a Naprendszernek ebben a zugában valaha értelmes lények éltek. Egy ilyen műalkotás túlzás nélkül az örökkévalóságnak készül.

A rejtélyes John F.

Valami hasonló járhatott Forrest Myers amerikai szobrász fejében, aki elhatározta, hogy megragadja következő holdutazás kínálta alkalmat. Az Apollo-12 még abban az évben, novemberben útnak indult a Hold felé. A NASA némi tanakodás után nem mondott igent Myers ötletére, ezért kerülő utat keresett - felcsempészte a műtárgyat az Intrepid nevű holdkompra. Egy Fred Waldhauer nevű űrkutatási mérnök összehozta a szobrászt a holdkompot gyártó Grumman Aircraft nevű cég egyik mérnökével, aki vállalta, hogy a művet elrejti a járművön. A kilövést követően jött is egy távirat a Cape Kennedy Űrközpontból:

Bent vagytok. Teljesen oké. Minden működik

Az aláírás csak ennyi volt: John F.

Az egész történetet csak a küldetés sikeres befejezése, az űrhajó visszatérése után mesélte el Myers a The New York Times újságírójának, Grace Gluecknek, aki a lap 1969. november 22-én megjelent számában elmesélte a sztorit, és egy fotón bemutatta a műtárgyat is. Ez a körülményekből fakadóan aprócska volt, egy 1,4 x 2 centis kerámialapocska tantalum-nitrid film bevonattal, rajta hat apró rajzocskával, amit a kor vezető New York-i művészei készítettek.

Myers Andy Warholt, Claes Oldenburgot, Robert Rauschenberget, David Novrost és John Chamberlaint kérte fel, hogy rajzoljanak valamit, majd a sajátjával együtt összesen hat rajzot arányosan lekicsinyítve felvitték a számítástechnikában használt kerámialapocskára. Mindez már eljárásilag is nagyon modern volt, mondhatnánk, űrkorszaki. Oldenburg egy stilizált Mickey egeret, Rauschenberg egy szabad kézzel húzott vonalat, Novros egy fehér vonalakkal megosztott fekete négyzetet, Chamberlain és Myers egy-egy geometrikus mintát rajzolt, Warhol pedig... Glueck cikke szerint nevének kezdőbetűit egy kalligrafikus ábrán.

Hogy ez az összekapcsolt A és W hogy festett, azt a The New York Times 1969-es olvasói nem láthatták, mert pont úgy sikerült lefotózni a kerámialapot, hogy Glueck ujja letakarta a bal felső sarokban lévő ábrát. A 60-as évek modern és lázadó volt, tombolt a szexuális forradalom, dörömbölt Woodstock - de azért egy rajzolt fasz sok volt a tekintélyes lap szerkesztőinek. 

Aki viszont most elmegy a Vasarely Múzeumba, az láthatja,

ott van ugyanis a kerámialapocska, nem az persze, amit állítólag a Holdon hagytak, hanem a műtárgy legelőször legyártott prototípusa.

A lapocskákból minden művész és közreműködő kapott egy-egy darabot, a 10. példány került a holdkompra.

Most már tudom, hogy van ott fenn egy műalkotás, aminek lelke van - egy darabka szoftver a rengeteg hardver és szemét között

- nyilatkozta elégedetten Gluecknek Myers.

Orosz Márton azt a lapocskát tudta hosszas rábeszélés után megszerezni a kiállításra, ami az ötletgazda Forrest Myers tulajdonában van. Ez két és fél év szervezőmunkát igényelt, mert az 50. évforduló miatt bőven voltak jelentkezők, és a sikerhez a feleség, Debra Myers húga is kellett, aki tavaly járt Budapesten, és le volt nyűgözve a Nemzeti Galériától. És ott van mellette a tárlóban a legendás telegram is "John F." aláírásával, ami hitelesíti a történetet - ami ettől még persze lehet mítosz is. 

Azt, hogy a Holdmúzeum 1969 címet viselő műtárgy tényleg ott van-e a Holdon, senki nem tudja biztosan. A kurátor februárban interjút készített a kilencvenes éveiben járó Grace Glueckkel, aki elmondta, hogy annak ő sem fektetett túl sok energiát annak kinyomozásába, hogy mi az igazság:

„Magam is a művészek tréfájának tartottam. Ha azt mondták, hogy megtették, akkor megtették, bár senki nem tud róla semmit, és ettől a dolog még gyanúsabb

- mondta.

A John F. név is a mítoszjelleget erősíti, hiszen nyilvánvaló utalásnak tűnik az elnök, John Fitzgerald Kennedy nevére. Ugyanakkor a történetben nincs semmi lehetetlen - és visszaemlékezésekből az is kiderült, hogy a mérnökök valóban rejtettek el a NASA jóváhagyása nélkül személyes apróságokat a holdkomp egyes részeit védő aranyszínű mylar takarókba, amik aztán ottmaradtak a landolási helyszínen. 

Az elesett űrhajós

Hogy mennyire alapvető emberi igényt fogalmaztak meg Myersék, azt az is mutatja, hogy pár évvel később már a NASA is szükségesnek látta, hogy felküldjön egy műtárgyat a Holdra. A dolgok most már hivatalosan mentek, csempészés meg csibészkedő mérnökök nélkül - legalábbis egy darabig.

A negyedik holdra szállást az Apollo-15 hajtotta végre 1971-ben, és a misszió egyik résztvevője, David Scott parancsnok egy vacsorán összeismerkedett Paul Van Hoeydonck belga szobrásszal, és közösen kitalálták, hogy elhelyeznek egy szobrot a Holdon. Scott felettesei - sőt maga Richard Nixon elnök - jóváhagyták a tervet, de a közvélemény előtt titokban tartották, és csak a sikeres küldetés utáni sajtótájékoztatón mondták el a világnak.

Így került a Holdra Hoeydonck Elesett űrhajós című szobra, egy 8,5 centis fémszínű alumíniumszobrocska, ami emberalakot ábrázol, de nincsenek kivehető vonásai, sőt szándékosan az sem látszik rajta, hogy férfi vagy nő. A szobrot úgy tervezték meg, hogy minél tovább ellenálljon az égitesten uralkodó szélsőséges éghajlati viszonyoknak. És mégis jött egy sajátos fordulat, ami átértelmezte az űrt magabiztosan meghódító emberiséget jelképező művet: Scott a szobor mellé tűzött a Holdon egy táblát, rajta 14 űrhajós - 8 amerikai és 6 szovjet - nevével, akik életüket vesztették 1964 és 1971 között a küldetések során. Az általa készített és a Földre bizonyítékként visszahozott fényképen látszik, hogy az alakot elfektetve helyezte el - így lett belőle az elesett űrhajósok emlékműve.

A Vasarelyben most Hoeydonck szobrából is van egy példány egy kék akril tartóba helyezve. Ez kevésbé ritkaság, mint a Holdmúzeum 1969 kerámialapocskája, mert a most 94 éves szobrász az 50. évforduló alkalmából a düsseldorfi Breckner Galériával együttműködésben rengeteg másolatot dobott a piacra. A hiteles korabeli másodpéldányt egyébként a washingtoni Nemzeti Repülési Űrkutatási Múzeum őrzi.

És hogy legyen az űrbe - bár nem a Holdra - feljuttatott műtárgyak között magyar vonatkozású is, a kiállításon megjelenik a múzeum névadójának, Victor Vasarelynek egy világűrt megjárt műve is. A Párizsban élő, az op-art mozgalomhoz tartozó festőt egész életében intenzíven foglalkoztatta az űr meghódítása, előszeretettel nevezte el a képeit csillagképekről, Lajka kutyáról vagy éppen a CTA elektromágneses sugárzásról. 1982-ben aztán az első francia űrhajós, Jean-Loup Chrétien a Szojuz T-6 fedélzetén magával vitte Vasarely Doupla Oervegn című sokszorosított nyomatának száz példányát a szovjet Szaljut-7 űrállomásra.

A Doupla Oervegn (úgyis mint dupla örvény) két erősen vasarelys, optikai illúzióval térhatást keltő, sok színből álló örvénylő kört ábrázol. A grafika felkerült a hivatalos UNESCO-folyóirat júliusi számának címlapjára is.  A küldetés befejezése után egy ünnepélyes ceremónián a művész és a három űrhajós (Chrétien mellett két szovjet) több példányt aláírt a visszahozott nyomatokból, ezek közül a legelső került be a Csepei-gyűjteménybe, és onnan most a kiállításra. Az egész akció természetesen a világbéke és a népek közötti barátság eszméjének propagalását szolgálta: a nyugati és a keleti blokk űrhajósai az ENSZ vezénylete alatt vállvetve küzdöttek az űr meghódításáért és a jobb világért, a művészetet is a nemes cél szolgálatába állítva.

Mindez a második hidegháború ismét feszültebbé váló világpolitikai körülményei között inkább volt vágyálom, mint valóság - de a franciák még akkor csatlakoztak 1979 áprilisában nyugati társországként a szovjet blokk Interkozmosz programjához, mielőtt az afganisztáni beavatkozás újra nagyon elmérgesítette a viszonyokat, és később sem táncoltak ki belőle, így Chrétien űrutazása valóban a nemzetközi együttműködés kevés pozitív jelének egyike volt. Hogy ez a szempont mennyire volt jelen Vasarely két örvénylő körében, azt persze egy op-art mű esetében nem lehet objektív módon eldönteni.

A tárlat mindenesetre foglalkozik ennél sokkal őrültebb dolgokkal is, például a holdra szállás által inspirált performanszművészet nyugati és itthoni darabjaival - és ezek is nagyon jellemzőek a korra, amelyben megszülettek. Mert igen, van az a pillanat, amikor szembetaláljuk magunkat egy fadobozba elhelyezett, kettétört ruhaszárító rúddal meg egy filmtekerccsel, és megtudjuk, hogy ez a műtárgy Szentjóby Tamás, a magyar avantgárd egyik neves alkotójának reakciójaként keletkezett 1969. július 21-én, abban a pillanatban, amikor Neil Armstrong kilépett a Holdra.

Szentjóby ugyanekkor egy ferencvárosi albérlet cselédszobájában kettétörte a szárítórudat, és elővett a zsebéből egy üres filmtekercset, majd az ablak előtt a Hold felé tartva kihúzta a kazettából a fényérzékeny szalagot, mintha jelképesen ráexponálta volna az eseményt. A két tárgy aztán bekerült a dobozba, máig megőrizve - legalábbis a művész szándékai szerint - a Ferencváros és a Hold között kifeszülő pillanatot. Ezek a művek ma legalább annyi nyitottságot várnak el a befogadótól, mint amikor megszülettek, de a dolognak sokszor - nem mindig - van értelme, ha jobban belegondolunk.

A Holdmúzeum 1969 tárlat nem kényelmes nézelődést követel meg a látogatótól,

nem klasszikusan szép tárgyakat sorakoztat fel, amiket csak megcsodálunk, aztán továbbsétálunk - itt el kell olvasni a szövegeket, végig kell gondolni a lehetséges művészi szándékot, a történelmi körülményeket, rádöbbenni arra, hogy egy performansznak milyen üzenete lehetett a korabeli közönség számára, mondjuk, a vasfüggöny mögött. És ha ezt a munkát belefektetjük, össze fog állni, hogy milyen izgalmas, vad, különleges és megrészegítő volt ez a korszak, amikor az emberiség több évezredes vágyakozás után feljutott a Holdra.

A Holdmúzeum 1969 - Művészet és világűr című tárlat (kurátor: Orosz Márton) megtekinthető az óbudai Vasarely Múzeumban szeptember 22-ig.