Jenő
9 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Csodálatos ez a mérhetetlen embergyűlölet

Kritika Michel Houellebecq Szerotonin című regényéről

houellebecq
2019.10.18. 23:44

Lehet, hogy nem sok mindent vittem véghez életemben, de legalább hozzájárultam a bolygó elpusztításához.

(Michel Houellebecq: Szerotonin)

Michel Houellebecq, aki talán egyedüli íróként a világon már mémmé is vált – ő a Kiábrándult Értelmiségi – mára már sikerrel magára haragított mindenkit.

  • Az iszlám világot azért, mert az egyik könyvében, A csúcson-ban arra a következtetésre jutott, hogy a világnak épp a közel-keleti szexturizmus hozhatja el a teljes boldogságot.
  • Az európaiakat azért, mert egy másik könyve, a Behódolás szerint Európa igazából kifejezetten jól járna azzal, ha muszlim politikai vezetők kerülnének itt is hatalomra, ezzel elhozva a kontinensre az állami szintű iszlámot, meg vele olyan apróságokat, mint a többnejűség.
  • A konzervatívokat és prűdeket azért, mert úgy ír csoportszexről és általában is bármilyen szexről, ahogy a magas irodalomban nem szokás, és olyan természetesnek állítja be a swinger klubok és a bordélyházak látogatását, ahogyan a konzervatívoknál és a prűdöknél egész biztosan nem szokás.

És az ő esetében a „sikerült magára haragítania” nem egyszerűen közhelyes kifejezés, hanem valóban a siker kifejezése. Houellebecq művészetének alapköve az, amit leegyszerűsítően polgárpukkasztásnak szoktak nevezni; mondjuk úgy, hogy a provokáció, a szokatlan, morálisan megvetendő nézőpontok megjelenítése anélkül, hogy tematizálná ezek szokatlanságát vagy erkölcstelenségét. Houellebecq-et részben azért olyan üdítő olvasni, mert – függetlenül attól, hogy ez az olvasónak épp tetszik-e vagy sem – egészen más szemszögből írja a regényeit, mint az irodalmi kánon más tagjai, másmilyen szabályok mentén működő világot épít, és oldalanként meg tud – és meg is akar – lepni az elbeszélőinek szélsőséges, felháborító vagy akár nevetséges hozzáállásával a világhoz.

De nem kizárólag ezért érdemes Houellebecq-et olvasni, hanem sokkal megszokottabb dolgokért is: azért, mert úgy tud érzelmeket és magas érzelmi töltetű helyzeteket ábrázolni, mint csak a legjobbak, és olyan leírásai vannak, úgy tud a látszólag legérdektelenebb, legunalmasabb témákról is írni, hogy arról az embernek Csehov jut az eszébe. És ez így van a Magyarországon most megjelent új regényében, a Szerotoninban is. Szükség is van rá, mert konkrét témája nem nagyon van, hiába írtak a fülszövegre olyan sületlenségeket, hogy az Európai Uniónak akarna vele nekimenni a szerző. Azt mégse lett volna marketingszempontból túl célravezető ráírni, hogy a regényben egy férfi kószál szerte Franciaországban, mert annyira depressziós, hogy semmi motivációja nincs az életre, nincs semmilyen vágya, semmilyen kilátása, nem hajtja semmi, gyűlöli saját magát, az elcseszett múltját és az elcseszett jelenét, ahová ez a múlt szükségszerűen vezetett, ezért egyszerűen kisétált a kapcsolatából és gyakorlatilag az egész életéből.

Még libidója sincsen attól az antidepresszánstól, amit a lehető legmagasabb dózisban szed, hogy legalább az olyan alapvető dolgokra képes legyen, mint a mosakodás és az evés. Aki ismeri Houellebecq, vagyis az ő elbeszélőinek univerzumát, az pontosan tudja, mennyire tökéletes szimbóluma ez nála az életvágy feladásának. Houellebecq-nél a koitusszal összefüggő jellemzők épp olyan alapvető részét képezik egy szereplő leírásának és megítélésének, mint a hajszín vagy az életkor. Nála az, hogy valaki „kivételesen tehetségesnek mutatkozik az anál területén”, olyan leírás, mint mondjuk hogy „bármikor tudott egy frappáns választ akármire”. Így nála a szexualitásból tökéletesen kivonult, sőt az iránt vágyat sem érző ember épp olyan gyötrelmesen elveszett, mint valaki, akinek nincs neve. De hogy tovább erősödjön a szimbólum, az elbeszélő speciel a saját nevét is utálja, meg úgy általában saját magát is. Rögtön az első oldalak egyikén közli, hogy amúgy egy ingatag, beszari alak volt mindig is, aki még annyira se volt képes soha, hogy elsétáljon a hivatalba, és megváltoztassa legalább a nevét.

Ez az öngyűlölet, ami ezúttal nemcsak körülmény – mert azért a többi regényben is meg-megjelenik –, hanem szervezőelv, arra is magyarázattal szolgál, miért nem igaz az az érvelés Houellebecq-kel kapcsolatban, hogy gyűlölné a nőket:

Houellebecq nem a nőket gyűlöli, hanem az embereket. Mindet. A férfiakat ugyanúgy, mint a nőket.

Lehet, hogy rengeteg női szereplője alávaló, de a legtöbb férfiszereplője is az. Ezt genderszempontból megítélni félreértés, ráadásul alighanem több undorító férfi jelenik meg a regényeiben, mint ahány megvetendő nő. A mizantrópiának ezen a fokán már felesleges a gyűlölet mértékét és irányát vizsgálgatni, arról nem is beszélve, hogy aki Houellebecq regényeiből kívánna útravalót ellesni az élethez, az alighanem komoly szellemi kihívásokkal küzd. Houellebecq semmilyen szempontból nem ad korrekt szempontokat az élethez.

Viszont a Szerotonin ezzel együtt is szokatlanul érzelmes regény: noha volt olyan könyvesbolt, ahol az iszlám politikai térhódításáról szóló Behódolást is a „romantika” szekcióba tették, talán a borítóján szereplő nő (a burkába bújt Mona Lisa) miatt, de a Szerotonin viszonylag meglepő módon tényleg el is férne ezen a polcon. (Azért csak viszonylag meglepő, mert a szexturizmusról szóló A csúcson is elsősorban a főszereplő szerelmi élete és annak alakulása miatt tudott katartikussá válni.)

Ugyanis a Szerotoninban egyetlen igazán nemes és tiszta dolog bukkan fel: a tökéletes, romlatlan szerelem.

A leginkább megfellebbezhetetlenül pozitív gesztus az a regényben, hogy a főhős szülei, miután kiderül, az egyiküknek gyógyíthatatlan, halálos betegsége van, egymás kezét fogva, együtt vesznek be halálos adag gyógyszert, és az elbeszélő már azért éktelen haragra gerjed, mert a pap a gyászbeszédben „kisajátítja Istennek” ezt a csodálatos szeretetet. Magáról meg egyszerűen kijelenti, halált érdemelne azért, mert elárulta azt a nőt, akit tiszta szívből szeretett. (Az egyik legszebb, legtalálóbb és legemlékezetesebb leírás a regényben, ahogy ez után az árulás után a nő nem mond semmit, csak folyamatosan sír, miközben a férfi keresi a szavakat, hogy milyen közhelyet tudna felhozni – „az egész nem jelentett semmit” –, de képtelen bármelyiket is kibökni, míg a nő el nem megy.) Sőt, egy ponton konkrétan kijelenti: „Csak a szerelem teszi lehetővé, hogy földi létezésünk elviselhető legyen.”

Ez a kettősség a legérdekesebb a Szerotoninban: hogy miközben az egész az öngyűlöletről, az életben való totális csalódásról, sőt egyenesen az élet elviselhetetlenségéről szól, a végletesen kiábrándult elbeszélő mégis mindig vissza-visszatér egy ennyire naivan romantikus alapálláshoz. Miközben remekül végigveszi az élet kudarcainak lehetséges forgatókönyveit a válófélben és csődközelben lévő gazdálkodótól kezdve az öngyilkosságba menekülőkön át az isten háta mögött bujkáló pedofilig. Aki feltétlenül cselekményt akar kapni a könyvtől a depresszió plasztikus ábrázolásán, a provokációkon és a végtelenül egyedi hangnemen kívül, azok ezt ezekben a részekben találhatják meg. A farmernél tett hosszú látogatásra például van, aki azt mondja, ezzel

Houellebecq megjósolta a sárga mellényes tüntetéseket és azok eldurvulását,

ami azért erős túlzás még akkor is, ha az őket nehéz helyzetbe hozó kormányzati intézkedések ellen tiltakozó gazdák valóban radikális módszerekkel állnak ki a sorsuk érdekében.

Houellebecq regényei sokszor nehezen ítélhetők meg a klasszikus „jó könyv – nem olyan jó könyv” dialektikájában, pláne, ha olyanok, mint a Szerotonin (azaz nincs bennük valami nagyon erős alapötlet, ami kiemelné őket a többi közül), mivel a szó irodalmi értelmében néha nehéz teljesen komolyan venni ezeket a szélsőséges szövegeket.

Mégis van a Szerotoninnak olyan része, amely a szó lehető legegyszerűbb értelmében csaknem teljesen elrontja az egészet. A vége felé egy fontos ponton az elbeszélő totálisan logikátlanul és életszerűtlenül viselkedik és gondolkodik, még a saját addigi logikájához képest is, pedig ezen a döntésen múlik az egész regény kimenetele. És hiába írja le az elbeszélő, hogy az elhatalmasodó depresszió miatt nehéz magyarázatot találni a tetteire, ez a súlyos spoiler nélkül le nem írható rész még így is inkább írói hibának, dramaturgiai megúszásnak tűnik, mert a szerző itt képtelen akár csak olyan érveket is felsorolni, amelyek legalább a saját belső logika szerint érthetővé tennék ezt a döntést.

A beteges kiábrándultság regénye, a Szerotonin persze úgyis törvényszerűen a semmibe, a nihilbe rohan, úgyhogy ez a bukfenc se változtat sokat; ahogy az is nyilvánvaló, nehéz egy ilyen sötét szöveget jól lezárni. Szóval nem sokat változtat az élményen ez a hiba, mégis hagy némi rossz szájízt.

Hogy már az életet se gyűlölhetjük olyan felszabadultan, mint az első háromszáz, csodálatosan mizantróp oldalon.

Ne maradjon le semmiről!