Albin
0 °C
11 °C

Ha eddig azt hitte, Rubens csak meztelen plus size modelleket festett, meg fog lepődni

Lichtenstein Syders LyingLioness
2020.01.06. 14:19

Caravaggio, a gyilkos; Van Gogh, aki levágta a saját fülét; Dali, akinek furcsa hegyes bajsza volt; és Rubens, aki pucér nőket festett és akiről elneveztek egy testalkatot. Körülbelül ennyire egyszerű gondolati fakkokba szoktuk pakolni magunkban az egyetemes művészet legkreatívabb, legmeghatározóbb festőit. Legalábbis amíg nem találkozunk velük, és nem döbbenünk rá az igazán jelentős műveiket látva, hogy mennyire megtévesztőek ezek a sablonok.

Aki világ életében szerette volna megtudni, hogy honnan jön a rubensi alkat kifejezés, most rácsodálkozhat a megoldásra a Szépművészeti Múzeum Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora című tárlatán. De a kiállítás ennél komolyabb meglepetéseket is tartogat azoknak, akik azt gondolták Rubensről, hogy csupa olyan festményt készített, amelyeken korabeli plus size modellek meztelenül tekeregnek olyan jelenetekben, amikből ma már egy kukkot sem értünk. Ez a meglepetés elsősorban nem is abból a meghökkentő tényből következik, hogy Rubens a nőalakjai megformálásához leginkább férfiakat mintázó ókori szobrokat, vagy azokról készült rajzokat, metszeteket használt. A Szépművészeti Múzeum tárlata ugyanis kitágítja és újraszínezi a Rubens-képünket, és a húsos Gráciák és Vénuszok mellett feltárul egy hihetetlenül érzékeny, sokszor vicces, emberközeliségével megdöbbentő, összetett művészeti univerzum. 

Nemzetközi mérce, nemzetközi együttműködés

Közhely, hogy elég sokat kell utaznunk ahhoz, hogy a legnagyobb festők legjelentősebb műveit mind kipipálhassuk a bakancslistánkon, hiszen egy-egy művész alkotásait a világ legkülönbözőbb pontjain, egymástól távol eső nagy múzeumokban őrzik. Esélyes, hogy egy élet sem elég rá. Ezért kifejezetten szerencsések az olyan pillanatok, amikor valamelyik mester két szorosan összetartozó alkotása évtizedek, akár évszázadok után ismét találkozik, és egyszerre tűnik fel a világ valamelyik múzeumában egy időszaki kiállításon. Ilyen ritka konstelláció állt össze a Szépművészeti Múzeum mostani tárlatán: Rubens Decius Mus római consul életét bemutató kárpitsorozatának A jóslat kinyilatkoztatása című darabja és a modelljéül szolgáló Rubens-festmény most látható először együtt - leszámítva azt a brüsszeli szövőműhelyt, ahol arany és ezüstszálakkal megszőtték az 1620-as években. Előbbi a bécsi Lichtenstein hercegi gyűjteményből, utóbbi pedig a madridi Palacio Realból érkezett Budapestre. Általában is igaz, hogy 

A 345 millió euró, vagyis átszámítva több, mint 100 milliárd forint biztosítási összértékű kiállítás pazar nemzetközi együttműködésnek köszönhetően jött létre.

Elég meggyőzően mutatja a Szépművészeti Múzeum nemzetközi művészeti szcénában kivívott helyét, hogy mintegy 50 neves külföldi gyűjtemény kölcsönzött műveket a tárlatra. A Lichtenstein gyűjteményből 20 alkotás érkezett, 10 mű a bécsi Kunsthistorisches Museumból jött, de látunk munkákat a washingtoni vagy a londoni National Gallery-ből, a párizsi Louvre-ból, a szentpétervári Ermitázsból vagy a madridi Pradóból is. Ahhoz, hogy ez a tárlat Budapesten létrejöhessen, szükség volt az elmúlt évek kitartó építkezésére, az évekig tartó felújítás alatt megrendezett külföldi bemutatkozásokra, az intenzív műtárgykölcsönzési tevékenységre és a nagy feltűnést keltő vásárlásokra a nemzetközi aukciókon. Ezeknek köszönhető, hogy a Szépművészetit partnerként tartják számon a világ élvonalbeli múzeumai. Így a több mint 120 művet bemutató tárlatnak, amelynek törzsanyagát egyébként a budapesti múzeum saját gyűjteménye adja, 

sikerült számos főművel döbbenetesen erős keresztmetszetet adnia a 17. századi flamand festészetről.

Korabeli sztárművész 

A 10 szekcióba rendezett kiállítás átfogó igénnyel mutatja be a korszakot, és nagyon jó arányt sikerült kialakítania az igazi nagy nevek és a nagyközönség számára kevésbé ismert mesterek művei között.  A kiállítás gerincét a korabeli nagy triász, Peter Paul Rubens, Anthonis Van Dyck és Jacob Jordaens alkotásai adják, közülük is kiemelkedik természetesen Rubens, akiről érdemes megjegyezni, hogy nemcsak kiváló festő, hanem sikeres diplomata és ügyes hírszerző is volt. Öt élő nyelven és latinul tudott, a korabeli haladó humanista kör tagjaként pedig az antik történelem mellett a kortárs Európa politikai térképe is a fejében volt. A legkülönbözőbb uralkodóházakban ugyanis nemcsak mint művész, hanem mint politikai közvetítő is tevékenykedett, neki köszönhetően hozták tető alá például a spanyol udvar és Anglia között az 1630-as békeszerződést.

Még izgalmasabbá teszi Rubens alakját, hogy a saját imidzse építésével legalább olyan alaposan foglalkozott, mintha a kortársunk lenne. Rubens előszeretettel reklámozta magát Antwerpen közterein lovon grasszálva, sőt, képein is megfogalmazta, hogy nemcsak művészileg, de társadalmilag is nagyra tör. Erre csak egy példa: I. Károly angol királynak kalapos önarcképet küldött abban a korban, amikor egy uralkodó előtt elképzelhetetlen volt kalapban megjelenni. Ez kicsit olyan, mintha valaki ma festményt küldene magáról az amerikai elnöknek, amelyen az ovális iroda tölgyfaasztalára támaszkodva ábrázolja magát, miközben arra készül, hogy felvegye a telefont. Egyértelmű utalás volt ez a kép: az Antwerpen vezető művészeként működő Rubens arra vágyott, hogy nemesként is a legmagasabb polcra helyezzék. I. Károly szolgálataiért végül lovaggá ütötte.

Jól működő időalagút

A kiállítás a múzeum egy régóta futó sorozatába illeszkedik, amelynek célja, hogy egymást követően bemutassa a legjelentősebb művészettörténeti korszakokat és azokon belül a kiemelkedő nemzeti festőiskolákat. Az ilyen kiállításoknál mindig az az egyik legnagyobb kérdés, hogy hogyan lehet a huszonegyedik századi látogatónak egy olyan világ művészetét bemutatni, amiről a korszak kutatóin kívül jószerével alig tud közülünk bárki bármit is. Tátrai Júlia kurátor remekül oldotta meg a feladatot, egészen közel tudta hozni a négyszáz évvel ezelőtti flamand világot, történelmet, kultúrát és művészetet a közönséghez.

Látogatóbarát megoldás, hogy a tárlat az első teremben felütésként nem a barokkal kapcsolatos stiláris kérdések labirintusába löki bele az embert, hanem inkább egy érintőképernyős alkalmazás segítségével összeköti a jelen és a múlt Antwerpenét. Ha pár kattintással ide-oda mászkálunk ezen az időalagúton, akkor máris látjuk, hogy

a múlt nem veszett el, csak átalakult.

Például mind a mai napig áll Rubens elegáns, kisebb kastélynak beillő háza és műterme (persze ma már múzeumként funkcionál). De ha Antwerpen utcáit virtuálisan bebarangoljuk, az is feltűnik, hogy milyen közel laktak egymáshoz négy évszázada azok a művészek, akiknek a munkáival megismerkedhetünk a kiállításon - és akik nemcsak kollégái, de barátai, akár rokonai is voltak egymásnak. 

Voltaképpen a tárlat első két terme a mi századunk és a 17. század közötti időutazásról szól, mind politikai, mind művészi szempontból bemutatja a korszak nagyágyúit. Például számtalan újdonságot elmond erről az időszakról az egyik nyitó festmény, ami a barokk igazi gourmet-inak való: Rubens és idősebb Jan Brueghel közösen készített alkotása Albert főherceget, Dél-Németalföld 17. század elején regnáló kormányzóját, Rubens patrónusát ábrázolja egy akkor szokatlan és újnak számító kompozícióban, amelyben a portrét, a csendéletet és a tájképet egyesítették az együtt dolgozó mesterek. Negyedszázada Amerikában vették észre a kutatók, hogy a flamand barokk egyik jellegzetessége pont az, hogy több nagynevű művész gyakran együtt festett meg egy-egy képet; Albert főherceg arcképe a korszakban is minimum olyan szintű együttműködés volt, mintha ma Scorsese és Tarantino dolgozna együtt egy G8-as ország miniszterelnökének portréfilmjén. A munkamegosztás azért is kellett, mert mindketten másban voltak igazán jók: Rubens a portréábrázolásban, Brueghel pedig a táj és a kerti virágok megfestésében.

A korabeli és a mai világ közötti különbségek egyébként nagyon szórakoztató módon rajzolódnak ki a kiállításon. Meghökkenhetünk a négyszáz évvel ezelőtti közélet furcsaságain, például amikor azt látjuk, hogy egy hatalmas városi tömeg kellős közepén áll Dél-Németalföld helytartója, Lipót Vilmos főherceg, és éppen egy céltáblát igyekszik lelőni egy templom tetejéről. Pedig a Teniers által 1652-ben festett Madárlövészet Brüsszelben című kép valós hagyományt örökít meg: a céllövőverseny során az akkori helytartó, Izabella főhercegnő 1615-ben eltalálta a torony tetejére erősített kitömött papagájt, az uralkodó ügyessége pedig olyan fontos eseménynek számított a korabeli embereknek, hogy színpompás ünnepséget tartottak (ezt láthatjuk egy másik festményen), és a versenyen az utódai is részt vettek.

Antik szuperhősös sztorik újratöltve

Tátrai Júlia szerint a kiállítás szervezésének három és fél éve során körvonalazódott a korszakkal kapcsolatban egy érdekes ellentmondás is -  és ez a tárlaton is kirajzolódik. Nevezetesen az, hogy annak ellenére, hogy a 12 éves fegyverszünet idejét leszámítva Dél- és Észak-Németalföld (vagyis a protestáns Hollandia) folyamatosan háborúban állt, kitört az évszázad legkegyetlenebb kontinentális összecsapása, a harmincéves háború, pestisjárványok dúltak, felekezeti problémák feszítették egész Európát, mégsem sötét és szomorú, hanem színes és ragyogó a korszak művészete. És itt most nemcsak a rekatolizáció eszközéül használt nagyméretű oltárképekre kell gondolnunk, amelyeknek "hivatalból" kellett pompát árasztaniuk.

A kiállítás alapvetően nem a barokkról eszünkbe jutó aranyfüsttől tobzódik, és tényleg alig található a képeken egy-egy jó húsban lévő asszonyság, ha igen, akkor pedig igazi remekműveken: Rubenstől A három grácia, a Vénusz és Cupido, a Zsuzsanna és vének című alkotások kötelező alkotások. 

A tárlat egyik legnagyobb erénye az, hogy miközben az egyes szekciói általános érvénnyel bemutatják a flamand barokk legfontosabb aspektusait, vagyis például megismerhetjük a korabeli flamand művészek itáliai kapcsolatait, a kor legfontosabb műfaját, a történeti festészetet, a Van Dyck zsenijével fémjelzett portréművészetet vagy a korabeli mindennapokat bemutató zsánerképeket, 

addig A BAROKKRÓL ÉLŐ ELNAGYOLT ELKÉPZELÉSEINKNEK is BÚCSÚT INTHETÜNK, mert alapvetően olyan művek sorakoznak a falakon, amelyek sok szempontból a HUSZONEGYEDIK SZÁZAD emberéhez is közel álló ALKOTÁSOK.

A mai ember hajlamos azt gondolni, hogy a legtöbb régi képhez, elsősorban a mitológiai témájú alkotásokhoz egyáltalán nincs köze. Pedig ezeket is párhuzamba tudjuk állítani a mával: ezek voltak a korabeli "szuperhősfilmek". A mitológiai alakok, istenek és héroszok voltaképpen korai előzményei a mi Marvel univerzumunk alakjainak - érdekes végigböngészni nekünk is az antik történetek tizenhetedik századi remake-jeit.

És azt fogjuk látni, hogy a korabeli ábrázolások ezerszer érzékenyebbek, mint mai utódaik. Persze a barokkon belül is voltak ebben különbségek, akár egyetlen életművön belül is, és evidens, hogy a különböző témák szintén különböző mélységeket hívhattak elő az alkotókból. A kiállítás szép megoldása, hogy kontrapunktokkal azt is érzékelteti, milyen szélső értékek között mozgott a korszakban az emberközeli és a legendák ködébe hajló ábrázolások spektruma. Jól szemlélteti ezt például, amikor egymás mellett láthatjuk a Rubens-műteremben készült Héró és Leandrosz történetet ábrázoló mitológiai festményt és Rubens Mária imádja alvó gyermekét című bibliai képét. Míg az előbbihez nem igazán tudunk a teátrális ábrázolásmódja miatt kapcsolódni, az utóbbi kép olyan, mintha egy huszonegyedik századi anyuka nézné alvó kisbabáját, nem mellesleg a gyermek Jézus arcán Rubens kislányának, Clara Serenának a vonásait ismerhetjük fel, akiről egy csodás portrét is láthatunk a tárlaton.

Általában is feltűnő, hogy Rubens kisebb méretű bibliai tárgyú művei mennyire személyesek, talán ezekhez az alkotásokhoz tud legközvetlenebbül kapcsolódni a kortárs látogató. Rubens Szent Sebestyént ábrázoló művén például a mester szokatlan módon azt ábrázolja, hogy a szent lenyilazása után hogyan gyógyítják őt az angyalok. De láthatjuk,  miként szakított Rubens Krisztus siratása című képén is a hagyományos ikonográfiával. A festményen Jézus nem a tétlen, összeroskadt anyja ölében fekszik; Mária a holttest mellett áll, éppen lecsukja halott fia szemét, és homlokából a töviseket húzza ki. Ez az egyetemes festészet egyik legérzékenyebb képe, amely ezt a jelenetet ábrázolja, mert hát mit is tenne egy anya, akinek épp megölték a fiát? Pont azt, amit ezen az alkotáson látunk.

Halászok, vadászok, filozófusok, szevasztok!

A kiállítás egyik szekciója kifejezetten olyan festményeket mutat be, amelyek a világ megismerhetőségébe vetett korabeli hit példái. A nagy földrajzi felfedezések idején járunk, a tudomány és a technika fejlődése átalakította a valóságról alkotott elképzeléseket, a távcső és a mikroszkóp feltalálása pedig kitágította a megismerés perspektíváit is.

Nekünk, akik a post-truth korában már minden interneten közzétett képet valamilyen furcsa szkepszissel nézünk, letaglózó látni, hogy milyen részletgazdagsággal, robusztus örömmel és egyértelműséggel ábrázolták a környezetükben feltűnő jelenségeket a korabeli művészek, de néhol a korabeli interpretáció is meglephet bennünket. Az afrikai kontinens allegorikus ábrázolásán egy karperecet és egy bilincset viselő nőalakot figyelhetünk meg, máshol a teknőspáncéltól a legkülönbözőbb halfajtákon át a nőstényoroszlánokig hiperrealizmussal megfestve sorakoznak a tizenhetedik századi embert körülvevő világ jelenségei, miközben bizonyos képekről persze a mitológiai figurák sem hiányoznak. Az pedig igazán izgalmas vizuális játékot jelent a látogatónak, amikor észreveszi, hogy a korabeli érzékcsalódást okozó trompe l'oeil technikával dolgozó művészek alkotásai miként verik át a látásunkat, például id. Jan van Kessel egyik képe apró kagylókból készült dekoratív kollázsokat mutat, de közben mintha egy király, egy királynő és egy pápa elnagyolt arcképeit látnánk a minden ízében különös kompozíció közepén.

Még nem volt photoshop, de volt Van Dyck

Rubens mindig is a legtehetségesebb tanítványaként emlegette a nála 22 évvel fiatalabb Van Dyck-ot, aki mesterével ellentétben egyetlen műfajra, a portréfestészetre specializálódott. Tőle származnak a tárlat portrészekciójának legzseniálisabb képei, amelyeken jóindulatú csalásaira is felfigyelhetünk.

Tátrai Júlia hívta fel a figyelmünket arra, hogy például a Szépművészeti legújabb szerzeményén, Stuart Mária hercegnő esküvői portréján egy tizenéves kislányt ábrázolt a festő, azonban mivel a kép a leendő férjnek készült amolyan bemutatkozó anyagként, Van Dyck kecses fiatal hölggyé alakította a gyereklány portréját, amit kifejezetten a kézfejek és az ujjak ábrázolásánál vehetünk észre. Abban a korban hasonlóan megszépítő gesztusnak számított az is, hogy a fiatal hölgy édesanyja, Henrietta Mária királyné Jeffrey Hudson lovászfiúval készült portréján Hudsont a festő nem extrém alacsony növésű törpének - alig több, mint 120 centiméter volt -, hanem normális testalkatú gyermeknek ábrázolta.

A flamand portré ezer arca elnevezésű teremben más csemegék is vannak: az I. Károly portréjával kiegészült uralkodói család mellett csendben megbújik a falon Buckingham herceg portréja, amely a Rubens-műhelyben készült. A hercegről pedig nemcsak az tudható, hogy fontos műgyűjtő volt, hanem az is, hogy I. Jakab és I. Károly kegyeltje és az előbbinek talán szeretője is lehetett. Újabb szála a tárlaton bemutatott szövevényes ki-kicsodának, hogy az ő gyűjteményét vette meg Lipót Vilmos főherceg, amikor az 1628-ban egy sértett katonatiszt által meggyilkolt Buckingham kollekciójának képeit húsz évvel később kimenekítették Angliából, hogy a polgárháború idején nehogy elkobozza őket az angol parlament. A szálak úgy fonódnak össze ebben a világban, mint ahogy egy sorozat különböző epizódjaiban minden szereplő kapcsolódik egymáshoz az idő múltával. A kiállítás a korabeli műgyűjtők világát is megidézi, sőt, külön szekcióban mutatja be a hadvezérnek csapnivaló, de műgyűjtőnek remek Lipót Vilmos kollekcióját és annak magyar vonatkozásait.

Festménynél is drágább

Ahogy arról már korábban is szó volt, a tárlat egyik szenzációja Rubens négy kárpitsorozata közül az első, a Decius Mus-sorozat arany- és ezüstszálakkal leszőtt darabja, A jóslat kinyilatkoztatása és az annak modelljeként szolgáló festmény. Ez maga is teljes értékű Rubens-alkotásnak tekinthető, amivel a művész túl akarta szárnyalni Raffaellót. Utóbbiról Vasari azt írta, hogy kárpitjai olyanok voltak, mintha ecsettel festették volna őket. Rubens saját kompozícióját Raffaellóénál is festőibbre tervezte. Ezzel feladta a leckét a brüsszeli szövőmestereknek, akiknek meg kellett birkózniuk e nagy újítással, vagyis azzal a kivételes színgazdagsággal, amit a festő elvárt tőlük. Hogy Rubens miért döntött a Titus Liviustól származó, kevéssé ismert ókori történet mellett, mindmáig nem tudjuk, de az biztos, hogy az önmagát hazájáért feláldozó consul történetét saját ötleteivel vegyítve dolgozta fel a művész. Ezt annál is inkább megtehette, mert semmilyen kialakult hagyomány nem kötötte a kezét: Decius Mus történetét előtte senki nem ábrázolta a művészetben.

Egyébként a kárpit ebben a korszakban sokkal drágább és értékesebb volt, mint a festmény, igazi luxuscikknek számított. Értékét az is növelte, hogy hatalmas feladatot jelentett az elkészítése, így Rubens műhelyében számtalan specialista dolgozott egy-egy alkotáson a mester teljes körű felügyelete mellett. A kiállításon egy, a Getty Múzeumtól származó videót is láthatunk, amelyen végigkövethetjük azt a gigantikus munkát, amellyel egy ilyen kárpit elkészítése járt. 

Kortárs az old masterrel

A kiállítás nemcsak festményekből válogat, hanem grafikákat is használ a tizenhetedik század átfogó bemutatásához, és az installációja is bátor, a legkülönbözőbb méretű és léptékű alkotások kerülnek egymás mellé a falakra, amelyek felrúgják a "mindent csak szimmetrikusan, azonos méretben" sokszor indokolatlan elvárását. Ezen megoldások mellett

egy nemzetközi kortárs muzeológiai trendnek megfelelően a művészettörténet nagy mesterei mellett megjelenik egy kortárs alkotó munkája is.

Kicsiny Balázs Rubens A haldokló Seneca című, ókori témájú, formailag egy római szobor által ihletett művét dolgozta át szoborrá. Ez a párbeszéd időben két évezreden ível át, különböző művészeti ágak (szobor, festészet, irodalom) között oda-visszaváltva; arra példa, hogy az antik hagyomány rubensi barokk olvasata miként jelenik meg a kortárs művészetben, és voltaképpen egy nagyon régi alaptörténet kap benne mai formát. 

Mai celeb szenved az egyik képen?

A Google 2016-ban kifejlesztett egy Arts and Culture elnevezésű applikációt, amelyre ha feltöltünk magunkról egy fotót, megkeresi, hogy melyik klasszikus festményen szerepel ránk hasonlító figura. Magyarországon elvileg nem érhető el az alkalmazás, de ha valaki egyszer rákeres majd Stohl Andrásra, nagyon valószínű, hogy egyik opcióként feldobja majd a program David Ryckaert: A parasztok szenvedései című képét. Ugyanis a Szépművészeti Múzeum kiállításán is látható festmény jobb alsó sarkában a szemfüles néző kiszúrhat egy fekvő alakot, akit a művész minden bizonnyal egy négyszáz évvel ezelőtti Stohl-hasonmásról készített.

A kiállítás ezen utolsó szekciója az, amely humorával, szatirikus ábrázolásmódjával leginkább közel áll a mai nézőhöz. A korabeli mindennapokba betekintést nyújtó zsánerképek nem szépítik a négyszáz évvel ezelőtti világot: a nekünk háttal vizelő figurát ábrázoló grafika kendőzetlensége, a kerítőnővel ábrázolt fiatalember, az egymást átverő zsugások megmutatják, hogy jóval sokrétűbb volt az a világ és az a művészet, amelyet a flamand barokk szókapcsolattal írhatunk le, mint az áhítatos vallásos képek, az elegáns fejedelmi portrék vagy az arisztokratikus műveltségről tanúskodó mitológiai festmények alapján gondolnánk.  

A tárlat mindenkinek sokat adhat, azoknak is, akik eddig is odavoltak a barokkért, és azoknak is, akik eddig csak gyorsan átrohantak a nagy múzeumok barokk termein, hogy a mostanában népszerűbb koroknak és alkotóknak szenteljék a figyelmüket. Itt van miért elidőzni.

A Szépművészeti Múzeum Rubens, Van Dyck  és a flamand festészet fénykora című tárlata 2020. február 16-ig tekinthető meg. A kiállításhoz egy remek kiállítású katalógus is készült, amelyben a korszakkal foglalkozó nemzetközi szerzők legfrissebb tanulmányai olvashatók, és amely természetesen a tárlat összes képét is tartalmazza.

(Borítókép: Frans Snijders: Nőstény oroszlán. Fotó: LIECHTENSTEIN. The Princely Collections, Vaduz–Bécs)