Árpád
-5 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Sosem vágytam még ennyire arra, hogy gyakrabban haljak meg

Kritika a Bloodborne: A kártyajátékról

26318208 Unknown
2020.01.10. 20:21

Mit vár az ember egy olyan társastól, ami az elmúlt évtized egyik legnehezebb videójátékán alapul? Vért, verítéket, könnyeket, anyázást és kínlódást, hogy egyáltalán befejezzük a játékot, többek közt. Én legalábbis ezt vártam, amikor kipróbáltam az eredetileg 2016-ban megjelent, de magyarul csak tavaly év végén kiadott, Bloodborne nevű videójátékra épülő kártyajátékot, de végül nem pont ezt kaptam tőle.

A sikerhez pedig minden adott volt: a játék mögött az XCOM társasért meg egy sor sikeres kártyajátékért felelős Eric M. Lang állt, az alapanyag pedig mind tematikáját, mind mechanikáit tekintve rengeteg muníciót szolgáltatott egy igazán jó társashoz. A végeredmény így is szórakoztató, de lett volna hova fejleszteni. És akkor a magyar fordításról még nem is beszéltünk.

Vér, az van itt is

Az utóbbi évek társasjátékos reneszánsza egy csomó videójátékos adaptációval járt, a From Software játékai azonban ezen belül is kifejezetten kapósnak tűnnek. A 2016-ban megjelent Bloodborne kártyajátékot 2017-ben követte a moduláris táblával és gyönyörű figurákkal operáló Dark Souls társas. Idén amúgy a Bloodborne-ból is érkezik egy hasonló verzió, miután a kártyajátékot is kiadó CMON tavaly 

a kitűzött 200 ezer dollár helyett több mint 4 milliót kalapozott össze a dologra a Kickstarteren.

Dacára annak, hogy ez még nem jelent meg, azt már most látni lehet, hogy a Dark Souls társashoz hasonlóan elég hű maradt az alapanyaghoz. Rendes kampány van benne, a felfedezés is pont úgy működik, mint a videójátékban, sőt, az ellenfelek konkrétan újraélednek minden egyes alkalommal, mikor a játékos lepihen egy lámpásnál, hogy visszatérjen a Vadász álmába (Hunter's Dream). Az teljesen egyértelmű, hogy egy kártyajátéktól nem lehet elvárni ilyen szintű integritást, de Lang azért így is sikeresen átemelt pár dolgot az egész alapjául szolgáló videójátékból.

A játék célja alapvetően az, hogy a vadászok (eredetileg hunterek, ugyebár) közös erővel legyőzzenek tizenegy szörnyet, akik különféle képességekkel, vagy simán csak rengeteg életponttal keserítik meg az életüket. A játékban

  • megjelennek a Bloodborne jól ismert fegyverei, mint a fűrészes bárd (ami a játékban ugye az ikonikus Saw Cleaver, itt meg képtelen voltam nem fűszeres bárdnak olvasni folyamatosan),
  • gyakran vissza kell térni az Álomba,
  • a karakterek fejlesztése is fontos szerepet játszik
  • és ha meghal az ember, itt is érhetik veszteségek.

Emellett egymással is versengeni kell, hiába kooperatív ugyanis a játék, a végén a kiosztott sebzésekért és a szörnyek legyőzésével megszerzett trófeákért kapott vérvisszhangokat (eredetileg Blood Echo) összesítve csak egyvalaki nyerhet, ami rögtön belerak egy marha érdekes csavart az egészbe. A játék külön rá is erősít erre a dinamikára azzal, hogy egy csomó olyan eszközt ad a játékosok kezébe, amivel a többieket is meg lehet szívatni. Nekem például egy alkalommal sikerült két másik játékost megöletnem egy jókor időzített lángszóróval, de az a helyzet, hogy ez az egész így is csak elsőre tűnik ijesztőnek.

Meghaltam, na és?

Ha van dolog, ami a Bloodborne-ban garantált, az az, hogy az ember rengetegszer meg fog halni, mire végigjátssza. A kártyajátékra ez tapasztalataim alapján nem igazán jellemző, hiába kell a hét sima szörnyön kívül három főnököt (vagyis bosst) és egy végső főnököt (vagyis final bosst) megölni, általában nem kell velük túl sokat szenvedni. Amikor meg igen, az jellemzően annak köszönhető, hogy a játék túlságosan épít a szerencsére.

Majd a kiegészítő segít

Ezen a ponton érdemes kiemelni, hogy ugyan mi csak az alapjátékkal játszottunk, a legtöbb fórumozó, értékelő és kritikus egyetért abban, hogy a játékhoz kiadott első kiegészítő, a magyarul szintén elérhető A vadászok rémálma rengeteget dob az élményen.

A kiegészítő nemcsak új szörnyeket ad a játékhoz, hanem egy sor, kifejezetten a többiek szívatására kitalált fejlesztést, és a karaktereket kicsivel egyedibbé tevő rúnákat is. Ja, és ha valaki meghal, az onnantól kezdve kevesebb trófeát tud szerezni, ami rém egyszerű, mégis zseniális megoldása a trófeatúltengésnek.

Ez az Álomban a vadászok által felkapkodható fejlesztéseknél – vagyis az újabb, többet sebző fegyvereknél, és egyéb menő cuccoknál – is látszódik kicsit, amivel a kezdőpaklit lehet pimpelni, de igazán a szörnyek sebzésénél mutatkozik meg. Ehhez dobókockát kell használni, ami a nemrég általunk is tesztelt Korképpel ellentétben óriási szerencsefaktort rak a játékba. Itt pár rossz dobással egy kör alatt meg lehet ölni az egész csapatot, amivel

  • nemcsak a be nem gyűjtött vérvisszhangoknak mondhatunk búcsút,
  • hanem jó eséllyel az aktuális szörnyet sem tudjuk majd legyőzni, vagyis bukjuk a belőle szerezhető trófeát.

Ez elég rosszul hangzik, de a következő furcsaság az, hogy egy kivételtől eltekintve a halálnak majdnem semmi jelentősége nincsen. A vérvisszhangokat viszonylag könnyen be lehet gyűjteni – ehhez a Vadász álma kártyát kell kijátszani az akciófázisban, amit amúgy is elég sokszor csinál az ember a fejlesztések miatt, vagy hogy felgyógyuljon –, így pedig elveszteni sem lehet már őket, trófeából pedig a legtöbbször annyit lehet szerezni, hogy teljesen mindegy, hogy kihagy-e párat az ember. Ez utóbbi persze nagyban függ attól, hogy éppen melyik szörnyek kerültek be a pakliba, meg hogy melyik fegyvereket szedték össze a játékosok, de összességében az a helyzet, hogy

röhejes módon pont ez a játék nem bünteti eléggé a halált.

Az említett egy kivétel ez alól az, ha Rom, a Lelketlen Pók az aktuális főellenség, nála ugyanis a második halál már végleges. Az egyik játékunkban ezt jól le is teszteltük, miután a sorozatos rossz dobásoknak hála a négy játékosból hárman meghaltak az utolsó előtti szörnyön, nekem meg egyedül kellett levernem Romot. Ami amúgy baromi unalmas volt, és nyilván én nyertem a sok sebzésből jövő rengeteg vérvisszhang miatt, úgyhogy ezt a képességet klasszikusan a ló túloldalának éreztem.

Rom, a Gondolatszegény Pók

Mindezzel együtt azért azt érdemes leszögezni, hogy rossznak semmiképpen sem lehet mondani a Bloodborne kártyajátékot. Annak ellenére, hogy nem egy klasszikus táblás társas, elég sok anyag van benne, és bár ennek nyomán jóval összetettebb a legtöbb kártyajátéknál, egyáltalán nem nehéz megérteni. A kártyák és a különféle jelölők is jól néznek ki, látvány terén a játék a körülményekhez képest egész jól hozza a videójáték fílingjét.

A magyar fordításnak ugyanakkor nem voltam nagy rajongója, leginkább azért, mert a legtöbb név tulajdonképpen csak egy tükörfordításon esett át. Tény, hogy egy ilyen fantasyt nehéz úgy lefordítani, hogy semmi ne hangozzon rémesen, és azt is belátom, hogy én sem tudom, hogy lehetne jobban lefordítani azt, hogy Blood Echo, de a "vérvisszhang" szótól sajnos továbbra is feláll a szőr a hátamon. És a "serlegbörtönnek" fordított Chalice Dungeontől is. De hogy ne csak a negatívumokat emlegessem, a Rom, a Lelketlen Pók például egész jól hangzik. Főleg annak fényében, hogy az ő jelzője angolul "vacuous", így simán lehetne a neve az is, hogy

rom, a bárgyú pók.

Ez persze már csak szőrszálhasogatás, és messze nem is ez a legnagyobb baj a játékkal, hanem az, hogy már pár játszma után is ellaposodik, főleg a fentebb említett következménynélküliségnek köszönhetően. A kiegészítő valószínűleg sokat dob az élményen, de összességében azért nem egy olyan kooperatív társasjáték van a piacon – például a szintén magyarul játszható A Téboly Nagykönyve –, ami kihívás és élvezeti faktor terén is simán veri ezt a játékot.

Ára: ~13.000 Ft

Kinek ajánljuk: Bloodborne-rajongóknak mindenképp, de igazából mindenkinek, aki szereti az olyan kooperatív társasokat, amiben azért oda lehet, sőt kell szurkálni a többieknek. Meg azoknak, akik szeretnek másokat szívatni, aztán kiröhögni őket. Csak arra készüljön fel, hogy a kiegészítőt valószínűleg előbb-utóbb úgyis meg fogja majd venni.

Hányan játszhatják: Hivatalosan 3 és 5 között van a játékosszám, de ha valaki nagyon elhivatott, az megpróbálkozhat két emberrel is. Lehet, hogy úgy már tényleg nehéz is lesz a játék.

(A Bloodborne: A kártyajáték tesztverzióját a Delta Visiontől kaptuk.)

(Borítókép: Ficsór Zsolt / Index)