Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Halászkunyhó csónakkal – tó nélkül, a puszta közepén

A Kondor-tó még a 80-as években is megélhetést adott a partján élőknek

DSC 3543
2019.11.13. 15:30

Gyermekkorom egyik meghatározó és megrázó élménye volt a Kondor-tó eltűnése a Kiskunsági Nemzeti Parkban. A nyolcvanas években végigmadarásztam az iskolás éveimet, minden nyáron Fülöpháza határában táboroztunk a Magyar Madártani Egyesület szervezésében. Négy víz volt azon a tájon, három közülük szék, azaz sekély szikes tó. A Hattyú-szék már abban az időben is csak nevében létezett, a Szappan-szék helyén egy nedves-vizenyős mélyedés volt, a Szívós-szék vizében még vígan szaladgáltak a gulipánok. (Ezeknek a különös parti madaraknak felfelé hajlik a csőrük, kaszáló mozdulataikkal tudják kiszűrni az apró élőlényeket a sekély vízből.) Viszont a Kondor-tó valódi tó volt: nádassal, halakkal, különféle vadrécékkel, csónakról halászó halásszal. Aztán pár év alatt mindez eltűnt.

A Kondor-tóról akkoriban azt hittük, hogy biztos a madarászok adták neki ezt a nevet a dél-amerikai keselyűféle után. Csak később ismertem meg a régi magyar kondor szót, ami annyit tesz: göndör, kanyargó. Alighanem a partvonala miatt nevezték el így a tavat. Azokban az években még kiemelten fontos szerepe volt ennek a helynek a természetvédelemben: ide próbálták meg visszatelepíteni a kékcsőrű récét. Egykor költött is itt ez a ritka madárfaj, aztán eltűnt, gyakorlatilag az egész Kárpát-medencéből. A nyolcvanas években nemzetközi összefogással igyekeztek újra meghonosítani ezt az Európában csak egy-két helyen előforduló madarat. Szóval azon kevesek közé tartozom, akik még szabadon láthatták ezt a fajt Magyarországon a Kondor-tó vizén úszkálni.

Aztán néhány évvel később gyökeresen megváltozott a helyzet. A tó teljesen kiszáradt. Azon a nyáron is ott táboroztunk a szigeten, ami akkor persze már csak egy dombocska volt a nádas közepén. A vízimadarak eltűntek, megcsappant számban szinte csak a nádi énekesek maradtak.

Bő harminc évvel később jöttünk vissza, hogy a Mi vidékünk Bács-Kiskun megyei kalandozásai keretében felkeressük a tavat. Merthogy a Google Maps ma is ismeri az évtizedekkel ezelőtt eltűnt vizet. Igaz, a légi fotón már csak kaszáló van a helyén. A nádas még látszik, meg a nádas közepén az egykori sziget is. A három szikes tó helye is szépen be van rajzolva, de fényképen és a valóságban már itt is csak gyepet, legelőt látunk.

A Fülöpháza melletti tavak a Google Maps rajzán és légi fotóján. Fenn a Kondor-tó, lenn a szikes székek (helye)
A Fülöpháza melletti tavak a Google Maps rajzán és légi fotóján. Fenn a Kondor-tó, lenn a szikes székek (helye)
Fotó: Google Maps

Van azonban valami, ami nem változott ennyi idő alatt sem. Molnár László, a vidék természetvilágának nagy ismerője már akkor is ezen a helyen élt, ahogy ma is. Még a hetvenes években kezdett idejárni a tó madárvilágát kutatni, majd később a Kiskunsági Nemzeti Park és a Madártani Egyesület madárvártájának vezetője lett. Később megvette az egykori madárvártát, és itt maradt a kiszáradt tó partján. Ma is itt él, családjával, és többek közt gyönyörű természetkönyv-illusztrációkon dolgozik, melyekhez maga írja a szöveget is. Természetes volt, hogy őt kerestük meg, mesélje el, mi is történt a tóval és az élővilágával.

A kékcsőrűréce-program

A nyolc éven át tartó program, amely megpróbálta a Kondor-tavon (és más Duna–Tisza közi vizes élőhelyeken is) újra meghonosítani ezt a Magyarországról az 1960-as évekre kipusztult, világszerte veszélyeztetett fajt, sajnos kudarcba fulladt. Igaz, a szaporulat viszonylag jó volt, bár a már (több évtizedes) beltenyésztés következményeit mutató állomány fokozatosan veszítette el életerejét. A tó kiszáradása mellett végül a források elapadása jelentette a program végét, bár ekkor – a nyolcvanas évek közepén – már hetven kékcsőrű réce élt a tanyán. A hivatalos program után nem maradhattak magánkézben a fokozottan védett állatok, így azok Molnár László gondozásából mind a budapesti állatkertbe kerültek. Bár ezt az ottani szakemberek sem tartották jó ötletnek, nem volt mit tenni a jogszabály ellen. A szabadon engedett példányok elkóboroltak, így ma sem költ kékcsőrű réce Magyarországon.

Molnár László hosszú évtizedek óta méri a csapadékot a környéken. Mint elmondta, nagyjából húszévente jön egy-egy komolyabb csapadékos év. A különbség abban van, hogy ez a víz régebben meg is maradt. A korábbi évtizedekben lassan megváltozott az éves mennyiség tél-nyári megoszlása, majd az utóbbi időben a lehullott mennyiség is csökkent. A több évtizedes talajvízszint-csökkenésnek és a csapadékviszonyok megváltozásának eredményeként gyakorlatilag a Duna–Tisza közén minden időszakos szikes tó kiszáradt – úgy tűnik, végleg.

A hatvanas években még komoly belvizes áradások voltak a Kondor-tó térségében, előfordult, hogy a tanya udvarán állt a víz. Ezután épült meg a levezető csatorna és a zsilip, mely arra volt hivatott, hogy megóvja a környéket a belvizes elöntésektől, de a gyakorlatban soha nem kellett használni. Előfordul, főként tavaszonként, hogy összegyűlik víz az egykori mederben – ilyenkor elképesztő gyorsasággal megtelik élettel a környék. Ám ezek az időszakos tavak soha nem maradnak meg nyár végéig.

Hogy pontosan mi okozta a tó kiszáradását, és miért nem tud újra megtelni vízzel, azt jobbára csak tippelni lehet.

Felmerült az is, hogy az időjárásbeli változások mellett közvetlen emberi tényezőknek (pl. az alacsonyabban fekvő Kecskemét növekvő vízfogyasztásának) is szerepük lehet ebben. Mások szerint a nagy mérvű homokfásítás lehet az egyik ok: a fák jóval több vizet párologtatnak, mint a lágyszárúak. Halmozottan igaz lehet ez a betelepített fenyőkre. Persze közvetve a csatornarendszer és az éghajlatváltozás is felelős lehet, a sok-sok még feltárandó ok mellett.

Az elmúlt évtizedekben amúgy számos tervet, módszert dolgoztak ki arra, hogyan lehetne visszahozni ide a vizet – meg úgy általában az egész Homokhátságra –, de egyikből sem lett semmi. Pedig a hetvenes években még mellig ért a tó vize, az emberek fürödni jártak ide. De a változást mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egykor megélhetést adott a tó, a halászati jogát még adták-vették a háború előtt.

Csak a tavat ne keresse senki

Ma is ott áll egy öreg kunyhó a tó partján, mellette egy felfordított csónak. Itt lakott egykor Halász Feri bácsi. Az öregről nagyon keveset tudni, annyi bizonyos, hogy 1927-ben érkezett ide – azt is mesélik róla, hogy pesti munkás volt eredetileg. Előbb a szigeten vert tanyát, majd mikor 1943 tavaszán a víz elvitte a házát, újat épített magának a tó partján. Elképesztő belegondolni, hogy meg tudott élni az itt fogott halból azon a helyen, ahol ma már csak legelő és kaszáló van. Néhány évtizede még csónakutakat vágott magának a nádba, ahol a varsájával nemcsak compót meg kárászt, hanem csukát és pontyot is fogott.

1954 óta 1983 volt az első év, amikor a Kondor-tó először – és ezúttal már végleg – teljesen kiszáradt. A következő őszön Halász Feri bácsi is meghalt. A kunyhója ma is ott van, szépen karbantartja a nemzeti park. Csak a tavat ne keresse már senki, amelynek egykor a partján állt.

Sivatag lesz Bács-Kiskun megye?

Az ezredforduló környékén ment át igazán a köztudatba, hogy a Bács-Kiskun megye területének jelentős részét kitevő Duna–Tisza köze, főleg a két folyó közötti, 60-80 méter magasra kiemelkedő kiskunsági Homokhátság jelentős vízproblémákkal küszködik. A mérések szerint a 20. század végén a talajvíz szintje ezen a vidéken 6-8 métert süllyedt, ami átalakította a felszín növényzetét, kiszárította a tavakat. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Világszervezete (FAO) már 2003-ban félsivatagi övezetbe sorolta a területet.

A szakértők akkoriban nagyrészt a fokozott vízhasználatnak, öntözésnek, a rengeteg új fúrt kútnak tudták be a súlyos talajvíz-csökkenést. 2006-ban az Indexnek nyilatkozó szakemberek pár évtizeden belüli teljes elsivatagosodást, háromszázezer ember kitelepítését jósolták, és fő megoldásként a Dunából a Tiszába tartó csatorna megépítését javasolták.

Az azóta napvilágra került adatok árnyalják a képet. Rakonczai János, az MTA doktora az elmúlt években több tanulmányt is publikált a témában. Mint mondta, a Duna–Tisza köze sajátos helyzetben van, mert hátszerűen emelkedik ki a két folyó között, számottevő felszíni vízfolyása nincs, így ott a talajvíz csak csapadékból tud pótlódni. A folyamatosan csökkenő csapadék okozta vízhiány a fő oka a talajvíz szintcsökkenésének, az emberi tényező (a fokozott rétegvíz-kitermelés) elhanyagolható. Egy elemzés szerint negyven év vízkitermelésének hatása kisebb, mint amit a klimatikus hatás egy év alatt okoz. A talajvízszint-csökkenés pedig egy húszéves szárazabb, 1970 és 1990 közötti időszaknak köszönhető, utána a szint nem állt vissza, de stabilizálódott. Tehát egyelőre szó sincs sivatagról.

Rakonczai szerint a szárazabb területek termővé tételére nem az öntözés, csatornázás a megoldás, mert a vízhozam legfeljebb a mezőgazdasági szántóterület 8-15 százalékára lenne elegendő, ráadásul ivóvízáron. A jelenlegi 300-500 mm csapadék elég lenne, ha a talajmegújító mezőgazdaság módszereit alkalmaznák (szántás nélküli, változatos növényállományú, állandó talajtakarású, mindig élő gyökérzetű talaj). Emellett a csapadékvizet jobban meg kellene tartani: régen sok rét volt, sok pocsolyával, ma már ezek mind termőterületek, ahonnan a belvizet igyekeznek a leghamarabb elvezetni. (Tenczer Gábor)

(Borítókép: Halász Ferenc egykori halászkunyhója a felfordított csónakkal. Bődey János / Index)

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.