Timót, Xénia
-5 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

Az asszony, aki sehol se volt ott

1
2019.12.14. 17:13

Pégyének kedve támad egy újabb korcsolyázásra. Judith nem tart vele. Attól fél, az nem esne jól a méhében növekedő magzatnak.

Már százhúsz oldal óta követjük nyomon ennek a fura asszonynak, a pesti lány létére angolosan írt nevű, amerikai egyetemeket, széthulló Szovjetuniót és Izraelt is megjárt-megjáró Judithnak a történetét, amikor egyszer csak, mintegy apró megjegyzésként, Judith egyszer csak várandós. Néhány sorral, a történetben néhány perccel, maximum talán órával korábban még egy régi, pacal kiváltotta gyomorrontás a téma, meg Judith anyjának tömény állatfóbiája, aztán egyszer csak ott van a hasában, és így a történetben is, egy magzat.

Géczi János legújabb, most ősszel megjelent regényének, A tenyérjósnak szinte tökéletes esszenciája ez a jelenet. Judith, az USA-ban pszichológusnak tanult, egy józsefvárosi kis helyiségben tenyérjósként dolgozó asszony története ez, meg azon túl egy egész generációé, egy korosztályé, az ötvenes években született, a határokat – minden értelemben, bár más-más intenzitással – feszegető értelmiségiek története. És, nem hangsúlyosan, de mégis: az ötvenes években született magyarországi zsidók története. Méghozzá olyan történet, ahol minden mintha nem lenne ott, ahol van, mintha mellékesen lenne ott és úgy, ahol és ahogy van. Buñuel álomszerű filmes nyelvét idézi ez a könyv, ahogy haladunk előre, egyfajta egyszerre nagyon is reális, egyszerre káprázatosan szürreális világot.

Összefűződő és szétszakadó sorsok, néha testi, néha baráti viszonyok láncolata, amit a politika, úgy is, mint egy nagy, külső erő, időről időre összekuszál. Hol a rendszerváltás, amikor Judithot és a nálunk ideiglenesen állomásozó Déli Hadseregcsoportban katonáskodó kazah férjét visszavagonírozzák a Szovjetunióba – hogy Judith második gyereke, nem a fent már emlegetett magzat – a „Baku felé zakatoló vonaton” szülessen meg. Hol egy 1991-es budapesti terrorista merénylet, amikor a Ferihegyi reptérre vezető úton Izraelbe kivándorló oroszországi zsidók buszát robbantják fel. Hol egy örmény-azeri baltás merénylet, hol egy délszláv háború.

Ezeknek az összekuszálódó és összeálló, Judith körül örvénylő történetszálaknak szövevénye ez a könyv. Olyan szövevény, ahol a történetek, mint írtam, szinte csak úgy mellékesen történnek meg. A szereplők nem is szereplők, csak átélők, a dialógusok többsége valami szürreálisan magas fokú önreflexiót sugall. Egyszerre mozdítja el ez furcsa hangulat a regényt a szürreális miliőbe, és ad neki egy különleges, izgalmas atmoszférát – miközben ízig-vérig hű marad ahhoz az elbeszélő formához, amit Géczi János korábbi könyveiből, például a Viotti négy vagy öt életéből vagy a Tiltott Ábrázolás Könyvéből, már megismertünk, megszokhattunk.

– A pasasok vérbélűek.
– Akiknek húsos a fütykösük, azok nem. Ha módodban áll, ellenőrizd.
Judith, hogy elejét vegye a vitának, megdicséri a pszichológusnő ajakrúzsának bíborszínét.

Hány rétege köszön ránk a nyelvnek ebből a mindössze négy mondatból? És mekkora írói bátorság kell ahhoz, hogy három bekezdéssel később egy nagy csavarral ott folytassa, hogy:

„– Oktatási újságírói tevékenységem szorgalmas gyakorlása közben felfedeztem, hogy tökéletes félversszak volna az, hogy «Klebelsberg Intézményfenntartó Központtal», vessed össze: «Éj-mélyből fölzengő / – csinglingling – száncsengő»”, hogy aztán ez a beszélgetés eljusson eddig: „Radnóti már kitalálta a nibelungizált alexandrinussal. Mármint a verstani társadalomanalízist, véglegesen kultúrkritikai éllel”.

Ez az elsőre csapongónak tűnő, de érezhetően nagyon tudatos, kiszámított és megkomponált építkezés végigkíséri a regényt, lehetőséget kínálva a szerzőnek számtalan apró érdekesség elmesélésére. Hogy a béka veszély közelében úgy alszik, hogy a két szeméből csak az egyiket csukja be, hogy Manhattanben a Hudson folyóval párhuzamosan futó utcák az avenue-k, az azokra merőlegesek a streetek, amik számozása a keleti folyóparttól kezdődik, és hogy egy emberi testben kétmillió élőlény él.

Mesél, mesél ez a könyv, mesél a József Attila-díjas író, költő – és nemzetközi tekintélyű rózsaszakértő –, a csaknem tíz év után újból regénnyel jelentkező Géczi János, mesél egy olyan lassan kibontakozó személyes történetet, amelynek a főszereplőjéről mindinkább az a meggyőződésünk támad, hogy soha nincs sehol. Vagyis hogy mindig máshol van, mint ahol lenne, lennie kellene, hogy egyszerűen nincs ott a saját életében, hogy kényszerpályán mozog, disszidálnia kell belőle a párizsi reptérről nem hazafelé indulva, el kell jönnie Amerikából, Ázsiából, mindig vissza, és mindig tovább, ahogyan és amerre a környezete tolja.

Mintha a felszínesnek ható beszélgetések is – a párbeszédek jórészt kezdődhetnének egy „amúgy” vagy egy „egyébként” felütéssel, mintha csak érdekes tények láncolata lenne a könyv – azt sugallnák, hogy Judith nincs ott, ahol lennie kellene, nincs benne a saját életében, nincs talán sehol sem, a létezése csak önnön múltjának titkait keresve nyer némi értelmet, ezek miatt merül el látszólag értelmetlen beszélgetésekbe sokszor, akár saját lányával éjszakánként különösen telefonálva is.

És míg ezen gondolkodunk, elgondolkodhatunk, hogy mi vagyunk-e, ahol lennünk kell, ahol lennünk érdemes. Ott vagyunk-e a saját életünkben.

(Géczi János: A tenyérjós, Athenaeum 2019., 3999 Ft)