Megfenyegettek, hogy ha nem kussolunk, nem lesz diplománk

A most huszonnyolc éves Sodró Eliza már tizennégy évesen is keményen dolgozott azért, hogy színész legyen, és az sem ábrándította ki, hogy amikor Vidnyánszky Attila érkezésével átrendezték a feje fölött az egyetemet, kirúgták a tanárai jó részét, a petícióik pedig nem értek célba. Így már negyedévesként bekerült Jordán Tamás szombathelyi színházának társulatába, de 2016 óta a Radnóti Színházban játszik olyan előadásokban, mint a Futótűz, a 10, Alföldi Róbert mellett ő Lady Anna a III. Richárdban, de Alföldi többször rendezte is már, például a Chicagóban az Átriumban. 2017-ben a legjobb fiatal színésznő lett a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), 2019-ben, interjúnk készítése után pár nappal pedig neki ítélte a legjobb női alakítás díját a színészzsűri. (Radnótis kollégájával, Lovas Rozival szintén a 10 kapcsán készítettünk interjút.)

A legtöbben talán a Tóth János című tévésorozatból ismerik, ahol Mucsi Zoltán oldalán játszik, de megfordult az Egynyári kalandban, rendezte a háromszoros Oscar-jelölt Stephen Daldry (Billy Elliot, Az órák), és még kamaszként Szabó István két filmjében is játszott. Arról beszélgettünk vele, hogyan élt Németországban hippiként, hogyan fenyegették meg őket, hogy nem kapnak diplomát, és miért járt mégis jól ezzel a helyzettel, mi köze mindennek a szülei válásához, de szóba került az is, miért jelentette fel egy néző a Radnóti Színház igazgatójánál.

Egy interjúban elmesélted, hogy apukád egy jurtában él, és egy cirkusszal járja a világot. Hatással volt a gyerekkorodra ez a hippis életmód?

Papánál ez egy új keletű dolog, úgy négy éve döntött úgy, hogy kivonul a társadalomból. Egyrészt egy magánéleti kényszerhelyzet miatt, másrészt mert a '90-es években nagyon szépen meg lehetett élni a zöldségesboltból. Aztán egyre több új törvényt hoztak, egyre több pénzt kellett befizetni ide-oda, és egyszerűen már nem érte meg. Azt mondta, akkor menjetek a fenébe, csináljátok nélkülem.

De én igazából előbb voltam hippi, mint a fater, ő egyszerűen lenyúlta az álmomat.

Amikor érettségi után kimentem Berlinbe, ő még nyakig benne volt a zöldségbizniszben. Az akkori barátommal elindultunk Berlinből Svájcon, Olaszországon és Monacón keresztül Lyonba egy kisbusszal, amit én vezettem, és volt ugyan egy Quechuánk, de egy csomószor inkább a buszban aludtunk. Volt, hogy egy autópálya melletti benzinkúton dobtuk le a sátrat, máskor véletlenül egy kertben vertük fel, aztán amikor reggel jött a lakó, mondtuk, hogy bocsánat, csak nem volt kerítés. Alig ettünk, mert minden pénzünket benzinre költöttük. Ez meghatározó élmény volt, és szerintem kicsit a papát is inspirálta.

Miért mentél Berlinbe? Lázadásból? Kalandvágyból?

Sok minden benne lehetett, ezek is. Első gyerek voltam, szigorúan neveltek; az öcsémék gimis korukban olyan bulit szerveztek, hogy vízipipával kiégették a padlót, és letörték a csapot, én viszont egy barátomat se hívhattam át. Nálam későn jött el az önállósodós időszak; tudni akartam, egyedül is megállok-e a lábamon, el akartam menni Berlinbe bébiszitternek. Az érettségi után néhány barátom magával vitt nyaralni Barcelonába. Én pedig szerelmes lettem egy fiúba, aki Berlinben élt. És bár tényleg bébiszitternek mentem ki, de egy hónap után eljöttem. Akkor a szerelmem anyukája fogadott be.

Hogyan fért össze a benned lévő szabadságvággyal a színészet kötöttsége?

A színészetben a tervezhetetlenség a legnehezebb: egy hétre előre se látom, hogy mi lesz velem, nem tudok előre lefoglalni egy koncertjegyet vagy egy utazást, mert nem tudom, játszom vagy próbálok-e akkor. Állandóan standby-ban kell lenni. De mégis ezt a közeget érzem a legközelebb ahhoz a szabadsághoz, amiben létezni vágyom, világnézetileg, gondolkodásilag, morálisan, matematikailag, mindenhogy.

A Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártál Budapesten, ahol híresen erős a drámás nevelés – innen jön a színház szeretete?

Nem, oda már azért mentem. De én sokkal előrébb tartottam hivatástudatban, mint az osztálytársaim, őket nem érdekelte annyira ez az egész, én viszont mindent a színházra tettem fel. Mindig szerettem játszani; nagyon jó, ha ezt hivatásszerűen csinálhatja az ember. Eleinte nem is akartam elhinni: tényleg az lesz a munkám, hogy játszom, és még pénzt is kapok érte?

Egyszer forgattam valami reklámot, és nem is vettem fel érte a pénzt, annyira méltatlannak éreztem: én itt jól éreztem magam, miért fizessenek érte?

De honnan van valakiben már 14 éves gyerekként színészi hivatástudat?

Elég szorgalmas, nyitott gyerek voltam. Minden érdekelt, de ez a legjobban. Valószínűleg azért, mert 12 éves koromban elkezdtem dolgozni Csáki Csillával a Mondják meg Zsófikának című előadáson. Annyira jó volt vele játszani, annyira kíváncsi volt arra, hogy mit tudunk még kitalálni, hogy az ő figyelmétől egy csapásra kreatívak, okosak és tehetségesek lettünk. Más drámaórák közelébe se értek a Csillával töltött órák izgalmának. Ez adott egy biztos alapot; már előtte is jártam stúdiókba, de ott valahogy nem éreztem olyan jól magam, hogy végleg elköteleződjek. Csilla viszont megmutatta, hogy milyen a valódi színház. Most dobálózhatok ilyen szavakkal, hogy együtt gondolkozás, szabad, közös alkotás, de valahol mélyen tényleg azt gondolom, hogy ilyen a színház valójában. És ha erőszakoskodnak velem, mindig ide menekülök vissza.

Hogy éled meg, ha nem közös alkotómunkáról van szó? Alföldi Róbert például maga is mindig elmondja, hogy általában abszolút kiforrott elképzelésekkel kezd neki egy-egy próbafolyamatnak, és azt is szeretné viszontlátni a színpadon, amit ő kitalált.

Robival is nagyon szeretek dolgozni. Ez inkább eleinte volt nehéz, mivel az egyetemen is egy közösen alkotó közösség volt az osztály. Ha van rendező, ő vállalja annak a felelősségét, hogy egy ötlet működik-e vagy sem. Ha viszont közösen dolgozunk, van egy kis fejetlenség, mindenki megy a maga ízlése után, és egy darabban annyiféle színészet van, ahányan vagyunk. Az egyetemen ez volt; mindenki a saját megfejtését, a saját személyiségét hozta. A kőszínházban eleinte nem is a rendező víziójába próbáltam beállni, hanem úgy tettem, mintha én magam rendezném, de nem a darabot, csak a saját szerepemet. Marha jó megoldásaim voltak, csak nem illeszkedtek az előadásba.

Rá kellett jönnöm, hogy hogyan tudok jól működni a rendezői színházban. Amikor például először olvastam a Futótűz című darabot, azt hittem, az egy vígjáték: jó, történik benne, ami történik, de annyira túlírt az összes karakter, annyira sokat beszélnek ugyanarról, hogy azt éreztem, van ennek valami abszurd humora. (Wajdi Mouawad drámája egy Közel-Keleten bebörtönzött, nap mint nap megerőszakolt nőről és az erőszakból született gyerekeiről szól – K. B.)

Végül úgy alakult, hogy az én kis szerepem az én eredeti víziómba illik bele; Robi akkor nyitott volt erre az irányra, sőt úgy éreztem, támogatja is. De ma már nem kezdem el egyedül elképzelni, hogy mi lenne, ha, mert csak fájna a szívem, hogy el kell engednem, amit kitaláltam. Azt az energiát, amit a rendezői koncepció kitalálására fordítanék, a saját színészi alakításomba csatornázom.

Pont akkor jártál a Kaposvári Egyetem színész szakára, amikor Vidnyánszky Attila érkezésével és kinevezésével átalakult a tanári kar, és több tanárotokat kirúgták. Eleinte petíciókat írtatok, de végül beletörődtetek. Csalódtál az osztályban, hogy nem tiltakoztatok tovább?

Olyan volt ez, mint amikor tönkremegy egy párkapcsolat, te pedig magadat hibáztatod, hogy ha ott akkor nem úgy viselkedem, biztos történhetett volna máshogy.

De mindent megtettünk, amit lehetett, csak aztán megfenyegettek, hogy ha nem kussolunk, nem lesz diplománk.

A tanárainkat eltávolították, nem tudtuk megvédeni őket. Három évig részt vettünk egyfajta képzésben, majd odahoztak új tanárokat, akik egyáltalán nem tájékozódtak afelől, mi volt itt eddig. Mindent megpróbáltunk, de amikor behívott Repa Imre rektorhelyettes, és másfél órán keresztül tolta nekünk paprikavörös fejjel, hogy ő egy csónakban evez, mi meg csak fékezzük ezt a hajót, hogy az adófizetők pénzén, a szüleink pénzén, az ő pénzén élősködünk, akkor megbeszéltük: mivel így egy évvel korábban kerültünk színházakhoz gyakorlatra, és igazából mind jól érezzük ott magunkat, tulajdonképpen miért is küzdünk? Hagyjuk az egészet a francba, csak kapjuk meg a papírt, és szevasz, Kaposvár. Én személy szerint sajnos nagyon jól jártam: negyedikes koromban már főszerepeket játszottam egy remek társulatban, így olyan dolgokat tanultam meg, amiket az egyetemen nem tudtam volna. Persze égett a pofám a morális válságtól: olyan volt ez a helyzet, mint amikor hoznak egy törvényt, ami mindenkinek rossz, de te pont jól jársz vele.

Kiábrándító volt, hogy az egész felnőtt karriered egy ilyen politikai alapú csalódással kezdődött?

Egyáltalán nem, mert nem voltak illúzióim arról, milyenek az emberek. Pont olyan volt ez a helyzet, mint amikor elváltak a szüleim: van két felelős pozícióban lévő fél, akik nem értenek egyet, világnézeti különbség van köztük, vagy egyszerűen nem értik meg, amit a másik beszél. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy melyik féllel szimpatizálsz. Néha azt éreztem, hogy én mindkét felet jobban értem, mint ők egymást; ez volt a válásnál és Kaposváron is. Mi voltunk a gyerekek, akik fölött ezek a döntések megszületnek, és akik megpróbálják valahogy kivonni magukat az egészből. Én ugyanazt a módszert választottam, amit a válásnál: kiszálltam belőle, mert nem tudtam segíteni. Akkor elmentem Berlinbe, most meg a szombathelyi színházhoz.

De még mielőtt odakerültél, már olyan nevekkel dolgoztál együtt, mint Szabó István, akinek két filmjében játszottál (Rokonok, Az ajtó), voltál Törőcsik Mari partnere (Telitalálat), később pedig a háromszoros Oscar-jelölt Stephen Daldry (Billy Elliot, Az órák, A felolvasó) rendezett A korona című sorozat egy részében. Jól gondolom, hogy ezek hihetetlenül nagy, álomszerű élmények voltak?

Belőlem hiányzik a rajongói véna, nem tudom így megélni. Az ilyeneket is munkaként fogom fel, és azon pörög az agyam, mit tudok bennük dolgozni. Egyetlen egy rajongói pillanatom volt az életben: nagyon szeretem Boldizsár Ildikót, és elmentem egy előadására. Olyan felfokozott állapotba kerültem attól, hogy találkozom azzal a nővel, akinek évek óta olvasom a könyveit, és aki annyit segített a saját életemben, hogy elsírtam magam. Színésszel, rendezővel soha nem történt ilyen; ilyen helyzetekben magabiztos vagyok, lehetne szó akár Tarantinóról vagy Meryl Streepről is: azt érezném, hogy nagyon tisztelem őket, nagyon érdekel, mit mondanak, de egy közös fotónál sokkal értékesebb, ha van valamilyen viszonyunk egymással, ha tudunk pár szót beszélgetni, mint két ember.

Szakmai értelemben sem élted meg ezeket a filmeket nagy lépcsőfokokként a karrieredben?

Egyáltalán nem. Azok voltak a nagy karrierlépcsőim, amikor olyat tudtam csinálni, amit addig még nem: például a K2 társulattal, a Czukor Balázzsal vagy a Jeles Andrással közös munkáim, amelyeknek nem is feltétlenül volt akkora visszhangjuk. Szabó István egyébként egy kicsit ilyen volt: olyan figyelemmel tudott vezetni tizennégy éves koromban, amitől egy gyerek is megérthetett valamit a színészetből. De nem szoktam arra hivatkozni, hogy „Hú, amikor én Szabó Istvánnal forgattam...”

Az ismertségeden azért dobtak a filmek, vagy az, hogy játszol a Tóth János vagy az Egynyári kaland című sorozatokban?

Hát, igen.

Ezt nem mondtad valami lelkesen.

Amikor volt egy majdnem meztelen jelenetem a Tóth Jánosban, hirtelen nagyon sokan bejelöltek a Facebookon. Hát, csodálatos volt...

Nem akartam bunkó lenni, válaszolgattam, de aztán lettek fura emberek, akik már-már zaklatni kezdtek.

Akkor megfogadtam, hogy egyszer válaszolok, de jobban nem megyek bele. A telefonom egy nagyon személyes tárgy, és ha pittyeg, akkor azt érzem, valaki gondolt rám, aki közel áll hozzám. Iszonyú frusztráló, ha vadidegenek lépnek bele a személyes terembe; én ennél szemérmesebb vagyok. De amikor a villamoson vagy a boltban ismernek meg, az tud jól esni, és szerintem jól is kezelem. Volt, hogy épp szomorkodtam, amikor egy srác megszólított a villamoson, hogy nem én játszom-e a Tóth Jánosban. Azt mondtam: „De, én. Beszélgetsz velem?” Örültem, hogy valaki kihoz abból, amiben éppen pörgök.

Másrészt az ismertség felelősséggel is jár. Én mindig kiadtam magamból az érzelmeimet az utcán is, ha azzal nem bántottam senkit: ha zokognom kellett, zokogtam, ha dühöngenem, akkor puffogtam. Ezt már nem tehetem meg, mert felismernek. Volt, hogy valaki meglátott, amikor késésben voltam, nem találtam parkolóhelyet, és emiatt káromkodva kifakadtam egy barátomnak, erre az illető írt egy feljelentő levelet a Radnóti Színháznak, hogy szégyent hozok a színházra. Akkor nagyon szégyelltem magam. De persze jobban esett volna, ha a jóakaróm személyesen engem keres meg a problémájával, nem szalad mindjárt az igazgatóhoz árulkodni.

Egy interjúban azt mondtad, a Vágyvillamos című előadás a Radnótiban nézőként olyan komoly hatással volt rád, hogy amiatt szakítottál az akkori barátoddal. Ennyire be tud szippantani a színház?

Igen, akár egy olyan szerep, amin én dolgozom, akár egy olyan, amit megnézek, akár egy regény: vigyáznom kell, mit olvasok, mert hónapokra földhöz tud vágni. Ha olvasok egy könyvet, a gondolataim belső hangosbemondója az író stílusában narrál engem. Egy regény vagy egy előadás intim dolog: beenged valaki lelkébe, és ezt tökre átveszem. De ha valakinek olyan a lelke, hogy azzal nem akarok azonosulni, nem akarom beengedni, mert rosszat okoz, akkor simán félbehagyok egy regényt. Ha egy előadás akár érzelmileg, akár értelmileg be tud húzni, az még sokáig komolyan dolgozik bennem. A Vágyvillamos szörnyeteg főszereplőjével is azonosítottam magam, hogy biztos én is ilyen vagyok, és meg kell mentenem magamtól a barátomat. Persze az addigra már nem volt egy jól működő kapcsolat.

Hogy tudsz feldolgozni akkor mondjuk egy olyan előadást, mint az Egy piaci nap, amiben a szereped szerint zsidókat lincselsz meg?

Az egy kicsit más, mert az egy hosszabb folyamat. Ha csak néző vagyok, akkor a színház cserben hagy, mert utána nincs levezetés – a taps nem elég, a közönségtalálkozóknak pedig nem nagyon van kultúrája. Egy szerepben viszont végigmész a stációkon, és le is tudod pakolni, amit felveszel, hogy ne menj tönkre bele. Amikor A Dohány utcai seriffet játszom (Mohácsi János előadása holokauszttúlélők személyes visszaemlékezéseit idézi fel – K. B.), az egyáltalán nem úgy érint meg érzelmileg, mert az munka. De amikor megnéztem az előadást a váltótársammal, és már nem kellett melóznom, azonnal végigszántott rajtam az egész. Olyan ez, mint amikor sokáig ütögeted ugyanazt a pontot, és amikor az idegek elhalnak, már nem érzel fájdalmat.

A szüleid Eliza Doolittle-ről, a My Fair Lady főszereplőjéről neveztek el. Szeretnéd eljátszani ezt a szerepet?

Egyáltalán nem törekszem rá, akkor járnék mondjuk énektanárhoz is. Nem is tudom, milyen lennék benne. Azért is nincs szerepálmom, mert olyan sok múlik a többieken és a rendezőn, hogy nem elég egy szerepet kiválasztani. Legfeljebb egy helyzetet lehetne kívánni, de még az se biztos, hogy jól sül el, amikor tudod, hogy kikkel játszol együtt.

Sokáig te voltál A Színésznő, Akinek Hihetetlenül Hosszú Haja Van, egybeforrt a karaktereddel a bőven a derék alá érő haj. Hogyhogy levágattad?

Világ életemben én voltam az aranyhajú lány, de egy idő után azt éreztem, hogy korlátoz: nem azt mondják, milyen jó a szerephez, hogy ilyen hosszú haja van ennek a színésznőnek, hanem azt, hogy van „a” hosszú hajú lány, és ennyi. Pedig színészként nem árt rugalmasnak lenni. Emellett egyik napról a másikra nőtt annyit, amennyitől már kezelhetetlen lett, úgyhogy már régóta mondogattam mindenkinek, hogy le akarom vágatni, ezzel gyűjtve erőt a nagy lépésre. Elmentem Deák Kristóf új filmje, a Foglyok castingjára, és ott is azt mondtam: igen, a hajam ennyire hosszú, de már gondolkodom, hogy levágassam-e. Amikor megkaptam a szerepet, az első smink- és ruhapróbán azt mondták: „Azt mondtad, le akarod vágatni, nem? Akkor gyere, levágjuk!”

Mi lett a copfoddal?

Eleinte oda akartam adni valakinek, aki rászorul, de nem akartam alapítványon keresztül. Aztán felmerült, hogy parókát csináljunk belőle a színházban. Végül odaadtam valakinek, aki nagyon fontos nekem.