Gedeon, Johanna
2 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Ebben az Amerikában álom élni, még háborúban is

Kritika az „Amerika! Disney, Rockwell, Pollock, Warhol” című hamburgi kiállításról

BKF Presse Norman Rockwell Marriage Counslor
2020.01.08. 22:01

Hogy lehet közös nevezőre hozni Jackson Pollock festményeit, amelyek a posztmodern művészet ellenzői szerint leginkább összemocskolt rongyszőnyegekre hasonlítanak, Walt Disney aranyos őzikéjével? Egyáltalán hogy kerül egy komoly kortárs művészeti galériába néhány képkocka Miki egérről, Hófehérkéről és a hét törpéről, pláne, ha a terem másik végében Andy Warhol művei láthatóak? Az Amerika! című hamburgi kiállításban az legjobb, hogy akármilyen meglepő is, de érvényes és értelmes választ tud adni ezekre a kérdésekre.

A hamburgi Bucerius Kunst Forum kurátorai ugyanis a szokatlanabbik végéről fogták meg a kiállításrendezést: nem egy alkotót akartak bemutatni, hanem egy életérzést. Azt, hogy szerintük mi határozta meg az elmúlt évszázadot az Egyesült Államokban, hogy hogyan alakult ki az európaiak fejében az a kép, amit ma Amerikára jellemzőnek gondolunk (és amit talán maguk az amerikaiak is annak gondolnak). Ezt a témát persze meg lehetne fogni száz sarkánál, a reklámoktól kezdve a politikán át bármilyen társadalmi kérdésig, de nagyon szimpatikus és okos gondolat, hogy Hamburgban a művészet felől közelítették meg. (Illetve hogy egy művészettel foglalkozó szervezet is azt gondolta, érvényesen hozzá tud szólni a kérdéshez.) Hogy miért pont ezt a négy alkotót választották ki az évszázadból – Walt Disney-t, Norman Rockwellt, Jackson Pollockot és Andy Warholt –, azt persze sok szempont alapján lehet vitatni, reprezentatívnak és mindent megvilágítónak pedig biztos nem is lehet nevezni, de ezt nem is ígéri senki.

Viszont borzasztóan izgalmas, ahogyan a négy művész szinte mindenben eltérő alkotásait nézve megtaláljuk azt a láthatatlan szálat, ami mégis összeköti őket.

Önmagában is érdekes élmény, ha egy képzőművészeti kiállítás elsősorban nem a képekkel magukkal foglalkozik, hanem valami mással: azzal, amit közvetítenek, vagy amit elárulnak a néplélekről – még akkor is, ha lehet vitatkozni azzal, vajon mennyire helytálló bizonyos alkotók műveiből komolyabb következtetéseket levonni egy ország egészére vonatkozóan. Vagy hogy ha egy kiállítás egy folyamatot próbál bemutatni a képekkel: a képzőművészeten alapuló tömegmédia születését (Disney), a hétköznapi élet megjelenítését a képzőművészetben, a művészet határaiig merészkedve (Rockwell), majd végül a tömegmédia képzőművészetté válását (Warhol) egy rövid kitérővel arra, ami a szocreál helyett Amerikában volt az adott korszakban, és ami annak a tökéletes ellentéte (Pollock).

Nagyjából ilyesmi olvasható ki a kiállításból, vagy ha egy ilyen folyamat túlzásnak is tűnik, az „amerikai álomhoz” köthető négy megközelítés mindenképpen. De persze, mivel mégiscsak művészetről van szó, és nem szociológiai értelmezésről, nincs szó egzakt értelmezésről, és bizonyos tekintetben Warholon kívül igazából mindenkit lehetne kapásból kivételnek nevezni.

Ez a kivételek kiállítása.

Walt Disney például azért kivétel, mert eleve kérdés, vajon képviselnek-e önálló művészi értéket a rajzfilmekből kiragadott képkockák vagy az azokhoz készült vázlatok, még akkor is, ha ezeket valóban kézzel festették. Sok kép mellett nincs is feltüntetve az alkotó neve, hiszen csapatok dolgoztak az adott filmeken, és a klasszikus értelemben vett festészettel szemben nem az egyéni önkifejezés volt vele a cél, sokkal inkább a megbízó Disney kéréseinek teljesítése. Maga Disney ráadásul jellemzően producerként, nem rendezőként és pláne nem rajzolóként szerepel a kiállításon annak ellenére, hogy a kurátori szempontok alapján ő is egyenrangú alkotó a másik három címadóval.

Egyszer kikerestem, mi a művészet definíciója, de már elfelejtettem, mi volt az. Nem vagyok egy művészetbarát

– adta meg egyszer maga Walt Disney a saját szarkasztikus válaszát a fenti kérdésre a kiállításon is olvasható idézet szerint. De valójában tök mindegy: ha nagyon egyszerűen akarjuk megfogalmazni a posztmodern művészet lényegét, az úgyis annyi, hogy az ember egyszerűen ne feszegesse minden mondatával, hogy mi művészet és mi nem az, és kész.

Mindenesetre az tény, hogy az első egészestés, színes animációs filmmel (Hófehérke), vagy az első, modern hangot használó rajzfilmmel (Fantázia) olyasmit teremtettek már több mint nyolcvan éve, ami máig meghatározza a tömegkultúrát, az amerikait és az európait egyaránt, és amelynek a kialakulását érzékletesen megmutatja a kiállítás a történettel az őzről, amelyet beköltöztettek a stúdióba, hogy a Bambi öt évig tartó munkálatai alatt folyamatosan tanulmányozzák az állat mozgásának anatómiáját. Vagy az olyan történetekkel, mint hogy a Nem félünk a farkastól, a három kismalac dala hogyan lett a világválság alatt Wall Street-ellenes himnusz.

Norman Rockwellt szintén a művészetfelfogásban lehet kakukktojásnak nevezni Pollockhoz és Warholhoz képest, mivel ő elsősorban alkalmazott művészetben, illusztrációban utazott – bár itt plakátjai és a Saturday Evening Postnak készített mind a 323 újságborítóján kívül azért vannak „klasszikus” festmények is (amelyeknek szintén többnyire fotók, újságillusztrációk jelentették az alapját). Az „amerikai álom” tekintetében viszont egy Norman Rockwell-kiállítást akár önmagában is el lehetne nevezni Amerikának, felkiáltójellel, sőt csupa nagybetűvel is. A Lana Del Rey új lemezének címe (Norman Fucking Rockwell) által Amerikában még híresebbé vált, a világ egy része számára pedig ezzel megismert alkotó ugyanis tényleg egy elképzelt, mitizált, idilli és talán sosemvolt amerikai társadalom leghűbb krónikása.

Ő a középosztály prófétája.

Maga is azt mondta: „Olyannak festem az életet, amilyennek szeretném, hogy legyen, mocsok és rútság nélkül”. És tényleg: Rockwell világában a család együtt eszi a pulykát mosolyogva, a generációk együtt imádkoznak a templomban, a nadrágtartós-nyakkendős apuka és a takaros anyuka együtt teszik ágyba este a gyereküket, csupa szép, konzervatív, boldog életkép. Nem csoda, hogy az ő képeit használták fel arra is, hogy hadikölcsön-kötvények vásárlására biztassák az amerikai népet: Rockwell megfestette, hogyan is képzeli el a híres Franklin D. Roosevelt-beszéd „négy szabadságát” (szólásszabadság, vallásszabadság, valamint a nélkülözéstől és a félelemtől való szabadság), amit aztán könnyű volt felhasználni az állami célokra. Mert ha áldozunk a „békekölcsönre”, akkor megőrizhetjük a négy szabadságot, és megmenthetjük azt a pulykás-hózentrógeres-imádkozós amerikai Kánaánt, amely Rockwell szinte minden képén megjelenik.

Mert Rockwell Amerikájában tényleg nincs semmi probléma: végigböngészve a több száz magazincímlapját, a háború évei alatt megjelenteket is, nála az a legnagyobb gond, hogy a cicust megkergető kutyus belelép a frissen felfestett zebra csíkjaiba az úttesten, és lábnyomokat hagy, vagy hogy a dada nem tudja megnyugtatni a síró gyereket, akinek az a baja, hogy megfázott, ezért nem mehet el a táncmulatságba. Még a családon belüli erőszak miatt házassági tanácsadásra járó párról készült kép is inkább pajkosságot áraszt, és nem sötét hangulatot. Rockwell tisztes, őszes halántékú háborús veteránja együtt hámozza a hálaadásnapi krumplit az unokájával, és minden a legnagyobb rendben van a világban, mert

Amerikában élni önmagában is felér egy álommal.

De azért a legnagyobb kakukktojás mégiscsak az absztrakt expresszionista Jackson Pollock: az ő festményei, amelyeket a festék vászonra fröcskölésével, csöpögtetésével, löttyintésével hozott létre, nem ritkán kisebb tárgyakat, kulcsokat, festékes tubusokat is a vastag festék alá „ragasztva”, önmagukban, azaz minden kontextus nélkül szemlélve semmit nem mondanak el Amerikáról vagy arról, amiről a többiek beszéltek. És ezúttal a kiállítás szervezői is túlzottan magukra hagyják a látogatót, alig adnak támpontot, miért választották épp Pollockot negyediknek. Inkább csak utalnak arra az imázsra, amit nem a képek, hanem maga a festő képviselt: a cowboycsizmás, magányos farkas, aki elvonulva, a mindentől távoli házában, mindenkitől függetlenül hozza létre a műveit, és lesz végtelenül sikeres.

És hogy mindez már önmagában is vágyott amerikai kép, de főleg az, ha megnézzük az évszámokat: Pollock is egyike volt azoknak a művészeknek, akiket az Amerikai Egyesült Államok büszkén fel tudott mutatni a keleti blokk állami direktívák által irányított szocialista-realista művészetével és az egyéni művészi szabadságot nemhogy elnyomó, de megvető és büntető rendszerével szemben, mondván, bezzeg nálunk ilyen szabad a művészet. Ami nemcsak afféle kimondatlan közhangulat volt, hanem a konkrét valóság: a CIA maga is támogatta az absztrakt expresszionizmust (Pollockon kívül például Mark Rothko vagy Willem de Koonig művészetét), hogy a kulturális háborúban a nyugati kapitalizmus kulturális felsőbbrendűségének bizonyítékaként használja azt. Erről korábban az Index is részletesen írt – elfért volna pár sor róla Hamburgban is.

Warhol viszont a tökéletes zárszó abban a mondatban, amit Walt Disney kezdett el: ha a művészet a tézis, és az amerikaias fogyasztói társadalom az antitézis, akkor egyértelműen Warhol a szintézis. Nem ő volt az első, aki felvetette, miért is ne lehetne elgondolkodni azon, beférnek-e a korábban az elit elefántcsontfalú színhelyének számító kiállítóterekbe az „alantas” dolgok is, de ő lett a leghíresebb, és így az ő hatása volt a legnagyobb. (Erről ebben a cikkben írtunk bővebben.) 

Popikonok, filmsztárok, vagy épp hétköznapi fogyasztási cikkek és sokszorosított képek: ezek Warhol vásznainak főszereplői. Máshol az ember inkább azon gondolkodna Warhol művei láttán, hogy hogyan tágította ő a művészet határait, vagy hogy mit mond el a 20. századi emberről, ha úgy bámulja a konzumerizmus ikonjait, a kólásüvegeket és konzerveket, meg Liz Taylor arcképét egy galéria falán, mint más a Mona Lisát. De ebben a térben, az Amerika! című kiállítás teremtette kontextusban most inkább azon van a hangsúly, 

hogyan termelte ki a maga érvényes és értékes művészetét az a fogyasztói társadalom, amelyet pedig inkább értékvesztettnek szokás nevezni, sűrű fejcsóválás közepette.

És ha így nézzük, az Amerika! egy végtelenül optimista kiállítás, amely másról se szól, mint hogy a művészet mindennek az alfája és ómegája: a tömegszórakoztatás is olyan komoly képzőművészeti értékű alkotásokkal kezdődött, mint amilyenek a korai Disney-filmek voltak, az Amerikai Álmot is művészek dokumentálták a legjobban, hogy aztán a politika se legyen meg a művészetre való mutogatás és a vele járó melldöngetés nélkül, míg végül aztán Warhol és a pop-art többi képviselője művészetté formálta azt is, ami elvileg olyan távol van Leonardo Utolsó vacsorájától, mint konzervleves a főúri lakomától. De hasonlóról árulkodik már az a gondolat is, hogy egyáltalán meg lehetne fogalmazni egy évszázadra, egy hatalmas országra és kultúrára vonatkozó állításokat pusztán műalkotások használatával: arról, hogy a művészet mindenre jó, és mindenre választ ad. Biztosan lehet vitatkozni ezzel az állítással, de hogy felemelő gondolat, az biztos.

A kiállítás január 12-éig látogatható a hamburgi Bucerius Kunst Forumban.

(Borítókép:  Norman Rockwell: Marriage Counselor. Fotó: Bucerius Kunst Forum)

Ne maradjon le semmiről!

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.