Ilona
15 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Kulka János Geréb Ágnessel játszott egy színpadon. De miért?

Kritika a Don Juan című előadásról a Szegedi Szabadtéri Játékokról

A69I9978
2019.07.23. 12:05

Egyszerűen nincs kedvem írni egy olyan előadásról, amelyben többen szerepelnek az ország legjobb színészei közül, mégis visszatérően fingós viccekkel akarja szórakoztatni a közönséget.

Amelyben felnőtt emberek a mikrofonhoz hajolva a szájukkal utánoznak rotyogtatást, amikor a másik felnőtt ember kidülleszti a fenekét. Vagy amelyben be az első jelenetben rögtön úgy mutatják Don Juant, hogy az ágyékához illeszt egy csövet, amiből a csúcsponton konfetti lövell ki. Egyáltalán nem azért, mert illetlen vagy felháborító lenne, sőt, én örülök a legjobban, ha egy előadás illetlen és felháborító. Hanem mert gagyi, bugyuta, primitív, közhelyes és olyan hihetetlenül alacsonyra helyezi a szintet, annyira lenézi a közönségét, hogy teljesen értelmetlennek tűnik mellette a rendezői koncepció gondolatait és az esztétikai kérdéseket elemezni.

Pedig a Szegedi Szabadtéri Játékok új, vagyis felújítva újra megnyitott helyszínén, az Újszegedi Szabadtéri Színpadon a Don Juan első ránézésre olyan előadásnak tűnik, amelyik a lehető legtávolabb áll a Négy férfi gatyában-jellegű nyári hakniktól: egyike Kulka János színpadra való visszatérése utáni első szerepeinek, játszik benne Csákányi Eszter és Bodrogi Gyula is, de Molière vagy a fordító Petri György nevével egyébként sem az altesti poénok feltétlen híveit szokás megcélozni. És hát a Molière-féle Don Juan sem épp a hedonista életmódról és a kufircolás örömeiről szól elsősorban, inkább arról, milyen az, amikor valaki nem tisztel se embert, se istent, se eszmét, se erkölcsöt, és meddig bírhatja ezt az illető vastag arcbőrrel, a beosztottja meg mindent felülíró szolgalelkűséggel.

És pont a fentiekből is kiolvasható kettősség az, ami a legjobban jellemzi O. Horváth Sári és Herczeg T. Tamás közös rendezését. Vagy csúnyábban fogalmazva: a fentiekből is kiolvasható koncepciótlanság. Egyrészt a színészek saját játékukhoz való hozzáállása miatt is (vagy persze a rendezők eltérő színészvezetési ötletei miatt, ha feltételezzük, hogy szándékosan merőben eltérőek a játékmódok). Csákányi Eszter például egy zárdából elcsábított, aztán elhagyott és eldobott, majd az életét átértékelő, vezekelő szeretőként a szerep komolyságát bontja ki: előbb értetlen kétségbeesése, majd fájdalma érezhető tisztán, végül egyfajta bölcsesség, amivel meg tud mutatni egy merőben más életfelfogást, mint amiről Don Juan élete szól. Hasonlóan mély Zsótér Sándor koldusának egyetlen példázatszerű jelenete is: ő a földi értelemben nincstelen, de lelki értelemben sziklaszilárd embert mutatja meg néhány egyszerű, halk szóval. És Kulka János sem épp a kacagtatásra megy rá a Don Juan által megölt parancsnok szobraként (ez a szobor az a darabban, amely az arcátlanságok miatt megelevenedik, és egyfajta túlvilági igazságot szolgáltat): Kulka sokatmondó arckifejezéssel, méltóságteljes, nehéz léptekkel sétál be a színpadra. Az már nem az ő hibája, hogy a néma jelenetek erejét erősen csökkenti az atmoszféragyilkos, hatalmas tér.

Ezzel áll szemben a főszerepeket játszó Jakab Tamás (Juan) és Sorbán Csaba (a szolgája, Sganarelle) az előadás jelentős részét kitevő, kabarés alapokra támaszkodó kettőse, sokszor affektáló és szinte soha nem értelmező hangsúlyozással, teátrális gesztusokkal és mozgással, rengeteg gyermeteg ötlettel, infantilis hangutánzásokkal. Vagy máshogy áll szemben a már színpadra lépésekor tapssal köszöntött Bodrogi Gyula felfogása a humorról: ő inkább érzelmei túlfűtöttségével és karakterének együgyűségével nevettet.

De ugyanilyen ellentmondásosság – vagy ugyanilyen koncepciótlanság – jellemzi a rendezést is. Hangvételben is: a „kacagtató”, vagy legalábbis annak szánt részek végül minden átmenet nélkül futnak ki a komoly végkifejletre, így nem arról van szó, hogy az arcunkra fagy a mosoly, inkább olyan az összkép, mintha a rendezők ötlettára kifogyott volna, amikor a komor részekhez ért a szöveg. Illetve talán némi dinnyehajigálással próbálják sötétíteni a hangulatot, de ez inkább a koncepciótlanságra példa: lehet a dinnye sok mindennek a szimbóluma, de itt mindené és semmié sem, mert sem metaforaként nem értelmezhető, sem az nem világos, miért és mikor is kezdenek el a szereplők dinnyéket földhöz vágni, vagy miért pont dinnyéket. Ahogy az is homályos, miért van a színpadon szinte végig három néma ember, a színlap szerint „Don Juan emberei”-ként: eleinte angyalszárnyuk van, később nincs, a cselekményt nem viszik előre, praktikus céljuk nincs, szimbolikus jelentésük nem olvasható ki az egészből, ahogy 

az sem világos, van-e valami többletjelentése annak, hogy egyikük Geréb Ágnes, aki színészként nem, bábaként viszont annál ismertebb. és ha van, akkor ugyan mi az?

Ha nagyon szépen akarunk fogalmazni, ennyire eklektikus az egész előadás. Az alkotói szándék szerint elvileg szakrális teret, valójában inkább barlangot ábrázoló díszlet széle valamiért egy homokos tengerpart, talán mert egyetlen egy jelenetben szerepe van a vízpartnak – de a többi jelenet helyszínei nem jelennek meg, más szerepe – és így szimbolikus jelentése – pedig nincs. A jelmezek sem adnak ki sem egységes, sem láthatóan koncepciózusan eltérő világot (látványtervező: Bianca Imelda Jeremias): Don Juan egy pink öltönyös pojáca zoknitartóval és csillogó aranyszínű alsónadrággal, noha a röhejesség amúgy egyáltalán nem része a karakterábrázolásnak, már ami a színészi játékot és rendezést illeti. Van szereplő, aki gigantikus, matyó Michelin-babának van öltöztetve, van, akin trendi fürdőruha van, eléggé ahogy esik, úgy puffan benyomást keltve.

A69I0444
Fotó: Dusha Béla

És ha eddig az egységességet hiányoltam, akkor legalább most megtaláltam: az ahogy esik, úgy puffan-érzés az egész előadásra végig aktuális. Ha az egyik mondathoz gatyaletolós poén illik az alkotók szerint, akkor az lesz, ha a másikhoz Kulka János jeges pillantása, akkor az. Ha viccesnek tűnik, hogy Sganarelle don-don-don és húúúúúan-húúúúúan hangokkal fesse alá Don Juan lépéseit, akkor az lesz, ha épp illenék megrettenni a kővendég lépteitől, akkor megrettennek – igaz, utóbbi, komolyabb részek mindig kevésbé működőképesek, mint amennyire az alacsony színvonalú nevettetés szándéka hangsúlyos. De hogy ki ennek a katyvasznak a célközönsége, hogy miért volt fontos a rendezőknek pont a Don Juan története, vagy hogy mi volt számukra fontos belőle, és ezáltal mi, nézők mit tudunk hazavinni belőle: csak az nem derül ki az utolsó percig sem. Mintha a szobor némaságának fogságába esett volna az is, ami a legfontosabb az egész előadásból.

Ne maradjon le semmiről!