Gál
9 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Hiába volt zseni, a székely Van Gogh mégis ismeretlen maradt

68255442 2386792524748830 5688208189506453504 o
2019.09.03. 14:22

Nagy István kiállításának katalógusával ölni lehetne, mármint a szó legszorosabb értelmében: ha a fejére ejtenénk valakinek a vaskos kötetet, utána garantáltan nem nézegetne többet festményeket, és nem úszná meg olcsóbban az esetet egy agyrázkódásnál. Közvetlen közelről találkozni egy monumentális festői életművel persze akkor is kihívás, ha ehelyett csak az összegyűjtött képeket nézzük végig a Kieselbach Galéria tárlatán. A közel 600 oldalas, keménytáblás katalógus súlya azt az erőfeszítést is jelzi, amit Kieselbach Tamás kifejt, hogy Nagy Istvánt beemelje az őt megillető helyre a magyar művészet történetében.

Esterházy Péter Nagy Istvánról

Amikor először láttam Nagy István-képet (anyám mutatta - mint minden "ilyesmit"), a fekete boglyák maradtak meg (meg az igyekezetem, hogy ne kavarjam Koszta Józseffel), és aztán később az, hogy valamiért Cézanne-ra kellett gondolnom. (...) Azt hittem, Nagy István úgynevezett alföldi festő, nem tudtam a csíki gyökerekről, de, dicsekedve úgy mondanám, kitaláltam. Mert valahogy érezni lehetett a képeken azt a feszültséget, hogy nincs ott a Sainte-Victoire. A képek drámaiságában, sőt tragikusságában ott van ez a "nincs ott". Döbbenete - hogy ilyen a világ - teljesen mai, mostani, jelen lévő.

A kötetben egy külön fejezetben gyűjtötték össze a Nagy Istvánról szóló írásokat, és az ember meglepődve olvashatja, hogy ki mindenki rajongott/rajong ezért a festőért. Mintha az elmúlt száz év szinte teljes magyar értelmiségéről kiderülne, hogy volt egy közös, meghatározó művészeti élményük, bár erről az élményről a nagyközönség szinte semmit nem tud. Mindez ráadásul átível a népi-urbánus megosztottságon: Esterházy és Makovecz, Jankovics Marcell és Nyáry Krisztián, Bukta Imre és Zoboki Gábor, a régebbiek közül Kós Károly, Kassák Lajos, Kosztolányi, El Kazovszkij - ez tényleg a magyar kultúra színe-java.

Hogy lehet, hogy Nagy István neve ennek ellenére nem került be a köztudatba?

Miért nincs ugyanazon a polcon, mint Csontváry, Rippl-Rónai, vagy akár Ország Lili, Egry József és még sorolni lehetne a 20. század Nagy Istvánnál - legalább a haláluk után - szerencsésebb karriert befutó magyar festőit. Nemzetközi elismertségről beszélni se érdemes, de ez érthető. Nagy István ugyan fiatalon bejárta Nyugat-Európát, a 20. század elejének meghatározó képzőművészeti iskoláiban, Münchenben és Párizsban tanult, de a külföldi műkereskedelembe, kiállításokra nem jutottak el a művei. Itthon viszont nem volt ismeretlen, sem szűkebb hazájában, Erdélyben, sem Budapesten.

Nem volt mellőzött a szó megszokott értelmében.

Alig néhány évvel azután, hogy festeni kezdett, a Könyves Kálmán Szalonban 1907-ben bemutatkozott az akkor ígéretesnek tartott ifjú festők csoportos tárlatán, 1914-ben pedig 120 művét gyűjteményes tárlaton mutatták be a Művészházban, és egy alkotását megvette a főváros. Élete végéig rendszeresek voltak a tárlatok, a két háború között kiállított Budapesten - többek között a Nemzeti Szalonban, a korszak legfontosabb kiállítóhelyén - és Kolozsváron. A kor mértékadó folyóiratai (Nyugat, Erdélyi Helikon) lelkesen méltatták - az egyikben Kosztolányi, a másikban Kós Károly -, időnként talált magának nagypolgári mecénásokat, pesti tartózkodásai idején kávéházakba járt, festőkkel, szobrászokkal barátkozott. Még a vezető román értelmiséggel is kapcsolatban állt, Octavian Goga költő és kulturális miniszter 1926-ban meghívta Csucsára, hogy megfesse a portréját (Csinszkáék egykori házát ő vette meg magának).

Ennek ellenére egész életében a teljes lecsúszás szélén egyensúlyozott. Ő volt az a festő, aki soha életében nem szedett össze annyi pénzt, hogy vegyen egy saját vityillót és legyen egy műterme. Rengeteget utazott, keresztül-kasul bejárta Magyarországot és Erdélyt, a letelepedett életmód valószínűleg nem is vonzotta, a képei értékesítéséhez egyáltalán nem értett, sőt ez nem is érdekelte. Fiatalon ennek a csavargásnak bizonyára megvolt a romantikája, de 1926-ban feleségül vette egy barátja özvegyét, Umstadt Máriát, és egy év múlva fiuk született - hármasban, idősödve már elég furcsa élethelyzet lehetett mindig rokonoknál, ismerősöknél meghúzni magukat egy-egy szívességből felajánlott szobában.

Makovecz Imre Nagy Istvánról

Ugyanaz, mint Móricz, Tamási és többi népinek nevezett művész. Bölcsőjük az első világháború előtti idő. Ugyanaz a táj, mint Kós Károlyé, mely mögött, mint alkonyatkor, átüt az ég alján Ady keserű világa.

A tárlatokon smúzolnia kellett volna, hogy legyenek pénzes vevők, de erre alkatilag alkalmatlan volt, keveset beszélt, amikor viszont megszólalt, izgatottan, szaggatottan hadart, a nyilvánosságot kerülte, valószínűleg nem tett jó benyomást. Sosem lett igazán ismert. Élete vége felé, 1933-ban Bajára került, ahol megint csak egy szobát kapott feleségével egy helyi jótevőtől. Itt hatalmasodott el rajta az idegbaj, ami bizonyára régóta kerülgette, a szénrajzok rettenetes komorsága legalábbis előre jelezte a bajt. Depressziós rohamokkal küzdött, betegeskedett, úgy érezte, hogy nem becsülik meg - miközben a kor legjelentősebb művészeti írói és kritikusai méltatták. 1936 februárjában egy képével 200 pengős díjat nyert a Szinyei Társaságtól, de ez már nem segített rajta - májusban járóképtelen állapotban szállították be a bajai kórházba, ahol még 283 napig kínlódott.

Szörnyű vég, szörnyű élet.

A hódmezővásárhelyi Tornyai János, aki vele ellentétben tényleg alföldi festő volt, és akit a "búskomor magyar lelki alkat" emblematikus képviselőjének tartottak a kortársak, nem kis öniróniával írta Nagy István utolsó éveiről:

Megsajnáltam én, a legszánandóbb magyar piktor! Úgy láttam, hogy idegileg Ő még nálam is csehebbül áll.

És valahogy az utóélet sem alakult jól. Csontváry például életében még szerencsétlenebb volt, de halála után, különösen az 1960-as évektől szabályosan megdicsőült, és a 20. század első évtizedeinek legnépszerűbb magyar festője lett, akiért tömegek zarándokolnak a múzeumokba, és ha előkerül egy képe, az százmilliókért kel el. Nagy Istvánról ez nem mondható el, pedig 1967-ben neki is rendezett nagyszabású életműkiállítást a Magyar Nemzeti Galéria, azóta is rendszeresen voltak tárlatok, a Kieselbachnál például pont húsz éve, 1999-ben, megjelentek könyvek, monográfiák - de valahogy mégsem. Mondhatnánk, hogy ezzel a névvel nem csoda - létezik annál megjegyezhetetlenebb név magyar nyelvterületen, mint hogy "Nagy István"? -, de ez azért sekélyes megfejtés lenne. A szakmai elismerés és az értelmiségi rajongás régóta vitathatatlanul megvan, a szélesebb közönség azonban hűvös maradt.

A Kieselbach Galéria falain szemlélve a rengeteg összegyűjtött képet - az életmű hatalmas, Nagy István termékeny festő volt - érthetővé válik, hogy miért.

Ez a művészet nem adja könnyen magát, elsőre nem vágja mellbe az embert.

Jó képek sorakoznak egymás után, ez nem kérdés, de elsőre elmarad a húha-élmény. Portrék. Tájképek. Csendéletek. Krétarajzok. Hagyományos témák, visszafogott, tömör, lényegretörő, szűkszavú módon feldolgozva. Semmi nagy gesztus, zseniskedés. Nem látszanak elsőre a kiugró főművek: a díszhelyen, az utolsó szobában ott van egymagában a Sárga kendős kislány (1917), ami Kieselbach saját tulajdona, és tényleg jó portré, de ha visszasétálok egy fallal arrébb három másikhoz, szinte bármelyiket el tudnám képzelni ugyanazon a kiemelt helyen, az Almát tartó menyecske (1930) nekem talán még erősebb is. 

Az ember agya keresi a kapaszkodókat, hova lehetne elhelyezni. Van Gogh - ez kézenfekvő, már a kortársak is látták, sőt, őt magát is foglalkoztatta a párhuzam. A festő-kortárs Mikola András ki is mondta róla: "Egy új Van Gogh volt!" A csendéletek között az ember rábukkan a vázába állított napraforgókra kék háttér előtt (1920-as évek vége), és megörül a közvetlen párhuzamnak, bár Nagy István ezúttal is, mint szinte mindig, papírra dolgozott vászon helyett, és pasztellt használt, ami sokkal egyszerűbb, gyorsabb, kevésbé nehézkes technika, mint a komoly olaj, jobban illett a vándorló életmódhoz, a gyors alkotás kényszeréhez. A másik evidens kapaszkodó Gauguin, akire határozottan emlékeztetnek a tájképek sokszor csak egy-egy fehér foltra redukált lovai, marhái és birkái. Ha visszalépek az Almát tartó menyecskéhez, a nyugodt, rejtélyes, archaikus mosoly és a kerekded formák valahogy ugyanazt azt egzotikus titokzatosságot hordozzák, mint a tahiti lányok - bár Nagy István nem az idegen kultúrára rácsodálkozó nyugati volt, hanem annak a paraszti világnak a fia, ahonnan modelljei többségét válogatta.

A két nagy - évtizedekkel korábbi - festőóriással vont párhuzam a nemzetközi művészet kontextusába teszi a képeket, de közben a művek annyira lokálisak, annyira magyarok, hogy az embert némi nézelődés után

váratlanul szíven üti egy fekete szénaboglya, egy fehér parasztház vagy egy csupasz fa látványa.

A dologban nincs semmi nemzeti vagy népi romantika, végképp nincs semmi közhelyesség - egyszerűen ilyen fák, ilyen domboldalak, ilyen templomtornyok csak a világnak ezen a pontján vannak/voltak, és Nagy István korban még nem áll tőlünk annyira távol, hogy ezt ne érezzük. Az a világ, amit festett, részben még megvan, vagy legalábbis emlékezhetünk rá a gyerekkorunkból, esetleg kirándulásokból, ott van egy-egy elcsendesedett faluban. Az arcai, a színei, a formái még ismerősek, bár inkább csak nyomokból, abban a teljességben már nem, ahogy ő festette. Erdély, Alföld, Bakony - térben is elég jól betájolható. Még a csendéletek is annyira helyi ízűek, hogy érezzük, ezeket a kompozíciókat nem valami műteremben rakták össze, hanem egy parasztasszony menti ki 80 éve a kertbe Csíkmindszenten vagy Baján, hogy beállítson az asztalon egy vázába egy csokor virágot. Elég végigolvasni a címeket, hogy mi látható ezeken a képeken:

Tökvirág. Almafaág, Fehér bogyós ágak. Margaréták. Petúniák. Tűzliliomok. Napraforgók. Birsalma és naspolya. Napvirág. Árnyékliliom és szalmarózsa. Barkás ágak. Őszirózsák. Gyalogbodza.

Azt tényleg csak a legjobbak tudják, hogy valami nagyon lokális ennyire egyetemes legyen, Cézanne festette így Provence-ot, leredukálva egy egész régiót az alapszíneire és fő motívumaira.

Az oldalsó terembe vezető átjáró pillérének keskeny belső oldalán néhány szénrajz lóg. Katonafejek az első világháborúból. Nagy István 1915-ben a 24-es székely honvéd gyalogezred népfelkelőjeként bekerült egy olyan festőcsoportba, aminek harctéri jelenetek megörökítése volt a feladata. Nagy István azonban nem csataképeket festett, hanem honvédportrékat és galíciai tájképeket. Egy évvel később a Könyves Kálmán Szalonban kiállítást rendeztek 300 harctéri rajzából és pasztelljéből, aminek bevételét az erdélyi menekültek javára ajánlották fel. "Az érzésnek valami áradó, magyar heve, fajtájának, a góbéknak férfias, kemény, paraszti ereje" - írta a korabeli szaklap, a Művészet kritikusa, aki a tájképekben a lényegesre való koncentrálást, az erőt és a közvetlenséget méltatta. Mindez igaz, de az is érdekes, hogy miről hallgat a beszámoló: a portrék láttán az ember azonnal megérti, micsoda iszonyat volt ez a háború. Nagy István egyébként is képes volt úgy lefesteni teljesen ártalmatlan témákat, mondjuk egy jegenyafasor alatt pihenő teheneket, hogy a képben valami kimondhatatlan szomorúság bujkáljon, de

a harctéri katonaportréi pont a realizmusukkal és az őszinteségükkel hatnak.

Iszonyú megviselt férfiak néznek vissza róluk, jórészt fiatal, bajszos parasztemberek, akiknek az arcán látszik a mindennapos szembenézés a halállal, a hideggel, a vérző sebesülésekkel, a kiontott belekkel. A festőt a háború csak a kiskatonák szemszögéből érdekelte, bizonyára a jórészt elveszett galíciai tájképek is az ő perspektívájukból készültek, mint ahogy békeidőben is "földközeli", paraszti látószögből festett mindent.

Az életmű befogadásának a legnagyobb nehézsége az, hogy az egyes képek önmagukban keveset mondanak, a képfolyam egészének kellene hatnia az emberre, az állandó és változó motívumoknak, a témáknak. A személyes viszony ezzel a művészettel úgy kezdődik, hogy a sok kép közül az embert egyszer csak, mert jó pillanatban találkozik vele, megérinti az egyik. A Nagy Istvánról megkérdezett írók, művészek közül többen számolnak be hasonlóról. Kieselbach Tamásnál a Margarétás csendélet adta a kezdő "áramütést", ami a Magyar Nemzeti Galériában érte, amikor a rendőrség az egyik ismert műgyűjtőtől ellopott festményt bevitte a múzeumba a nyomozás idejére. Azonnal megvette volna, de a tulajdonos nem adta el, csak a 90-es évek elején jutott hozzá az első két műhöz a festőtől.

Nádas Péter író egy szénrajzzal találkozott először a nagybátyja gyűjteményében. "Három vastag szénvonás volt a domb. (...) A domborulat vastag és meredek íve gyerekként mindenesetre megrendített. Nem tudom, miért. Ahogy a szén szokatlanul vastagon és bensőséges biztonsággal futott a papíron. (...) Egy halott festő kedélyét a bőrödön észlelni nem kis dolog."

Nyáry Krisztián azt írta, hogy amikor Kieselbach először összehozta Nagy István művészetével, semmi rendkívülit nem látott a képekben, diákkora ásítozós múzeumlátogatásai jutottak eszébe róluk rosszul megvilágított, álmos képtárakban. Nála a Sárga kendős kislány hatott. "Hosszú percekig nem tudom eldönteni, hogy fásult fájdalom, jeges rémület vagy pislákoló remény van-e inkább a szemében. Micsoda sárga! Micsoda szemtelenül bátor zöld vonalak a gyerekarcon!" - írta. Nagy Istvánhoz neki húsz évnél is hosszabb időre volt szüksége. "Hányszor siklott el ezek felett a képek felett a szemem, hányszor lapoztam tovább albumokban. Most találkoztunk és nem ereszt. Fejkendős nénik: bárcsak korábban néztem volna a szemükbe!"

Az a gyanúm, hogy minden tiszteletreméltó erőfeszítés ellenére ez az életmű sosem lesz közkedvelt, sosem fognak tömegek lelkesedni érte, túl zárt, túl szemérmes, túl ismétlődő jellegű ahhoz. Hány embernek van manapság (vagy bármikor) ennyi ideje és figyelme egy festőre? Túl sokat kéne nézni hozzá a képeket, ráadásul úgy alakult a művek sorsa, hogy nagyon kevés került közülük közgyűjteménybe, rengeteg elveszett vagy lappang, ami megvan, az pedig főként magángyűjtőknél található. Éppen ezért kivételes a lehetőség, hogy most ezeket a képeket megint meg lehet nézni egy helyen, egymás mellett - húszévente egyszer adódó alkalom.

A Nagy István: Tisztaság-Tömörség-Transzcendencia című tárlat szeptember 13-ig ingyenesen megtekinthető a Kieselbach Galériában (Szent István körút 5.)

(Borítókép: Portrék a kiállításon, balra fent az Almát tartó menyecske. Fotó:  Kieselbach Galéria )