Sára, Márió
-2 °C
1 °C
Index - In English In English Eng

A nagy '59-es budapesti könyvlopás története

IMG 6083
2019.11.03. 18:17 Módosítva: 2019.11.03. 23:11

Három évvel az ötvenhatos forradalom után háromezer francia nyelvű könyv hozott színt a budapesti értelmiség szürke, a megtorlás után konszolidációba forduló létezésébe. A Műcsarnokban 1959-ben rendezett könyvkiállítással a magyar kultúrpolitika tudatosan lépett a Rákosi-éra kezdete óta tartó elzárkózástól a nemzetközi nyitás felé, és úgy tűnik, ebbe belefért az is, hogy szemet hunyjon az évszázad legnagyobb magyar össznépi könyvlopása felett. A két hétig tartó kiállítás végére a könyvek nagy része a lódenkabátok alatt a reakciósnak mondott nyugati kultúrától elzárt főiskolásokhoz, egyetemistákhoz vándorolt.

A Szentendrei Képtár A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című tárlata most ezt a lappangó kultúrtörténeti epizódot tárja fel installációkkal, filmhíradókkal, ügynöki jelentésekkel, és a mára neves művészekké, művészettörténészekké lett hatvan évvel ezelőtti „tolvajokkal” és látogatókkal rögzített interjúk révén. Időutazás az ötvenes évek Magyarországára, ahol csak egyféle kék létezett, de előbb-utóbb úgyis minden a színét vesztette. Ahol a reményt államilag és szűken mérték.

Szürke magyar

Rákosi 1948-as hatalomra kerülésével a nyugati (különösen a kortárs) kultúra és művészet is tiltólistás lett, csak az kerülhetett a népi demokratikus kultúrafogyasztó elé, ami belefért a szocialista realizmus követelményrendszerébe. A diktatúra védőpajzsán nem volt rés, a nyugatról érkező könyveket, információkat szigorúan ellenőrizték, kiállításról szó sem lehetett, a főiskolai tananyag szerint a nyugati művészet nagyjából 1900-ban megszűnt vagy ha nem, a professzorok valamilyen okból nem szívesen beszéltek róla.

Amikor mi egyetemre jártunk, kortárs művészetről vagy modern művészetről, huszadik századról soha semmit nem tanultunk. Az egyetemi tanulmányaink Daumier-ig vezettek, és akkor hirtelen a professzorok megbetegedtek, soha többet nem tudtak előadásokat tartani. Azt javasolták, ha valakit ez a korszak továbbra is érdekel, akkor a Francia Intézet könyvtárában mindent meg fog találni

- mondja Kovalovszky Márta művészettörténész a kiállításon elhangzó egyik interjúban.

Ez a megnyirbált tananyag, a szigorúan ellenőrzött gondolatok világa; ezek azok az évek, amikor a Képzőművészeti Főiskola könyvtárában sincs szinte semmi a 20. század művészetéről, így lehet forradalmi szenzáció 1956-ban egy Cézanne-album érkezése, miközben a mester akkor már ötven éve halott. Ezek azok az évek, amikor egy-egy elhallgatott irányzatról csak a marxista kritika könyveiben lehetett olvasni, hiszen mégiscsak be kellett mutatni a megtagadandó ellenséges művészetet. Az évek, amikor egy nyugati rokontól kapott, cenzúrán átcsúszott festmény-reprós képeslap kultúrsokk és évtizedekre meghatározó művészeti orientáció lehet; az évek, amikor a magyar könyvkiadás szürke vizuális egyenkultúrát közvetít (ebben segíti a nyomdatechnika fejletlensége is).

Olyan szürkeség van itt [a Képzőművészeti Főiskolán], hogy ha behoznának ide egy piros almát és letennék az asztalra, fessük meg, az magától megszürkülne

– emeli ki a kiállítás Kovásznai György szavaival az ötvenes évek hangulatát.

Megtudjuk, hogy szovjet könyvekhez és folyóiratokhoz a Horizont, majd a pesti bölcsészkar épületében lévő Gorkij könyvesboltban lehetett hozzájutni. Bár Budapesten meglepő módon az ötvenes években is működtek és nyilvánosan látogathatóak voltak a nyugat-európai országok által létesített kulturális intézetek és azok könyvtárai, aki oda betette a lábát, számíthatott rá, hogy a neve aznap szerepelni fog egy ügynöki jelentésben.

Nyugati folyóiratokért sokan jártak a Fészek Művészklub olvasótermébe, a megfizethetetlenül drága képzőművészeti albumokat a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesboltban lehetett átlapozni. Legendás könyvtárosokra, kedves eladókra emlékeznek évtizedek múltán is a kiállításon megszólaló interjúalanyok, úgy tűnik, volt egy soha ki nem mondott elfogadás a kultúrszomjas fiatalok iránt. Akkor is, ha soha nem volt pénzük az akkoriban menő és Szentendrén is kiállított svájci kiadású Skira albumokra, amelyekbe kézzel ragasztották be a reprodukciókat. A kényszer- és rendszerszülte megoldások többszörösen abszurd helyzeteket hoztak, így lehettek a művészettörténeti tanszékre kötelezően beiskolázott vízipólósokból egy-egy külföldi meccs alkalmával illegális könyvcsempészek.

Csak hallottuk, hogy van ilyen

Ebbe a kulturális langyos vízbe dobott követ 1959-ben a budapesti Műcsarnok három termében rendezett francia könyvkiállítás. Ma már nehéz elképzelni, hogy harmincötezren álljanak sorban azért, hogy könyvekbe belelapozhassanak – akkoriban azonban két hét alatt ennyien voltak kíváncsiak a szépirodalmi, képzőművészeti, technikai, gyermek- és ifjúsági, tudományos kiadványokra.

konyv
Fotó: Magyar Grafika, 1959 / Arcanum adatbázis

„Azt tudom, hogy olyan volt, mintha hirtelen beszabadultunk volna valami ismeretlen, másik világba, amit soha addig nem láttunk. Csak hallottuk, hogy van ilyen. 1959-ben ez egy tőlünk nagyon távol álló világ volt. [...] Az a hír, hogy a francia könyvkiállítás megnyílt a Műcsarnokban, különösen fontos volt, mert nemcsak egy könyvtárba mehettünk, nemcsak diapozitíveket láthattunk, hanem a könyveket is a lehető legközelebbről: kézben foghattuk, megszagolhattuk őket. Ezen a kiállításon a középkortól kezdve a 20. század ötvenes éveiig mindenféle kiadvány megtalálható volt – úgyhogy lelkesen rohantunk oda, és üldögéltünk, álldogáltunk, csoportosultunk, magyaráztunk, lapoztunk"

– emlékezett vissza Kovalovszky Márta.

A novemberi zárásra a könyvek nagy része eltűnt a kiállítóasztalokról. A városban mindenki úgy tudta, hogy a könyveket szabadon meg lehet szerezni, mert nem fognak semmilyen nyomozást indítani. A franciák nem is rendeltek visszafelé fuvart, úgyis a magyar olvasóknak szánták a könyveket, bár eredetileg talán könyvtári adományozásban gondolkodtak.

„Lassan rájöttünk arra, hogy ez tulajdonképpen egy megengedett, szinte támogatott dolog. És akkor beindult a gépezet: óriási sebességgel közlekedtünk a földalattival a Műcsarnok és a főiskola között. Nagyon gyakran megtörtént, hogy többször fordultak az emberek, és mire a kiállítás befejezéséhez közeledtünk, már szinte üresek voltak a termek. Aki később akarta megnézni a kiállítást, már szinte semmit sem látott” – mesélte a festő és grafikus Klimó Károly.

Az átlagos méretű könyvek zsebben, vagy hosszú, bő lódenkabátok alatt hagyták el a Műcsarnokot, a hatalmas méretű művészeti albumok megszerzése nagyobb kreativitást kívánt. A képzősök állítólag úgy akarták megszerezni a sienai festészetről szóló óriási albumot, hogy hordágyként egy ájulást mímelő főiskolás lány alá rejtik, és azon viszik levegőzni. Hogy ez valóban megtörtént-e vagy sem, nem tudjuk, annyi biztos, hogy a könyv eltűnt a kiállítóteremből.

A francia kapcsolat

A budapesti tárlat után egy hónappal ezerötszáz magyar könyvet felvonultató kiállítást rendeztek Párizsban, a Sorbonne-on. A páros könyvkiállítás ötlete 1956 tavaszán született, de megvalósítását késleltette a forradalom és az azt követő megtorlás, a hatalomra kerülő Kádár-rezsim nemzetközi elszigetelődése. A magyar vezetés 1959-ben saját legitimitásának megerősítését remélte az eseményektől, erre némi árnyékot vetett, hogy a párizsi megnyitón francia fiatalok a Comité Déry röplapjait osztogatták, követelve, hogy Déry Tibort engedjék ki a börtönből.

A filmhíradó korabeli beszámolója a budapesti kiállításról:

A magyar-francia kapcsolatok mélyrepülése a Rákosi-korszakkal kezdődött, amely a szovjet példa szerint a nyugati kulturális jelenlét teljes felszámolását tűzte ki végső célul. 1953-ban az Intézet igazgatóját, Guy Turbet-Delofot (aki egyben a francia kulturális attasé is volt) kémtevékenységgel gyanúsították meg. De az ő diplomáciai védettsége miatt a magyar alkalmazottakat zaklatták, és börtönözték be; az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött kihallgatási jegyzőkönyvekbe és ügynöki jelentésekbe a kiállításon is bele lehet nézni. Turbet-Delof 1956 után nemkívánatos személy lett Magyarországon, miután Bibótól 1956-ban átvette annak proklamációját. 1958-ban végül hazarendelték. A forradalomról és a kádári rendcsinálás első lépéseiről írt naplóját 1996-ban adták ki magyarul, itt olvasható.

A francia-magyar kapcsolatok végül az 1963-as amnesztiarendelet után rendeződtek, a két ország közötti kulturális egyezmény aláírására 1966-ban került sor.

A CIA bevetette a könyvfegyvert a fokozódó nemzetközi kultúrharcban

A kiállítás egy másik példáját is felvillantja a korszak könyveken keresztül vívott kultúrharcának: az amerikai CIA 1956 és 1991 között különböző fedőszervezeteken keresztül tízmillió kötetet juttatott a vasfüggöny mögé, így Magyarországra is. A részben máig titkosított programról néhány évvel ezelőttig szinte semmit sem lehetett tudni: a címzettek, sőt gyakran a könyveket küldők sem voltak azzal tisztában, hogy a könyvek terjesztője valójában az amerikai hírszerzés.

Eleinte politikai tartalmú újságcikkeket és azok fordításait juttatták át a határon, majd fedőszervezeteken keresztül elsősorban az értelmiséget célozták meg, politikai helyett inkább kulturális témájú kiadványokkal. Ha valaki ilyen veszélyes anyaghoz jutott, Aczél György hivatalos útmutatása szerint be kellett szolgáltatnia az Országos Széchényi Könyvtár zárt anyaga számára. A fedőszervezetek között találjuk a Free Europe Committee-t, a Radio Free Europe-ot vagy az International Advisory Councilt, amelynek londoni magyar részlegét az egyik visszaemlékező szerint Sárközi Mátyás vezette. Emellett Nyugat-Európában könyvraktárak is működtek, ahonnan a „keleti” turisták ingyen hazavihették a kiválasztott könyveket. A Párizsba vetődött magyarok Sipos Gyulánál kétszobányi könyvből választhatták ki az őket érdeklő, általában angol nyelvű politikai, társadalomtörténeti, társadalomtudományi írásokat.

Az 1959-es budapesti francia könyvkiállítással a hivatalos magyar kultúrpolitika a háttérből vigyázva és éppen csak résnyire húzta félre a vasfüggönyt, az ’56-os forradalmat követő megtorlások mellett elfért a szabad össznépi könyvlopás. A mindennapok színtelenségén nem változtatott, ilyen lehetett, ahogyan a képzőművész-festő-művészettörténész Perneczky Géza meséli a kiállításon:

„Azt a világot nagyon nehéz elképzelni ma már, egy csomó apróságban más volt, mint a mai világ. [...] Például a színek. A budapesti kirakatokban nem voltak színek. Az áruknak nem volt színe, mert a többségük itthoni termék volt, vagy NDK, cseh, lengyel vagy orosz termék, és ezek a gyárak nem tudtak színeket produkálni. Emlékszem, hogy az első kék színt hol és mikor láttam. Budán, a Bartók Béla úton mentem Háy Ágnessel, és Ági hirtelen megállt és előremutatott: ’Kék! Kék!’ Volt egy színes üveg reklámdoboz, ami benyúlt az utcára a bolt fölött. A Lufthansának volt a doboza, és az egy olyan kék volt, ami az egész országban nem volt különben. A kék színt a népboltok képviselték. Az egy fogalom volt: „Népbolt kék”. Egy beütött, fakó, palaszínű kék. Annál erősebb kéket nem tudtak csinálni. Sötétebbet igen, de erősebb kéket nem."

A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás 2020. január 19-ig látogatható a Szentendrei Képtárban (Szentendre, Fő tér 2–5.). A kiállítás kurátorai Árvai Mária és Véri Dániel. A kiállítás anyagából készülő magyar-angol kötet várhatóan 2020 elején jelenik meg.

(Borítókép: Deim Balázs / Ferenczy Múzeumi Centrum)