Gyöngyi
10 °C
25 °C
Index - In English In English Eng

A kisgyerek az valami rémes dolog

DSC 9540
2019.10.10. 17:09
Vekerdy Tamás egy egész országot szabadított fel a gyereknevelésről addig kimondhatatlannak és szentségtörőnek hitt mondatokkal. A legismertebb és legnépszerűbb magyar gyerekpszichológus több könyvben mesélt a saját gyerek- és fiatalkoráról.

Családi háttere azt is érthetőbbé teszi, hogy miért állt elő olyan merész pedagógiai elképzelésekkel, amely a Kádár-korszak minden újítást gyanakvással fogadó szellemi közegében már-már rendszerkritikának hatottak.

Jön-megy, nem ért semmit, kakál

Vekerdy Tamás egy tizennégy évig titkolt és tiltott, többször megszakított, de mindig újrakezdett, mindenki által tudott viszonyból született 1935-ben. Apja, dr. Vekerdy Géza friss házas ügyvédjelöltként 1919-ben jött Pestre, ahol hamarosan egymásba szerettek az irodában gépírókisasszonyként dolgozó Friedrich Annával. Dr. Vekerdy elszeretéssel és párbajjal kezdődött első házassága ennek ellenére csak 1934-ben végződött válással, és még ebben az évben feleségül vette a zsidó származású, de a skót missziós nővérek iskolájába járva kikeresztelkedett Friedrich Annát. Vekerdy Tamás egy évvel később, 1935 szeptemberében született.

Anyja nehéz személyiségéről, komolyságáról-komorságáról Vekerdy Tamás többször mesélt. „Imádta apámat [...], és amikor én születtem, azt mondta apámnak, hogy kizárólag az ő kedvéért szült engem. ’Szeretni mindig csak téged foglak igazán’, mondta.” A gyerekeket úgy általában zavaró tényezőnek tartotta. „Egyáltalán, neki a kisgyerek az valami rémes dolog volt: jön-megy, nem ért semmit, kakál, tisztába kell tenni.” A már pszichológus Vekerdynek saját anamnézise készítésekor mesélte el az anyja, hogy annyira undorodott a teli pelenkától, hogy két teljes damasztágyneműt ajánlott a dadának a mielőbbi szobatisztaságra szoktatásért. Nem a legjobb kezdet, de Vekerdy - sokára ugyan - eljutott addig, hogy látni és becsülni tudja anyja

sötét mélységekből felfakadó akarati konokságát, szuverenitását, nem-képmutatását.

Az érzelmi biztonságot sokkal inkább a tekintélyes és ellenfelei által is elismert ügyvéd apa jelentette, aki társaságban is legszívesebben a gyerekekkel focizott, kalandozott. Egyszer, amikor a Kékesen nyaraltak, tarokkozó, bridzsező úri társaságban az ügyvéd volt az egyetlen, aki nem csatlakozott a többiekhez, inkább egy közeli réten játszott a gyerekekkel. Még azon se sértődött meg, amikor egy fiú husánggal hátulról megütötte.

Az akkori világban szokatlan volt, hogy egy tekintélyes, meglett férfi ilyen közvetlen legyen a gyerekekkel. Vekerdy több interjúban elmesélte, hogy az irodalom szeretetét is hatalmas könyvtárral rendelkező édesapjától kapta, aki legszívesebben a Toldi előszavát szavalta neki.

Vekerdy Tamás ötévesen szüleivel, 1940-ben. Forrás: Arcanum adatbázis
Vekerdy Tamás ötévesen szüleivel, 1940-ben. Forrás: Arcanum adatbázis
Fotó: 168 óra, 1993. június 15. / 24.szám / Arcanum

A Nádor utca 28-ban laktak, innen járt be Vekerdy előbb a Markó utcai Berzsenyibe, később a Lónyai Utcai Református Gimnáziumba. A nyolc-tíz éves fiú éber tudattal élte át a második világháborút, az ablakból látszott a házfalra meszelt „Jön, jön Szálasi”-felirat, a mosónő szállította a háborús vicceket. Apja próbálta menteni a család zsidó ágát, nem sok sikerrel. Például az imádott anyai nagypapát a törzskávéházából vitte el a nyilas razzia, mert a kijárási tilalom ellenére lement egy parti sakkot játszani, ahogy harminc éve minden nap. Kistarcsán még meglátogatták, egy nyugágyban, ingujjban utolsó szivarját szívta.

„Ezeket a dolgokat valahogy teljesen felfogtam, átéltem, és mire vége lett a háborúnak, annyira meggyűlöltem a németeket, hogy egy vakkot nem voltam hajlandó németül beszélni”– emlékezett később.  

Messzire jutott a jótanulóság stiklijében

Vekerdy tíz éves volt, amikor véget ért a háború. Apja egy időre magasra került, nem felejtették el, hogy kamarai főügyészként küzdött a zsidó ügyvédek diszkriminációja ellen. A Rákosi-korszakban azonban ők is osztályidegenek lettek.

A megszüntetett Lónyai helyett Vekerdy a Madách Gimnáziumba került. Itt élte át a bizonytalan, feljelentgetős, megfélemlítésben telt hosszú ötvenes éveket, ahol váratlanul mégis felbukkantak megmentők – létrehozva egy érzelmi-intellektuális menedéket. Amikor ugyanis Vekerdy egy önképzőköri, József Attiláról szóló előadás után felszólalásában hiányolta a párthoz való viszony, a freudizmus és az istenesség említését, feljelentették. Az évnyitón a vörös csillagos zászló alatt, kiirtott árulókról és építendő szocializmusról beszélő igazgató azonban sehová nem írta be a kötelezően adandó megrovást, Vekerdy más iskolatársait pedig a kitelepítéstől mentette meg. A magyartanára „érzelmeket keltett, érzelmeket a magyar irodalom, az élet, a jelenségek, az emberek és önmaga iránt. Ezek az érzelmek [...] megtanítottak kimondani a kimondhatót, és átélni a kimondhatatlant.” Vagy ott volt az öntudatlanul Waldorf-módszer szerint tanító történelemtanár, aki nem engedte megvenni a tankönyvet, mindent felrajzolt a táblára és mesélt, mesélt, mert rengeteg ideje volt, nem feleltetett soha. „Nem lehetett nem tudni, egyszerűen ez olyan élmény volt” – mondta később a „jótanulóság stiklijébe eső, és abban nagyon messzire jutó” Vekerdy.

Vekerdy Tamás gyermekeivel otthonában. Forrás: Arcanum adatbázis
Vekerdy Tamás gyermekeivel otthonában. Forrás: Arcanum adatbázis
Fotó: 168 óra, 1993. június 15. / 24.szám / Arcanum

Az, hogy tizennyolc évesen egyetemre kell mennie, családilag eldöntött tény volt. A bölcsészkar látszott volna kézenfekvőnek, hiszen a hétévesen még saját tisztaság- és angolgyapjú illatú gyerekorvosa mintáját követni akaró Vekerdy évek óta írt verseket, novellákat, és műfordított is. Mégsem akart bölcsész lenni, megvetette és árulónak tartotta az olyan kirakatban lévő kommunista pártbölcsészeket mint Bóka László vagy Király István. Így végül apai nyomásra a jogi egyetemre jelentkezett, ahová 1954 és 1958 között füldugóval járt be, hogy előadások közben regényeket olvasson, vagy írjon.

1956 élete egyik kulcs- vagy központi élménye volt, akkori szerelmével és barátaival részt vettek a forradalom előkészítésében, de a harcokban nem. Az egyetemen azért állt ki, hogy a kommunisták is benne lehessenek a forradalmi tanácsban, nehogy „mi is olyanok legyünk, mint ők”. Ez a mondat a forradalom leverése után mégis megbocsáthatatlannak tűnt, és Vekerdy a legrosszabb káderlappal végzett 1958-ban.

Szinte már jó, csak nem lehet kibírni

Vekerdy az ügyvédi gyakorlat elől szó szerint elszaladt, színházi statisztának és házitanítónak állt. „Szinte már jó, csak nem lehet kibírni”– mondta később a forradalom leverése után megszilárduló rendszerről. A létező szocializmusban, a Kádár-korszak pusztító unalmában eltöltött negyven év alatt az erős spirituális életből merített erőt.

„A Kádár-rendszerben nemzeti identitásomat ápoltam, Arany János nyelvével, Rákóczi életével foglalkoztam, Széchenyivel, ebbe kapaszkodtam, mert úgy éreztem, erről akarnak leszakítani. Nemzeti voltam a végletekig, nacionalista, ha lehet ezt mondani.” Közben legjobb barátja, Makkai Ádám megismertette az író és antropozófus Török Sándorral és körével, ahol többek között Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Popper Péter társaságában beszélgettek a Waldorf-pedagógiát is megalapozó Rudolf Steinerről és életművéről.

1959-től a Török Sándor szerkesztette Család és Iskola című „musz-laphoz” (muszáj kiadni) került: előbb recenziókat, majd riportokat írt és ő volt az összekötő a rendőrséggel és a gyerekvédelemmel is. A minden népi demokráciában megjelenő egyenlapból Török által szellemi műhellyé fejlesztett Család és Iskola szerkesztőségében sok, börtönből nemrég szabadult szakember dolgozhatott.

A hatvanas években iratkozott be a nem is olyan rég újraindított - korábban polgári áltudományként megbélyegzett és felszámolt - pszichológia szakra, egy zavaros és depressziós, kapcsolatokba és kapcsolatokból menekülő, apját is eltemető korszak után. 1968-ban diplomázott, a lapot otthagyta, négerként dolgozott szociológiai felmérésekben és apja könyvtárát adogatta el, hogy legyen pénze. Évekig tanított a Színművészetin, mielőtt a XII., majd a III. kerületi Nevelési Tanácsadó pszichológusa lett.

Vekerdy az iskolakritikában látta meg a rendszerkritika lehetőségét: ha abba beleszúr, a döfés az egész rendszert érinti. A politika sokáig vonzotta, és közben pszichológusként naponta szembesült vele, hogy mivé silányult a Kádár-korszak iskolarendszere. A közoktatás negatívumairól és az iskola betegítő hatásáról a hetvenes években kezdett írni, de szépirodalmi kötetei is megjelentek, első, 1975-ös kötetét (Nagyapám iratai. Krónika. Borisz és Gleb) Esterházy és Nádas Péter a legfontosabb könyvek egyikének tartották.

A felnőttek untatták

A Kádár-korszak végnapjai, majd a rendszerváltás eufóriában és várakozással teli időszaka több fordulatot is hozott számára. 1987-ben Solymáron elindította a magyarországi Waldorf-óvoda és iskola megszervezését, majd 1991-ben a nappali Waldorf-tanárképzést.

Az identitás- és magyarságmegőrzésre használt, negyven évig működő stratégiája azonban csődöt mondott a ’89 után megjelenő új hangok között. „Én, hogy úgy mondjam, ’mélymagyarságban’ próbáltam élni. Ma mind őrültségnek tartom, ahogy ez megjelenik, és inkább úgy érzem, hogy a magyar zsidósághoz való közömet kell erősen hangsúlyoznom”– mondta 2007-ben. A gyerekkorában eltagadott zsidósága egyértelműen büszkeséggé érett, és a múlttal való személyes és nemzeti szembenézés fontos témává.

Kunyhóépítés a pesthidegkúti Waldorf-iskola udvarán. Forrás: Arcanum adatbázis
Kunyhóépítés a pesthidegkúti Waldorf-iskola udvarán. Forrás: Arcanum adatbázis
Fotó: 168 óra, 1993. május 4. / 18.szám / Arcanum

Az, ahogy az 1980-as évektől kezdve Vekerdy egy ország legismertebb, a médiában legtöbbet szereplő és legnépszerűbb gyermekpszichológusává és pedagógiai írójává vált, már egy másik cikk témája lehetne. Szakmai pályafutásának első szakaszából egy dolgot mindvégig megőrzött: szenvedélyes érdeklődését a gyerekek gondjai, lelki jóléte iránt. Sok felnőtt is járt volna hozzá terápiára, de nem szívesen vállalta őket. „Rövid idő után halálosan unatkozom és azt mondom magamnak, miért kell ezt nekem mind meghallgatni”– mondta az ilyen esetekről, miközben a gyerekeket odaforduló figyelemmel hallgatta.

A cikkben használt idézetek a következő könyvekből származnak: Vekerdy. Beszélgetőtárs Jámbor Judit (Scolar, 2003) és Révai Gábor: Beszélgetések nem csak gyerekekről Ranschburg Jenővel és Vekerdy Tamással (Park, 2007), utóbbi digitalizálva ezen a linken olvasható.

(Borítókép: Vekerdy Tamás az Indexnek adott interjú közben 2013-ban. Fotó: Bődey János / Index)