Alfréd
5 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Mi lenne, ha minden férfit elvinnének gázszerelőnek egy-két évre?

39952720 Unknown
2020.01.02. 16:02

Hónapok óta hevert már a mielőbb-el-kell-olvasnom kupacban, de mindig megelőzték, Paul Auster, Géczi János, Finy Petra, Ungváry Krisztián. Jellegtelen, barna színű, matt papír, puritán külsején öt név, egy cím és egy katonabakancs. Szimbolikusnak érzem, olyan a borítása, a külső megjelenése, mint a hadseregé volt abban a korban, abban az átkos, de sokaknak áldottnak tűnő, édeskésen szomorú, kilátástalan és mégis boldog jövővel kecsegtető időben és térben, amikor a könyvben szereplő történetek játszódtak.

Visszaemlékezések könyve ez ugyanis, öt szerző írta meg, milyen volt a béketábor öt néphadseregének katonája lenni, a szovjet, a magyar, a jugoszláv, a csehszlovák és a román haderő kötelékébe tartozni. Sokat elmond arról a térről, amiben élünk, hogy mind az öt szerző magyar: Gazda Albert (disclaimer 1.: egykori kollégám-főnököm és gyakori szurkolótársam különféle hokimeccsen), Horváth Viktor, Hunčik Péter, Makai József és Tóth Tibor [tiboru], mégis öt különböző állam néphadseregének besorozott katonái voltak.

Hogy a szocialista béketáborban mennyire másféleképpen működtek – és mégis mennyire azonos logika alapján – a néphadseregek, annak nagyon tanulságos lenyomata ez a könyv. Az olvasó szerencséjére az öt szerző nagyon más-más szempontokat ragadott meg a saját katonaságából, és nagyon más-más írói eszközökkel dolgozta fel az egyenruhás hónapokat, éveket. Miközben vezérfonalként térnek vissza az eltérő országok eltérő hadseregeinek uniformizált gyakorlatai és jelenségei, a kopaszok szívatásai, a tisztesek indokolatlan keménykedései – például a stokikon, szekrényekben elhelyezett cuccok szétszórása –, a sok ponton tetten érhető kontraszelekció, az egész rendszer hazugsága és abból fakadó értelmetlensége, kilátástalansága, más és más szemüvegeken más és más látszódik egyes hadseregekből és országokból.

Érdekes, de cseppet sem meglepő, hogy a hadsereghez, egyenruhához, általában is a szabályokhoz való viszonyulás mennyire meghatározó abban, ki hogyan és mire emlékezik a katonaévekből. Tóth Tibor nem megúszni akarta a katonaságot, sőt, a sorozáson önként jelentkezett a román hadsereg egyik elit alakulatához, a caracali ejtőernyösökhöz (majd, már Magyarországra költözése után is visszatért az egyenruhás állományhoz, volt az NNI Műveleti Főosztályának vezetője is). Szövege így sokkal szakmaibb, ha lehet ezt mondani, emellett sokkal szebbek az emlékei. Igaz, írja is, hogy náluk például ismeretlen volt az éhezés, de simán el tudja hinni, hogy más romániai – vagy a szocialista tömbben máshol lévő – laktanyákban kevésbé jó körülmények között ritkábban vagy gyakrabban éheztek a katonák (ahogy ez a többiek beszámolóiból kiderül).

A többieknek viszont a hadsereg nem volt más, mint valami, amin túl kellett lenni. Horváth Viktor – aki a legirodalmibb megoldást választotta szövege megírásakor – lázadó, iskolából kimaradó típus volt, az egész Magyar Néphadsereget is megpróbálta ellógni, ami, a visszaemlékezésből jól láthatóan sikerült is neki.

„Túl akartam lenni az egészen, mást el se tudtam képzelni (...) a JNA van, le kell tudni és kész” – írja Makai József a Jugoszláv Néphadseregről. Persze Jugoszlávia a keletkezésétől fogva Tito és így a hadsereg árnyékában élt, nem csoda, hogy többször észak-koreai párhuzamokat emleget. Az ő írása az egyébként, amelyben egyfelől a nemzetiségi kérdések – a kilencvenes évek szörnyű délszláv polgárháborújának emlékében – a legfájdalmasabban jelennek meg (bár persze visszatérő elemei ezek a romániai és a csehszlovák történetnek is).

Ő az is, akinek a hadsereg a legélőbb élmény abból a szempontból, hogy hazájában nem sokkal a leszerelése után háború tört ki – igaz, nem külső agresszió, hanem az addig államalkotó nemzetek egymás elleni harca, amellyel magát ezt a hazát lőtték szét (írásai utolsó oldalain Makai már a katonasága utáni, háborús időszakot mutatja be). Több mint elgondolkodtató, napjainkban is nagyon ismerősen ható sorokat ír erről: „A háború mentális állapot. A háború az első lövés előtt tör ki”, meg olyat, hogy „több lépésben zajlott a felkészítés, a tematika olyan volt, mint egy ezoterikus, önsegítő könyv alcíme: «Félj, gyűlölj, ölj!»”.

Emellett pedig Makai az is, aki a legtalálóbban ragadja meg a normál körülmények között a kötelező sorkatonaságban rejlő értelmetlenséget:

minek időt pazarolni rá, minek betörni azt, akiből sosem lesz jó katona?

És valóban. Mélységesen egyetértek azzal, hogy fölösleges és veszélyes dolog mindenkiből katonát faragni, kötelezni olyan tudások és készségek elsajátítására, amihez se kedve, se érzéke, miközben emberélet kioltására is alkalmas eszközök használatát tanulja meg (disclaimer 2.: sorozáson még voltam, sorkatona már nem, mire az egyetemen végeztem, a néphadseregből lett honvédségben véget ért ez a fajta mulatság). Ahogy nem kötelező az embernek egy-két évig hentesnek, gáz- vagy villanyszerelőnek, netán érsebésznek sem tanulnia hazafias kötelességből, így a sorkatonaság sem indokolt szakmailag, hiszen egy profi, hivatásos haderő hatékonyságával össze nem vethető az ütőképessége.

Persze nincs arról szó, hogy a hadsereg semmire ne lett volna jó. Például mindenkit nevelt valamennyire és valamire. [tiboru] történetében számos olyan kelet- vagy délkelet-romániai román van, aki az ejtőernyösöknél szembesült azzal, hogy az országában milliószámra élnek magyarok, szerbek, szászok, mindenféle nemzetiségiek (és például hogy a pálinka, az nem a huszonfokos cujka, hanem a hatvan fok fölötti kolozsvári). A személyes történetek közül ez a szovjet hadseregben – és magában a Szovjetunióban – a hazugságot meglátó és láttató Gazda Albert szövegében a leglátványosabb: „az emberfaragás termett-e gyümölcsöt – még ha nem is úgy, ahogy a szisztéma elképzelte, (...) be kellett zárjanak, hogy szabad akarjak lenni”.

És persze jó volt abból a részben cinikus megközelítésből is, hogy a népi demokráciák, a béketábor hadseregei megtanították a jellemzően 18-20 éves fiataloknak, hogy milyen országban élnek (hazug, korrupt, kiskapukkal teli cinikus országban), és hogy milyen a látható jog és láthatatlan jogszokások rendszere a felnőttek világában. Nem véletlen, és ez ismét sokat elmond arról a korról, amiben él(t)ünk, hogy az öt államból és öt hadseregből már csak kettő létezik az akkorihoz hasonló állapotában – de már a szerzők leszerelése után nagyjából tíz évvel is csak kettő létezett.

(Gazda, Horváth, Hunčik, Makai, [tiboru]: Katonakönyv. Cser Kiadó, 2019., 3995 Ft)