Edit
10 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Egy kínai mutatja meg, hogy a diktatúra legyőzhető

Ai Weiwei Portrait 2012 Credit Ai Weiwei Studio
2019.08.26. 17:49
Fantasztikus kiállítás mutatja be a ma élő egyik legjobb és legfontosabb művész, a kínai állam által folyamatosan üldözött, büntetett és fogva tartott Aj Vej-vej eddigi életművét. Hogyan lesznek nagyszerű műalkotások a fogva tartásból, ahol éjjel-nappal két őr figyeli minden mozdulatát? Vagy a gyerekekre rádőlő iskolából? És a menekültek hátrahagyott ruháiból? Düsseldorfban jártunk, az eddigi legnagyobb európai Aj Vej-vej-kiállításon.

Csak egy csomó egyenes vasdarab egy rakás ládában.

Először ennyit látsz, persze nem csoda, mert tényleg ezzel van tele a hatalmas kiállítótér: százhatvannégyezer kilónyi egyenes vasrúddal egyszerű faládákban. A falon meg végig rengeteg kínai név és más adat ismeretlen emberekről. Miért?

Mert 2008-ban a szecsuani földrengésben meghalt ötezer gyerek is, amikor rájuk dőlt az iskola, de erről szigorúan tilos beszélni a kínai diktatúrában, ahol az államhatalom titkosította a halottak nevét, számát és létezését. Mert hivatalosan senki nem ismerte el ennek az ötezer ártatlan gyereknek a halálát, nemhogy valaki is megemlékezzen róluk. Mert a civil aktivista és művész Aj Vej-vej és segítőinek több hónapi nyomozása után kiderült, hogy az iskolát a korrupció és a hivatali visszaélések miatt eleve rosszul építették meg, például a vasbetonban a vasrudakat szakszerűtlenül helyezték el. Mert a hatalom visszaélései közvetve ötezer gyerek halálához vezettek.

Így működik Aj Vej-vej politizáló művészete vagy művészi politizálása:

nem elég azt látni, amit mutat, tudni kell mögötte a sztorit is.

Akkor viszont olyan erősen hat és úgy gyomorba vág, ahogyan csak a legerősebb művek képesek.

A vasrudas installáció címe Egyenes (Straight), ami nemcsak arra utal, hogy Aj kiegyenesítette az összes, az épület leomlásakor össze-vissza hajlott rudat, de az egyenes beszédre is, amely valóban sokat hozzátesz a dolog súlyához: nemcsak a gesztus maga torokszorító, de az is, hogy mindezt ellenzékben, ellenszélben kellett végigcsinálni. Azt akkor még nem lehetett tudni, hogy ezzel megkezdődik Aj Vej-vej és a kínai állam hosszan tartó és elég egyenlőtlen küzdelme, ami majd három hónap vádemelés nélküli elzáráshoz, az útlevele elkobzásához, a műterme lerombolásához, több százmilliós büntetéshez, évekig tartó folyamatos megfigyeléshez vezetett, és egy olyan gumibotos fejbevágáshoz, amely után életmentő agyműtétre volt szüksége. Mármint nem a kínai államnak.

Aj Vej-vej

A kínai képzőművész, performansz-művész és aktivista 1957-ben született Pekingben. Költő apja, Aj Csing miatt már egészen kis korában munkatáborba, majd belső száműzetésbe kényszerült a családjával, később művészként is kritikus volt a kínai kommunista rezsimmel szemben. Az 1970-es évek végén az apját rehabilitálták, visszatérhettek Pekingbe, és Aj Vej-vej egyetemre járhatott. Diplomázás után egy avantgárd művészcsoport alapítója lett, majd 1981-ben egy évtizedre Amerikába költözött.

1993-ban tért vissza Kínába beteg édesapja mellé, és itt is nyitotta meg stúdióját. A "kínai Twitteren" kezdett írni, amíg a szolgáltató le nem lőtte a fiókját, aztán a Twitteren folytatta a kritikus mikroblogolást.

Aj Vej-vej a 2000-es évekre nyugaton a legismertebb kortárs kínai művész lett, a 2008-as pekingi olimpia legnagyobb létesítménye, a Madárfészek nevű nemzeti stadion tervezésében is részt vett. Aktivistaként és művészként vizsgálódott a 2008-as szecsuáni földrengés körül, ezzel is kivívva a hatóságok rosszallását, és amikor egy ezzel összefüggő ügyben tanúskodni próbált, a rendőrök meg is verték, így a belső vérzése miatt agyműtétre szorult.

Később házi őrizetbe helyezték, és a hatóságok porig rombolták a stúdióját. Ez után le is tartóztatták, és csaknem három hónapig tartották őrizetben vádemelés nélkül. Miután kiengedték, csaknem kétmillió dolláros büntetést róttak ki rá adózási vétségre hivatkozva. Három éven keresztül visszatartották az útlevelét, őt pedig folyamatosan megfigyelték.

2015-ben kapta vissza az útlevelét, ekkor Berlinbe költözött.

De ezt már nem muszáj tudni ahhoz, hogy az Egyenes hatni tudjon – és nemcsak a tartalmával, esztétikailag is. Aj ugyanis az első bemutatóhoz képest átrendezte az installációt most, hogy először elhozta Európába, a düsseldorfi Kunstsammlung gigantikus életműkiállítására: a korábbi tárlatokon az egymásra halmozott vasrudakból épített bizonytalannak tetsző felületű (földrengés által átmozgatott?) dombot. Most a rudak gondosan szortírozva faládákba kerültek, amelyek a percek múlásával és a falon szereplő névsort nézve egyre inkább koporsókra emlékeztetnek. Így nem a szétdúltság, hanem épp a letisztultság, a perfekt rend kelt hátborzongató hatást, mert épp arra emlékeztet, ami korábban volt: a holttesteket elfedő betondarabokból össze-vissza kimeredő rudak káoszára. A tárgyakat helyre lehet hozni, de az életeket nem, mondja az Egyenes. A rengeteg, koporsóban fekvő tárgy pedig olyan, mint egy háborús katonai temetőben az egyforma, névtelen sírok: a megemlékezés a legtöbb, amit tenni lehet, de még ehhez is emberfeletti munkára van szükség, ha az ember egy diktatúrában él.

A diktatúra röhejes

Nemcsak a 2015 óta nyugati emigrációban élő művész társadalmi felelősségvállalása és civil aktivizmusa van mindenütt jelen a düsseldorfi kiállításban, hanem a tárlat arra is rádöbbent, hogy milyen furcsán működik ez a 21. századi diktatúra. Mert Aj Vej-vej művészete sokszor összefügg a „magánéletével”, hangsúlyosan idézőjelben, mert valójában pont a „magán” ellentétéről van szó: arról, hogyan válik az élete a kínai titkosszolgálat egyik éjjel-nappali feladatává, ő meg hogyan tesz úgy szándékos naivsággal, mintha jogállamban élne. És ez az igazán különös, amit sok ezer kilométer távolságból, még egy másfajta diktatúrával a múltunkban is nehéz felfogni: hogy az autoriter hatalom egyrészt a legkeményebb önkényuralmi eszközökkel lép fel Aj ellen, de közben furcsa szempontok szerint fenntartja valamiféle jogállamiság látszatát.

A stúdiórombolás után érvénytelen engedélyekre hivatkozik, a nyilvánvalóan megfélemlítési célú elzárás után adócsalásról beszél és amiatt szab ki büntetést. A rendőr előbb brutálisan fejbe vágja a művészt, aztán hagyja, hogy Aj az elvezetése közben szelfit készítsen. Ez a hatalmasra kinagyított csoportkép a rendőrökkel (Illumination) azóta is a kiállításai fontos részét képezi. A diktatúra húsznál is több megfigyelő kamerát telepít Aj stúdiójánál, de nem tesz semmit, amikor az lampionokat erősít rájuk. Titkosrendőröket küld rá, de amikor Aj rájön, hogy követik, simán odamegy az egyikhez, kicsavarja a kezéből a kamerát, elveszi a memóriakártyát (amelyen aztán egy csomó felvételt talál a családjáról), majd odakíséri a civil ruhás rendőrt az egyenruhás kollégáihoz, akiknek aztán barátságosan meglapogatja a hátát. (Ennek a felvétele a Chaoyang Park című videóinstalláció.) És azok nem tartóztatják le ott helyben, nem törik el a kezét: mintha az egész színjáték kétoldalú lenne.

Mintha nemcsak Aj Vej-vej alakítaná át folyamatosan leleplező szándékú performansszá a hatalom cselekvéseit, de a hatalom is éppúgy egy hasonló projektben venne részt, csak ellenkező előjellel.

A diktatúra úgy tesz, mintha nem politikai akaratot vinne keresztül, hanem csak a törvényeket tartatná be. Mindkettejük szándéka nyilvánvaló: a művész a folyamatos provokációval arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen politikai rendszer is működik ebben a kifelé jólfésültnek látszani akaró nagyhatalomban, Kínában, a hatalom meg próbálja azt hazudni, amíg csak tudja, hogy nem is – hiszen nem adhat mást, csak ami a lényege: hazugságot. Ráadásul Aj Vej-vej mindehhez mindig vásárra viszi a saját bőrét, ami művészként felülmúlhatatlan hitelességet ad neki; ebben egyébként nagyon hasonlít a munkája az akcióművészet másik óriásáéhoz, a politikai tartalmakat egyébként elvető Marina Abramovićéhoz, aki szintén mindig a saját életét veszélyeztetve fejezi ki, amit ki akar.

Aj politikáról szóló művei is épp olyanok, mint a társadalmi kríziseket feldolgozóak: bőven túlmutatnak az adott fotón, videón, installáción, mert tudni kell hozzájuk a kontextust is. Aj Vej-vej jelképekkel dolgozik, sőt: jelképeket alkot. Önmagában nem sokat jelent például néhány kiállított kis fogantyú, ha nem tudjuk, hogy azokat azért szerelték le a pekingi taxikról, mert az állam kötelezte a sofőröket a pártkongresszus napján, nehogy egy utas lehúzza az ablakot, és röplapokat szórjon az utcára – mindezt egyébként akkor, amikor már rég nem szórt röplapokat senki, mert a politikai aktivizmus rég átkerült az online térbe.

Épp ebben van Aj egyik ereje:

apró jelzésekkel képes elmondani hosszú történeteket,

kórképet adni a témájáról, ebben az esetben a hatalomról. Mellesleg nem kevés iróniával, ami többnyire épp az aktivizmus és a művészet ötvözéséből adódik: azért minden komolyság mellett is elég röhejesen mutat egy elegáns vitrinben kiállított autós ablaktekerőkar. Vagy van, amikor ennél azért jóval több iróniáról van szó, és egy parodisztikus zenés videóklipben játssza újra a fogva tartását, börtönben táncikálással női ruhában és sminkben, kisgyerekként ábrázolt rendőrökkel (Dumbass): ilyen áttételes eszközökkel tud a lehető legkevesebb szájbarágással arról beszélni, mennyire faramuci a hatalom szó nélkül minden parancsot teljesítő, saját akarat nélküli kiszolgálóinak szerepe, ahogy tulajdonképpen ezt leplezi le azzal a fotósorozattal is, amelyen a legkülönbözőbb helyszíneken a legkülönbözőbb titkosrendőrök nevetséges viselkedését fotózza a leleplezésük után (Photographs of Surveillance).

De van, amikor iróniára sincs szükség, mert Aj azt is felismeri, amikor a valóság épp elég megrázó önmagában is, ezért aztán egy az egyben újrateremti. Ilyen a S.A.C.R.E.D. című, monumentális és hátborzongató installáció, hat nagy acéldobozzal, amelyekbe egy-két kis ablakon lehet belesni, hogy a 0,5-szörös életnagyságú, hiperrealista szobrokon lássuk fogva tartásának stációit: ahogyan az őrök szorosan mellette állnak vécézés közben, evés közben, zuhanyozás közben, alvás közben, a kis ketrecbe zárt kutyaként végzett napi séták és persze a napi többszöri kihallgatás közben. És pont a hiperrealizmus annyira mellbevágó, ahogyan a feleméretű, meztelen Aj testére, nagy pocakjára, péniszére, fanszőrzetére zubog az örökre kimerevített víz és az őrök szintén örökre kimerevített pillantása. De a rettenetes helyzet átérzésének és átélésének lehetősége mellett ebben az installációban is benne van az elnyomó rendszerrel való küzdelem, a lebuktatási szándék: az egész fogva tartás lényege a titkosság volt (ahogyan azt a kínai állam minden ellenségével csinálja, hiszen nyom nélkül tüntetik el – jó esetben csak egy időre – az embereket). Most meg itt van az a több tízezer ember, aki mindent végignézhet szinte úgy, ahogy akkor történt.

Halálba menekülők

A düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen két épületét is elfoglaló, nagyszabású kiállítás azért is nagyszerű, mert tényleg megpróbálja lefedni a művész minden életszakaszát és érdeklődési körét. A társadalmi témákat vizsgáló alkotások közül itt van például a Mosoda (Laundromat) is, amelyről korábban, a katari kiállítása idején részletesen írtunk: ebben Aj és csapata azokat a ruhákat szedte össze, majd mosta, szárította, vasalta ki, végül rendszerezte, amelyeket az idoméni menekülttábor lakói hagytak hátra, amikor a hatóságok mindössze három nap alatt kiürítették a területet, és elzavartak mindenkit. A ruhák kimosása és kiteregetése a gesztus hétköznapiságával, természetességével épp arra hívja fel a figyelmet, mennyire megrázó, hogy ez a természetesség a menekülőknek nem adatik meg, mivel az olyan, számunkra fel se tűnő dolgok, mint a ruháink tisztasága, lényegtelen a mellett, egyáltalán lesz-e fedél a fejük felett a következő éjszaka. És ez az értelmetlen, mégis ennyire alapos gondoskodás azt is felidézi, hogy ezeknek az arctalannak tűnő, a ruhákból már eltűnt emberekről tized ennyire sem gondoskodtak.

A menekültes tematika Düsseldorfban kiegészül még egy, Európában szintén először látható művel, talán a legtisztábban esztétikai értéket képviselővel, Az élet körforgásával (Life Cycle): Aj Vej-vej korábban is nyúlt már a menekülteket a tengeren át, de sokszor a halálba szállító, mindig iszonyúan túlzsúfolt, hatalmas gumicsónakok motívumához, de ezúttal pár milliméter vékony, hajlított bambuszrudakból készítette el a 17 méteres csónakot és az utasait. Akik most csak részben arctalan menekültek, részben egyiptomi istenek és a kínai horoszkóp figurái: Aj ezzel a csónakkal univerzális erejűvé avatja a menekültek humanitárius krízisét, kiemelve azt a napi politika történéseiből, miközben a túlvilágra vivő csónak, az élet körforgását jelképező horoszkópfigurák, a halál motívumát magasabb szintre emelő egyiptomi halálisten mind arról beszélnek, milyen hihetetlen sorstragédia ez, a halálba vagy legalábbis közvetlen életveszélybe menetelő embertömegeké, amennyiben képesek ezt az aktuálpolitikai hírek dimenzióján túllépve szemlélni.

Ugyanezt mondja az Odüsszeiával (Odyssey), ennek a teremnek a tapétájával, amely az ókori görög formavilággal és a korabeli vázák ábrázolásmódjával vegyíti a menekülttáborok és a közel-keleti háborús övezetek valóságát. (Az is érdekes egyébként, visszatérve a bambuszra, hogy milyen harmonikusan és természetesen vegyíti Aj Vej-vej a nyugaton is ismert megoldásokat hazája kulturális örökségével, és nem próbál meg „nyugativá válni”, vagy a teljesen jogos emberi sérelmek miatt azt is hátrahagyni, ami pedig érték a hazájában.)

Aj Vej-vej Berlint is otthagyja

Négy év után elhagyja emigrációja helyszínét, Berlint Aj Vej-vej, derült ki egy, a Die Weltnek adott interjúból. Aj ebben azt mondja: Németország valójában nem nyitott társadalom, csak annak akar látszani, „miközben mindenek fölött saját magát óvja. A német kultúra olyan erős, hogy nem igazán fogad el más ötleteket és érveket”, „szinte egyáltalán nincs helye nyílt vitáknak”.

Arról is beszélt, hogy többször is volt konfliktusa az országban, például taxiból is dobták már ki, de a hatóságok szerint ez csak „kulturális különbségek” miatt volt, és nem történt diszkrimináció. „Nagyon szerettünk itt élni a családommal, de most elköltözünk. Ennek az országnak nincs rám szüksége, mert annyira el van foglalva önmagával.”

Aj arra is hivatkozott az okok között, hogy Németország nem ítéli el a kínai állam emberijog-sértéseit, sőt, szerinte a cenzúra is jelen van a művészetben: Aj azt mondja, a Berlinaléra szervezett bemutató előtt röviddel kivágták az általa rendezett szegmenst a Berlin, I Love You című filmből, Aj szerint azért, mert a producerek féltek, hogy elvesztenék a pénzt, amivel Kína a következő filmjeikbe szállna be. A producerek állítólag konkrétan arra hivatkoztak a vágás előtt, hogy a művész politikai státusza miatt nehezebb támogatást szerezni. Aj azzal is vádolja a Berlinalét, hogy kizárólag olyan kínai filmeket mutatnak be rajta, amelyeket a kínai hatóságok is jóváhagytak.

Aj élettársával és kisfiával együtt Cambridge-be költözik, de egyelőre berlini műtermét is fenntartja.

De itt van az egyik leghíresebb, monumentális mű, a Napraforgómagok (Sunflower Seeds), ez a hatvanmillió porcelán szotyola, amely elsőre egy hatalmas, soktonnás tömeget képez, mégis minden egyes tagja egyedi – épp, mint egy emberekből álló tömeg, amely ha összeáll, sok mindenre képes lehet. (Ennyiben ez a mű egyébként az Ötvenhatosok terén lévő, egyes oszlopokból ékké összeálló 56-os emlékműre is hasonlít.) Persze nézhetjük ezt is a politika felől: hogy a hatalom számára akár csak egy ilyen massza lehet a nép, hiába áll egyénekből; de szólhat még a kínai tömegtermelés és a minőségi kézműves munka szembeállításáról is.

Aj Vej-vej egyébként végig részt vett a kiállítás felállításában, ezért is ad hozzá az egyes művekhez, ahol és ahogyan elhelyezték őket. A  Napraforgómagok  termének fala például csupa adósságcédulával van kitapétázva (ez az I.O.U. Wallpaper,  azaz „I Owe You”, „Tartozom nektek” tapéta): amikor kiengedték Ajt a fogságból, kiróttak rá egy félmilliárd forintos büntetést, amelynek előteremtését civil adakozók tették lehetővé, akik seperc alatt összedobták az összeg nagy részét. Aj pedig mindegyiküknek küldött egy-egy ilyen cédulát a kölcsönnek tekintett és később az utolsó jüanig visszafizetett adomány összegéről. És ez a tapéta pont ebben a teremben megint csak az egyéni cselekvések összeadódó erejéről beszél (meg persze, szokás szerint, a diktatúra és a szabad művészet viszonyáról).

És van még Düsseldorfban egy csomó korai – és elég atipikus – mű is, hogy teljesebb képet kapjunk a művészről: a tanulókor dokumentumai, például a dadaista Marcel Duchamp ihlette Biztonságos szex (Safe Sex), egy alul kotonnal ellátott esőkabát, vagy amikor a festészettel próbálkozott. Vannak utalások korábbi akcióira is, például az Aj által összetört, nagy értékű kínai vázai törmeléke, amellyel a kínai kulturális forradalom rombolására utalt, vagy ott a Coca Cola Váza (Coca Cola Vase), a Han-dinasztia korabeli vázára festett Coca Cola-felirat, amely értelmezhető a valódi értékek rossz kezelésének szimbólumaként, de az értékek vagy az öndefiníciós jelképek átalakulására is utalhat, ahogy a luxusmárkákként ábrázolt modern jelképek is, mint a Twitter logója vagy megint csak a megfigyelőkamera (Az Állat, Amely Úgy Néz Ki, Mint Egy Láma, De Valójában Egy Alpaka). És persze itt vannak a híres bemutatós fotók, amelyeken Aj a világ leghíresebb épületeinek mutatja a középső ujját (Tanulmány a perspektíváról), ezúttal a menekültes terem falán, az Odüsszeián, így akár új jelentést is kaphatnak az amúgy inkább az államoknak, a kulturális kánonnak beszóló képek: Aj az elhelyezéssel talán arra is utal, hogy mindenkinek, mindenhol jobban oda kellene figyelnie a menekültkérdésre.

A komolyabb elmélyülés nélkül is legalább három-négy órán át nézhető düsseldorfi kiállítás (ha valaki minden videót végig akar nézni, az egész napját is itt töltheti) így aztán mind esztétikailag, mind tartalmilag letaglózó, gyomorba vágó és torokszorító. Hol azért, mert a művész bőven túllép a művészet megszokott definícióján, és megtalálja a megfelelő eszközöket, hogy valódi emberi tragédiák súlyát tegye a vállunkra, hol pedig azért, mert egy-egy műalkotás megtekintésének idejére, vagy ideális esetben akár tovább is képes elhitetni velünk, hogy a diktatúra, az elnyomás, a hatalom legyőzhető. A düsseldorfi Kunstsammlung kiállítása az eddigi legjelentősebb tárlat Európában Aj Vej-vej művészetéből, és

képes bemutatni, miért tartozik a ma élő legnagyobb és legfontosabb művészek közé.

A kiállítás szeptember 1-jéig látogatható a  düsseldorfi Kunstsammlung Nordrhein-Westfalen K20-as és K21-es épületeiben.

Ne maradjon le semmiről!