Natália
2 °C
5 °C
Index - In English In English Eng

Rembrandt közel hajolva

1 Rembrandt Kőmellvédre támaszkodó önarckép
2019.11.03. 13:40

Peter Greenaway 2007-es Rembrandt-filmjének, az Éjjeli őrjáratnak egyik kezdő jelenetében a festő házában, az étkezőben vagyunk. Látszik, hogy Rembrandtnak éppen jól mehet, a hatalmas teremben fehér főkötős szolgák tesznek-vesznek, egy tizenkét fős társaság pedig ételektől roskadozó asztalokat ül körül. Majdnem mindenki itt van, aki Rembrandt életében valaha igazán fontos volt, és tegyük hozzá, akik ebben a formában a valóságban sosem találkozhattak. A holland aranykor mesterének legkülönbözőbb korszakait fénykezelésében is megidéző filmes felütésben az egykori szerelmek és Rembrandt verbális pingponggal szórakoztatják egymást.

A fiatalon elhunyt feleség, Saskia, a Rembrandtot házassági ígéret vádjával perbe fogó Geertje és Rembrandt Csinszkája, a nála húsz évvel fiatalabb Hendrickje társaságában pedig nemcsak arról folyik a vita, hogy a festő elvállalja-e a később Éjjeli őrjárat címen ismertté vált alkotás elkészítését, hogy belefér-e az idejébe a májusig befejezendő Ecce Homo, a júniusra várt Pilátus és az augusztusban készülő Szent Veronika, hanem azon is megy a csörte, hogy ki táplálja majd Rembrandt születendő gyermekét. Egy ponton odáig fajul az adok-kapok Saskia és Rembrandt között, hogy a férjnek csak egy érve marad:

– Ne légy közönséges, itt diákok is vannak.

–Tanulni jöttek, jó pénzért, nem?

Az álomszerű jelenetbe Greenaway korszerű Rembrandt-képet sűrített. Látjuk a festőt, aki a művészetet üzletnek is tekinti, a gyakorló tanárt, aki stúdiójában tanítványokat fogad, és a nem túl simulékony magánembert, aki minden fennköltség nélkül dobálja a szájába a szőlőszemeket.

Öt-hat évtizeddel korábban egészen biztosan nem készülhetett volna ilyen jelenet egy Rembrandt életéről szóló filmben. Nemcsak azért, mert Greenaway akkor még a szárnypróbálgatás időszakánál tartott, hanem azért, mert az elmúlt évtizedekben gyökeresen változott meg, amit Rembrandtról és tanítványairól tudunk és gondolunk.

A holland mester halálának 350. évfordulójáról szerte a világon kiállításokkal emlékeznek meg. A Szépművészeti Múzeum idei nagy dobása viszont nem Rembrandt, hanem a nagyszabású Rubens-tárlat (amire persze majd visszatérünk), és a holland mesternek csak egy kisebb kamarakiállítás jutott. Ez a szerény kis rajzkiállítás természetesen háttérbe szorul a látványos főtárlat mögött, és ezen nincs is mit csodálkozni, de a remek kurátori munkának köszönhetően mégiscsak bepillanthatunk a Rembrandt-műhely életébe, ha történetesen csendesebb és látogatótömeg nélküli szórakozást keresünk a múzeumban. Az okosan rendezett grafikai lapok egymásutánjából pedig akár összeállíthatjuk a saját Rembrandt-filmünket is, amelyben kétségtelenül a mester marad a főszereplő, de korántsem az a magányos, tüskés, visszahúzódó alkotó lesz, akinek a máig velünk élő tizenkilencedik századi gondolkodás láttatta.

Mítosz helyett

Egy pillanatra gondoljunk bele, hogy száz évvel ezelőtt még közel 1000 festményről gondolták azt, hogy Rembrandt készítette őket. A tizenkilencedik század előszeretettel hitte azt, hogy megtekintésre érdemes műveket csak zsenik alkothatnak, így aztán minden Rembrandt-szerű alkotást a mesternek tulajdonítottak. Azonban Rembrandt körülbelül negyvenéves pályafutását átlagolva ez azt jelentené, hogy évente huszonöt festményt készített, és akkor a rajzait, rézkarcait nem is számoltuk. Nem túl valószínű, ugye?

Persze nem ilyen logika mentén, inkább a képek stílusát tanulmányozva a kutatás is szimatot kapott idővel. 1921-ben már csak 711, 1935-ben már csak 630, 1966-ban már csak 562, 1968-ban már csak 420 festményt fogadtak el a legnagyobb nemzetközi szaktekintélyek Rembrandt alkotásának. Aztán 1968-ban a holland kormány támogatásával elindult egy tudományos gigavállalkozás, a Rembrandt Research Project, amely működésének hosszú évtizedei alatt, belső konfliktusoktól sem mentesen, végül hat kötetben adta közre a hitelesnek tekinthető Rembrandt-művek katalógusait, a legutolsót 2014-ben. A mai tudásunk szerint a Rembrandt-festmények számának exponenciális apadása végül körülbelül 380-nál állt meg. Természetesen a kutatás ugyanezt a felderítő munkát a művész grafikai lapjaival is elvégezte, és a neki tulajdonítható képek száma ebben az esetben is jelentősen karcsúsodott.

De mi lesz a maradékkal?

Persze felmerül a kérdés, ha ma már az egykor Rembrandténak hitt műveknek csak kétötöde számít valóban a mester alkotásának, mégis mit gondoljunk akkor a rostán fennakadt háromötödnyi alkotásról? Végtelenül leegyszerűsítve a válasz a műhely működésében, a tanár-tanítvány relációkban és a piaci logikában keresendő. Rembrandt ugyanis olyannyira nem volt magányos alkotó, hogy pályája során legalább ötven tanítvány fordult meg nála. Ők a kor szokása szerint elsősorban a mester műveit másolták, és az ő stílusát sajátították el a stúdióban. Egyes vélemények szerint előfordult az is, hogy Rembrandt mint műteremvezető üzletember a tanítványok legjobb lapjait némi belejavítás után szignózta és ezek máris saját márkaneve alatt futó művekként kerültek ki a piacra. A nemzetközi szinten is fontos magyar Rembrandt-kutató, a Széchenyi-díjas művészettörténész, Gerszi Teréz már 1971-ben rámutatott arra, hogy „a tanítványok rajzainak egy részén a rembrandti mintaképtől való függőség különféle fokozatait állapíthatjuk meg”. Vagyis ha valaki Rembrandt keze alól került ki a pályára, nehezen tudta függetleníteni magát a hatása alól. Hosszú évtizedek munkája, jó tudósi és röntgen-szemek kellenek ahhoz, hogy szó szerint szét lehessen szálazni az egyes művészek által húzott vonalakat.

Amit nyertünk a réven, nem vesztettük el a vámon

A valóság már csak olyan, hogy izgalmasabb az egydimenziós mítoszoknál. Azzal, hogy a tanítványok, segédek vagy egyszerűen csak a Rembrandt modorát elsajátító „külsős” művészek munkáit elkülönítették a mester alkotásaitól, egy sokkal gazdagabb kép bontakozott ki a holland aranykor művészetéről. A tanár és a tanítványok műveinek összevetése révén pedig kibontakozott annak a pörgő üzemnek a képe, ami Rembrandt házában működött, a fókusz pedig a tanítványok pályája felé is fordult.

A Szépművészeti Rembrandtra emlékező tárlatán kifejezetten örvendetes, hogy bár nagy névvel dolgozik, teljesen elkerüli a rossz értelemben vett blockbuster-recept alkalmazását. Utóbbi ugye azt mondja, hogy végy egy marketing szempontból jól eladható művészt, akiről már tényleg mindenki hallott, és önmagában vagy más alkotók műveivel körítve különösebben tápérték hozzáadása nélkül a nevet szervírozd úgy, hogy mindenki megegye. A Szépművészeti tárlata ennek pont az ellenkezőjével operál. A kis alapterületű kiállítás a közelhajolós, bogarászós, elmélyülős fajtából való, és ami a legfontosabb, tényleg valami lényegire koncentrál Rembrandt halálának 350. évfordulóján.

A műtermi működés ugyanis EGY fontosabb eleme az egész Rembrandt-jelenségnek, ennek megértése nélkül nem igazán lehet róla valós képet kialakítani.

A kiállítás kurátora, Tóth Bernadett a tárlat szekcióit a tizenhetedik századi festészeti műfajok és a rajzoktatás keretei szerint állította össze. A portré, az akt, a narratív kompozíciók, a tájrajz és a figuravázlatok típusai köré szervezett szekciókban a legkvalitásosabb tanítványrajzok és azok a Rembrandt-művek láthatók, amelyek a diákmunkák létrejöttét inspirálták. Ferdinand Bol, Gerbrand van den Eeckhout, Samuel van Hoogstraten és mások Budapesten őrzött lapjainak bemutatása a mester kezétől származó rajzok, rézkarcok kíséretében pedig számos párhuzam, adott esetben izgalmas eltérés felfedezésére ad lehetőséget.

Itt érdemes gyorsan azt is hozzá tenni, hogy ha Rembrandt rézkarcairól vagy rajzairól beszélünk, akkor korántsem valami mellékszálra kell gondolni az életműben.

Rembrandt a rézkarc Dürere

- állítja a kurátori bonmot a mester e technikával készült művei kapcsán. Vagyis ahogy Dürer a rézmetszetből, ugyanúgy Rembrandt a rézkarcból hozta ki ugyanazt a szinte felülmúlhatatlan színvonalat. Erre a technikára egyébként már nagyon fiatalon, húszas évei elején rákapott a művész, olyannyira, hogy grafikai munkássága a festészettel teljesen egyenrangú része a pályájának. A Szépművészeti szerencsés helyzetben van, hiszen Rembrandt csaknem összes rézkarcát, hat eredeti rajzát, valamint tanítványai munkái közül közel negyven kvalitásos művet is tartalmaz a gyűjteménye. Magyarán a Szépművészeti saját anyagból elvileg akkor is fel tud építeni egy olyan tárlatot, ami a képeken keresztül élővé teszi a Rembrandt-műhely működését, ha nagy műveket nem kölcsönöz külföldről. A mostani kiállításon nem kölcsönzött, de a tárlat így is kerek.

DLA-sok a Rembrandt-stúdióban

Rembrandt műhelye egyfajta szabadiskolaként működött, ahova alapvetően már felsőbb tanulmányokat végzett művészek érkeztek, mondjuk úgy hosszabb továbbképzésre. A kiállítás felütése rögtön képbe is hozza a látogatót: a korabeli szituációt Rembrandt egyik legelső életrajzírója, Joachim von Sandrart tizenhetedik századi megjegyzésével érzékelteti, amely szerint

Rembrandt amszterdami házában szinte tolongtak a nemes családokból származó ifjak, akik azért érkeztek hozzá, hogy útmutatást és tanítást kapjanak tőle.

Útmutatásban és tanításban pedig Rembrandtnál nem volt hiány. A kiállításon találkozhatunk olyan Rembrandt-képpel, ami a kifejezetten a tanítványok számára készült 10-12 mintalap egyike. A meghökkentő alkotáson azt látjuk, hogy míg a háttér, amelyet Rembrandt mindig először dolgozott ki, szinte készen van, az előtér gyakorlatilag üresen folytatásra vár. Ezen a lapon a mester kifejezetten a képek kidolgozásának fázisait demonstrálta a tanítványoknak. Ezzel egyébként nemcsak a rajzoláshoz és a festészethez, hanem magához a tanításhoz is közelebb vitte a nála megforduló diákokat. A Rembrandt-tanítványok egyike, Hoogstraten például nemcsak művész, de saját jogán tanár is lett később. Saját műhelye működéséről pedig egy olyan traktátust is írt, ami alkalmas arra, hogy belőle Rembrandt oktatói módszertanára is következtessünk.

A lényeg: copy, de nem fake

Rembrandt szigorú tanár volt. Tanítványai rajzaira a korrektúra mellett nemegyszer elég kegyetlen megjegyzéseket biggyesztett. Például az egyik tanítvány Menekülés Egyiptomból című lapját úgy értékelte, hogy a figuráknak túl nagy a fejük, a szamarat meg kell fordítani, és Mária egyébként sem szorítja magához annyira a gyereket, mint ahogy a képen látszik. Az oktatói hevület Rembrandtot arra is rábírta, hogy az egyébként igen nagy és értékes műgyűjteményéből egyes rajzokat szintén a tanítás céljaira használjon. Ezeket a műveket sem kímélte. A tárlaton láthatunk egy 16. századi velencei rajzot, ami dombos tájat ábrázol házakkal és vízimalommal, amibe Rembrandt, hogy szemléltetni tudja, hogyan is kellene jól perspektívát rajzolni, egyszerűen belejavított. Ugyanezen a rajzon arra is látunk példát, hogyan nézett ki, amikor megbánta, hogy kicsit megszaladt a tolla, és a visszavonást fehér fedőfestékkel oldotta meg.

Ugyanakkor ha összehasonlítjuk a mester és a tanítványok képeit, az is látható, hogy Rembrandt nem szolgai utánzást várt. Bár ők nyilván azért mentek hozzá, hogy a legjobb művészt másolhassák, Rembrandt a kreativitásukat akarta leginkább ösztönözni. A kiállítás egy újabb szintjén voltaképpen azt követhetjük végig, hogyan változott Rembrandt grafikai művészete az egymást követő évtizedekben, és hogy a legkülönbözőbb műfajokat a mesterrel végigzongorázva ebből mit tudtak a tanítványok átvenni és kicsit átalakítani. Valószínűleg Rembrandt nemcsak nagyvonalú volt, talán a műhely működtetése miatt az érdeke is azt diktálta, hogy mindent megmutasson, de úgy, hogy önértékkel bíró képek jöjjenek létre.

Egy röntgenkép, egy rajz

Hoogstraten traktátusából tudjuk, hogy a tanítványok először a mester rézkarcait másolták, aztán ezekről saját rajzokat készítettek, ez volt az alap. Tóth Bernadett a kiállítás bejárásán ehhez hozzátette, a festmények utáni rajzolás már keményebb dió lehetett, hiszen színes felületeket kellett monokrómabb közegbe átvinni és meg kellett figyelni a kompozíciót és a kép fényviszonyait is. A kiállításon láthatunk is egy zseniális példát az utóbbira, amit nem véletlenül kérnek kölcsön a Szépművészeti Gyűjteményéből egyre többször nemzetközi kiállításokra is. A Barent Fabritiusnak tulajdonított lap Rembrandt Zsuzsanna a fürdőben című festményéről készült tollrajz, igen ám, de a képen egyáltalán nem azt láthatjuk, mint amit a berlini Gemäldegalerie-ben őrzött Rembrandt-festményen. Rembrandt ezen a képén több, mint tíz évig dolgozott, 2015-ben pedig amikor röntgennel átvilágították a művet, kiderült, hogy több átfestett változat is rejtőzik a végső kompozíció alatt. Fabritius tanítványként a legizgalmasabb eldobott fázist csípte el a műteremben, egy elképesztően mozgalmas, még hanghatást is megidéző jelenet másolásán csiszolta saját rajztudását.

Kiűzetés a paradicsomból

A kiállítás legpikánsabb része a korabeli oktatás második fázisához kötődik, amikor a tanítványok a háromdimenziós képalkotás trükkjeit kezdték elsajátítani. Az élő modell utáni rajzolás során persze aktokat kellett elsősorban rajzolniuk a tanoncoknak, de mivel a 17. századi Hollandiában a meztelen női modell rajzolása tilos volt, sokszor ez problematikusnak bizonyult – más műhelyekben. Rembrandt ezt a helyzetet azzal oldotta meg, hogy örömlányokat foglalkoztatott modellként. A kiállítás kurátora elmesélte, hogy Rembrandt külön raktárhelyiséget bérelt e rajzgyakorlat céljaira, ebben vitorlavásznakkal elkülönített kis fülkéket alakított ki, ahova a tanítvány és aktmodellje elvonulhatott, hogy háborítatlanul áldozhassanak a művészet oltárán. Az egyik alkalommal épp Ádám és Éva történetét festette az egyik tanítvány, a fülkéből pedig kiszűrődtek a gyakornok sóhajokkal kísért mondatai, miszerint milyen jól is érzik magukat modelljével az édenkertben. Rembrandt rögtön bekopogtatott, és biztosította a delikvenseket afelől, hogy ha így folytatják, rögtön ki lesznek űzve a paradicsomból.

Rembrandt, a rendező

Ez az anekdota jól szemlélteti, hogy néha Rembrandt maga is legalább olyan színpadias lehetett, mint nagy narratív jelenetei. Tudjuk, hogy a tanítványokat is leginkább az vezethette a mester műtermébe, hogy a korszak legmagasabbra értékelt műfajának, a történeti festészetnek a fogásait elsajátíthassák. Mindenki nagy jeleneteket kitaláló „rendező” szeretett volna lenni. Rembrandt ebben már a maga korában is gyakorlatilag sztárnak számított. Pedagógiája is leginkább azt célozta, hogy tanítványai narratív rajzait korrektúrázza, és bátorítsa őket a műfajban, mindebben pedig egy speciális eszközt is alkalmazott: a színházat. Rembrandt műtermében a festést gyakorlatilag színházi próbák előzték meg, az oktatás így voltaképpen vegyítette a képzőművészeti és a színművészeti gyakorlat elemeit, a diákoknak egyszerre kellett grafikusi, festői és színészi, valamint rendezői aggyal is gondolkodniuk.

Svetlana Alpers a festőről szóló alapművében arról ír, hogy Rembrandt arra biztatta diákjait, legyenek egyszerre ábrázolók és ábrázoltak, ha meg akarják tanulni a szenvedélyek kifejezését: festés közben használjanak tükröt, ahogy ő is tette egyes önarcképei készítése közben. Sőt, nagyon elképzelhető, hogy a Rembrandt-tanítvány Hoogstraten tőle vette át azt a következő nemzedéknek is áthagyományozott módszert, amely szerint a bibliai témájú képek festése előtt nemcsak hogy fel kell olvasni hangosan az ószövetségi vagy újszövetségi szövegrészletet, hanem el is kell a tanítványnak játszani a jelenetet, hogy megérezze a lényeget, és így jobban meg tudja festeni majd.

Bár ezt a próbafolyamatot kész művekkel lehetetlenség szemléltetni, a Szépművészeti kiállítása nem hagyja ki a színházas vonal bemutatását sem a tárlatról. A történeti képek között találunk olyan tanítványrajzot például, amely egy színházi előadásról készült Rembrandt-festmény egyediesített másolata, a portréfestészet szekció egy-egy teátrális beállítása is érzékelteti ezt a metódust, de voltaképpen minden képben jelen van a színházi gondolkodásmód.

Korabeli valóságshow

Attól még, hogy az ábrázolásban Rembrandt a színház eszközeit használta, témaérzékenységében teljesen a valóság felé fordult. Tóth Bernadett szerint akkor is a saját útján járt, amikor a közízlés, így a piac a stilizált, esztétizáló festésmód felé fordult, Rembrandt az őt körülvevő valóság figuráit, történéseit, tájait rajzolta, festette. Pirospozsgás pofik helyett a valós test érdekelte, és bár képei királyi udvarokban is jelen voltak, az utcán botorkáló falábú koldus is rajzaira került. Tanítványai ebben is követték, nemegyszer pedig konkrétan is elkísérték egy-egy Amszterdam körüli útjára, hogy a tájban fessenek. Mindezt a kiállítás utolsó három fala mutatja be érzékletes képekkel.

Rembrandt, a kortársunk

A Szépművészeti Múzeum kamarakiállítása még egy sor ehhez hasonló kérdést boncolgat - és kétségtelenül elkötelezettség kell ahhoz, hogy ebben hosszan elmerüljünk. Ugyanakkor finomságok ide vagy oda, mégiscsak az adja a legizgalmasabb vonulatot, hogy a kiállításlátogatás közben végig ott motoszkál az ember fejében, hogy miben is fogható meg az, ami elválasztja a máig ható zsenit a kvalitásos tanítványoktól. 

A kiállítás kurátora a képek között sétálva a saját megfejtését úgy fogalmazta meg, hogy Rembrandt önmagát felvállaló és önmagához hű lélek volt. Egy végtelenül szorgalmas, szabad, őszinte, nonkonformista zseni, aki mert és tudott is kérdezni. Ez is vonzhatta a műhelyébe a korabeli tanítványokat, és ettől válhatott egymást követő nemzedékek kortársává, aki a barbizoniaktól kezdve Van Goghon, Picassón át Greenawayig, és egészen napjainkig sokakat inspirált, köztök olyan magyar művészeket, mint Birkás Ákos, Lakner László vagy Forgács Péter.

A Szépművészeti Múzeum Rembrandt és tanítványai című kiállítása alapterületét és a művek számát tekintve nem monstre tárlat. Ha a képekben elmerülünk, akkor viszont nagyszabásúvá válik. Érdemes belépni abba az összetett világba, amelyet bemutat.

Borítókép: Rembrandt Harmenszoon van Rijn: Kőmellvédre támaszkodó önarckép, 1639 (részlet) Fotó: Szépművészeti Múzeum