Sára, Márió
-2 °C
1 °C
Index - In English In English Eng

Amit tegnap éreztem, már történelem

IMG 5086
2019.11.23. 23:15

Letagadhatod, elfojthatod, átélheted, szabadjára engedheted, tarthatod idejét múltnak vagy egyedül érvényesnek, birkózhatsz vele magadban vagy a pszichológusoddal egy rendelőben. Az érzelmek a legnehezebben körülírható, magyarázható, megérthető dolgok, de az biztos, hogy ott vannak a legizgalmasabbak között. A történettudomány is azóta érdekes igazán, hogy a hétköznapi emberek világát, sőt néhány évtizede már azok érzelmeit is kutatja: az egyéneket, csoportokat, közösségeket befolyásoló ösztönökből, érzelmekből és szenvedélyből szőtt történelemformáló erőt.

Az érzelmek története címmel nemrég a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület adta ki az első olyan magyarul született tanulmánykötetet, amely az érzelmeket történeti szempontból járja körül. A Lukács Anikó és Tóth Árpád szerkesztésében megjelent könyvből egy 60-as évekbeli úttörőnaplót fellapozva mutatjuk meg, mit jelent, hogy az érzéseknek is van története.

Érzel? Mindennapi történelemformáló vagy!

Van abban valami sajátos báj, ahogy a történész mikroszkóppal vizsgál a múltban olyan mindenki által ma is percenként átélt és sokszor jelen időben is nehezen értelmezhető érzéseket, mint például a boldogság, szomorúság, harag, gyűlölet, félelem, szexualitás, melankólia, együttérzés, tekintélytisztelet, csodálat vagy a gyász. Még ha feltételezzük is, hogy az ember alapvető érzelmei minden korszakban hasonlók, valójában egyáltalán nem olyan egyszerű megtudni, hogyan éreztek nagyszüleink és dédszüleink, vagy akik még régebben éltek. A források sokszor pont erről nem beszélnek, de léteznek „érzelemtörténeti adatok”, és ezekből, akár egy örökre hiányos puzzle darabjaiból, megpróbálhatjuk összeilleszteni  a történelem neves vagy névtelen szereplőinek érzésvilágát.

Az elmúlt másfél évtizedben az érzelmek története a társadalomtörténet izgalmas és divatos része lett. A terület kutatásának alapművét Jan Plamper írta Geschichte und Gefühl (Történelem és érzelem) címmel 2012-ben.

Valuch Tibor azt mondja, a történész leginkább úgy következtethet az érzelmek valamikori jelentőségére és jelentésére, hogy rekonstruálja az „érzelmi közösségeket” (lehet ez akár egy család vagy egy nemzet is), amelyek a maguk szempontjából valamely érzelmet értékesnek vagy veszélyesnek tartanak. Mindenesetre tény, hogy az érzelmek alapjaiban befolyásolják az ember viselkedését és ezáltal az emberiség történelmét.

A tanulmánykötet tartalmán végigszáguldva is látszik, hogy rengeteg érzelemtörténeti megközelítésmód létezhet, így például vizsgálhatják a nagy történelmi események hatását az emberi érzelmekre, az érzelmek történelemformáló erejét és ennek kapcsán az érzelmek manipulációját (a félelemkeltést, bűnbakképzést) vagy azt, hogy egy bizonyos emberi cselekedet milyen érzelmeket válthat ki az adott korban és szocio-kulturális közegben. A történelem és az érzelmek találkozását most egy pszichológus szemszögéből mutatjuk be, mégpedig azért, mert érdekes módon a vizsgálódásának tárgya önmaga - saját gyerekkori énje.

Szóra bírni az őrsi naplót

A 37 éve Svédországban élő történész és klinikai pszichológus, Botond Ágnes mikrotörténeti ujjgyakorlatában saját őrsi naplóját elemzi. Nyolcvannégy őrsgyűlést, tizenegy rajgyűlést, egy nyári tábort és egy úttörőavatást dokumentált 1960 és 1962 között a hatodik kerületi Vörösmarty utcai Általános Iskola 29. számú Hattyú (később Vosztok) őrsének naplója. Ez a Magyar Úttörők Szövetségének „Tizenöt év a mozgalom útjain” elnevezésű országos versenyére készült, és az ötödikesekből álló őrs vezetőjévé kijelölt, akkoriban hetedik osztályos Botond Ágnes vezette.

A pszichológus a szöveg 89, érzelmet kifejező szavát vizsgálva fejtegeti a hatvanas évek Magyarországának érzelemtörténetét. Az őrsi naplóban röpködnek az olyan kötelező, közhelyes kifejezések, mint az „örömmel”, „büszkén”, de a brutális Lumumba-gyilkosság említésekor az empátia is megjelenik. Talán a volt kongói miniszterelnök velük egyidős árvái miatt érintette meg őket az esemény, újságból kivágott fotóikat beragasztották az albumba. A háborúban és ’56-ban szülő nélkül maradt gyerekekről ők is tudtak, bár az őrstagoknak élt a papájuk-mamájuk.

Több helyen is olvashatók olyan helyzetek semleges hangvételű leírásai, amelyek teljesen elképzelhetetlenek erős érzelmi reakció nélkül, például amikor egyik pajtás három hónapos betegség után először jött gyűlésre. Botond ezeket „a sorok közötti ’csönd’ érzelmeinek” hívja.

És ott van a fegyelmezetlen vagy bizonyos formális elvárásoknak nem megfelelő őrsi tagok jól dokumentált, megalázó nyilvános fenyítése és megszégyenítése. „A többieket Ági jól megszidta”, „Ida volt a legrosszabb”, „SZ.M. nagyon rossz volt és Ági megígérte neki, hogy ha megint ilyen rossz lesz, nem lehet úttörő”– áll a naplóban. Tekintélyelvű fegyelmezési stílusával automatikusan utánozta a hivatalos pártállami elvárásoknak megfelelni akaró tanárait. „Minden kor létrehozza a saját érzelmi repertoárját”– összegzi.

Azonban valami még a sorok között sem olvasható. Botond Ágnes a napló elemzése közben bukkant egy olyan eset emlékére, amely nem szerepel a naplóban, bár elmaradt miatta egy rajgyűlés. Egy osztálytársnőjével rajriadót szerveztek, vagyis az összes pajtásukhoz be kellett csöngetniük, hogy értesítsék őket. Egyiküknél az idős társbérlő néni nyitott ajtót az Eötvös utcában, és ráordított Botond osztálytársnőjére: „Veszed le a kilincsemről a koszos mancsodat, te büdös zsidó?” A két lány szó nélkül elfutott. A lány szülei feljelentették a nénit, akit a rendőrség egy rövid ejnye-bejnye után hazaengedett. Ekkor derült fény Botond zsidó származására („Ágikám, te félzsidó vagy, de szerencsére nemigen látszik rajtad”).

Ez volt élete első személyes antiszemita élménye, az ijedtség, döbbenet és érthetetlenség érzései életre szóló nyomot hagytak benne. Rendőrségi feljelentés is volt, így értenie kellett, hogy ami történt, hivatalosan elítélendő. A hatvanas évek kádári Magyarországán valamiért mégsem érezte illendőnek vagy legitimnek, hogy beszámoljon a történtekről, akárcsak a történtek miatt meghiúsuló rajgyűlésről.

Az érzelmek története című tanulmánygyűjteményben szóba kerül még például a magyar gyalázkodások története, egy ferences szerzetes ördögűző levelei, egy családi öngyilkosság a második világháborús Budapest ostromakor, Csehszlovákia ’68-as megszállásának érzelmi nyomai az ügynökjelentésekben, de írnak benne Csáth Géza képzeletének kegyetlen játékairól és Szendrey Júlia életértelmet adó szenvedélyéről is.