Huba
16 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Selyempizsamában lett világhírű, végre Magyarországra is eljutott

Julian Schnabel kiállítása a veszprémi Művészetek Házában

20190720 135323
2019.07.24. 17:15

Julian Schnabel a képzőművészet utolsó nagy bölényeinek egyike.

Minden megvan benne, vagy mindent megcsinált, ami a világhírhez kell: kellő extravagancia, egy nagy, egyedülálló ötlet, kapcsolat a popkultúrával, meg a sokszínűség – ezek egy része valós teljesítmény, más meg aligha szól másról, mint a hírnév okos eléréséről. Utóbbi kategóriába tartozik az, hogy szeret selyempizsamában megjelenni a nyilvános eseményeken, de nem kell megijedni: ha elegánsnak kell lenni, akkor vesz fölé egy zakót is.

Fontosabb persze, hogy már évtizedekkel ezelőtt dobott egy nagyot, és elkezdett törött tányérokra festeni, ami miatt hamar felfigyeltek rá: a hétköznapi, törött tárgy felhasználása, sőt inkább újraélesztése az alkotással sokrétű értelmezésre ad lehetőséget mind önmagában (mi használhatatlan és mi nem, mi van a vég után), mind a ráfestett képpel párbeszédbe lépve. Schnabel ráadásul azóta is mindig meg tud újulni, nem is csak a műnemekben (rendez filmet és készít szobrot is), de formailag is: a tányérok után elkezdett hatalmas vitorlavásznakra festeni, de fest bársonyra, selyemre, zászlóra, szőnyegre, linóleumra és gyakorlatilag bármire, használ gyantát, kerámiát, készít és újraértelmez grafikákat.

A popkultúra pedig egész más réteg számára is ismertté tette: ő festette a Red Hot Chili Peppers By The Way című lemezének borítóját (rajta a lányával, aki akkor John Frusciante gitárossal járt). Filmesként meg mellesleg Oscar-díjra jelölték a Szkafander és pillangóért, de a Mielőtt leszáll az éj vagy legutóbb a Van Gogh életéről szóló At Eternity's Gate is nyert egy csomó fesztiváldíjat. Hogy mégsem jegyzik olyan magasan, mint mondjuk Aj Vejvejt, az annak is köszönhető, hogy politikailag-társadalmilag sosem kavart nagy hullámokat. És hogy nem lett belőle olyan ikon, mint David Hockney, Jeff Koons vagy épp Damien Hirst, hát… annak sok oka lehet, de azért nyilván leegyszerűsítő lenne rávágni a kézenfekvő „mert nem olyan jó, mint ők” választ. Majd az utókor eldönti.

Mindenesetre a brooklyni születésű, ma már egy selyempizsamáihoz hasonlóan extravagáns, Long Island-i, rózsaszínre festett, egykori istállóban élő Schnabelnek sem kell sem szégyenkeznie, sem száraz kenyeret ennie csapvízzel a hó végén: már élete első saját kiállításán, pont harminc éve is elővételben elkelt az összes műve, azóta pedig nem nagyon van olyan komoly kiállítótér a világon, ahol ne lenne kiállítva alkotása, de önálló tárlata is volt már a világ minden táján. Illetve majdnem mindegyiken: a mi környékünk jelenti az egyik kivételt.

Vagyis jelentette eddig, mert Közép-Európában először – elég váratlan, de a békéscsabai Andy Warhol-kiállítás után már nem is annyira meglepő módon – most Veszprémben nyílt önálló kiállítása, a düsseldorfi Geuer & Geuer Art Galerie anyagán alapulva. 

Mégsem lehet ezt igazán kitörő lelkesedéssel hiánypótlásnak nevezni, mivel nem életműkiállításról van szó, inkább ellenkezőleg. 

A Grafikai nyomatok 1983 – 2018 alcím elég pontosan leírja, hogy miről van szó: a művész pályájának kevésbé jegyzett alkotásairól. 

És semmiről mindabból, amiről feljebb szó volt, és ami híressé tette Schnabelt: még mutatóban sincs itt semmi, amin azonnal felismerhetőek lennének a művész sajátos kézjegyei, sem a tányérfestmények, sem a megalomán vásznak, sem a talált tárgyakra festett művek, sem a szobrok, sem semmi, ami akár csak megpróbálna teljes képet adni arról, mitől lett az Julian Schnabel, aki lett. Ezt persze nem lehet felróni a veszprémi Művészetek Háza Csikász Galériájában rendezett kiállításnak, mert nem is ígért senki ilyesmit; de azért nem árt tudni.

Persze azért a nyomatok is felvillantanak valamit Schnabelből. Nagyon erősen asszociatív képekről van szó; nem csoda, hogy egyes műveken konkrétan a pszichológiában a képzettársításokat vizsgáló Rorschach-teszt is felsejlik. Minden kép sokszorosan rétegzett, ritkán van egy adott, egyértelműen azonosítható központi figura, vagy ha néha akad ilyesmi, jellemzően akkor is inkább vázlatosan, stilizáltan: Schnabel grafikái nem igazán írhatóak le sem a figuratív, sem a nonfiguratív jelzővel, de még azt sem lehet feltétlenül mondani, hogy a kettő között lennének félúton. Az élénk színek, a felismerhető, sokszor csak apró alakok, rajtuk a foltok, roncsolások, kiegészítések, szövegrészletek, vendéganyagok meg néha a retusálások nem lefordítható, nem szimbolikus és értelmezhető, hanem csak az egyéni benyomásokat elindító, a saját érzelmekre ható egészet adnak ki. Hol egészen minimalista képekről van szó egy-két színnel és motívummal, hol inkább sokaságukban, sorozatként erős atmoszférát keltő művekről, hol pedig régi képeslapokra emlékeztető képek újrafelhasználásáról úgy, hogy sokkal inkább a módosítás legyen feltűnő, mintsem az eredeti. 

Ez a szándékos megfejthetetlenség és meg nem fejtendőség amúgy is jellemző Schnabelre, de a Veszprémben kiállított nyomatokra az átlagosnál is inkább. Már csak ezért is lett volna nagyon jó ötlet az az amúgy is elég alapvetőnek tűnő gesztus, ha a kiállításon elhelyeztek volna akár csak egyetlen egy kép mellett is információs táblát arról, hogy mit érdemes tudni az adott műről. Valamit, ami segít elhelyezni az alkotásokat az életműben, vagy amivel bármilyen formában orientálta volna a düsseldorfi kurátor vagy a magyar társkurátor a látogatókat. De nincs semmi ilyesmi:

az egyetlen információforrás a kiállításon egy nyomtatott A4-es lap leginkább Schnabel életrajzáról

és az itt nem szereplő műveiről, meg egy kizárólag német nyelvű videóinterjú, ami ott jártunkkor nem volt bekapcsolva, mondván, sajnos az eddigi látogatók nem nagyon tudtak németül.

Így viszont olyan, mintha csak ledobták volna ide ezeket a képeket, (jogosan) örülve, hogy végre Magyarországon is lehet látni valamicskét Julian Schnabelből, és kész; hogy aztán ezzel mit kezd a látogató, az már mindegy. És hát nyilván nem nagyon tud vele mit kezdeni: a látogatók túlnyomó részének aligha lesz előzetes ismeretanyaga a művészről, pláne nem az amúgy is ismeretlenebb nyomatokról. Meg lehet nézni őket, és egyéni ízlés szerint eldönteni, hogy pusztán esztétikai értelemben tetszenek vagy sem, és ennyi: ezt az interneten is meg lehet tenni, de egy kiállítástól ennél azért többet vár az ember.

Ráadásul semmilyen koncepció nem érződik a képekkel amúgy viszonylag bőségesen ellátott termekben: sem kronologikus, sem másmilyen. Összetartozó sorozatok darabjai vannak egymástól több teremnyi távolságra, egymás mellett pedig akár harminc év különbséggel is szerepelnek munkák anélkül, hogy első blikkre bármi összekötné őket. Második blikk meg nincs a teljes információhiány miatt.

Jó, hogy végre az országhatárokon belül is lehet látni Julian Schnabel munkáit. De a veszprémi tárlat után még mindig úgy érezni:

az első igazi Julian Schnabel-kiállításra még így is várni kell.

A kiállítás  2019. október 5-ig látogatható Veszprémben, a Művészetek Háza Csikász Galériájában (8200 Veszprém, Vár u. 17.)

(Borítókép: Kovács Bálint / Index)

Ne maradjon le semmiről!