Szex, hasis, művészet –- még életében legendává vált a modernizmus egyik legnagyobb festője

Már Modigliani halála előtt elkezdtek gyűlni köréje a keselyűk. Maurice Berger írja, hogy a fiatal festő életének utolsó hónapjaiban megkezdődött egy cinikus gyűjtői és kritikusi játszma, aminek egyetlen célja az volt, hogy felhajtsa a művész alkotásainak árát, mégpedig úgy, hogy egy konstruált történetbe, a bohém művész sztorijába csomagolva adják majd el a képeit. A Modiglianit hosszú évek óta támogató műgyűjtőt, Zborowszkit meg is kérték, hogy ne adja el a művész képeit, amíg a festő meg nem hal. Egyes források szerint a sírja felett is arról ment a tanakodás, hogy a képeinek mennyi lenne a megfelelő árszintje. 

Arról valószínűleg ezek a száz évvel ezelőtti dílerek sem álmodtak, hogy Modigliani Kék párnán fekvő akt című festményét 95 évvel később a világ második legdrágább festményeként adják majd el, amiért egy kínai milliárdos több mint 170 millió dollárt, mai árfolyamon átszámítva közel 57 milliárd forintot hajlandó fizetni. Mindenesetre rögtön halála után tényleg beindult a mítoszgyártás, olyan jelzős szerkezeteket aggattak rá, miszerint ő volt az utolsó bohém, a különc, akinek sorsa talán az utolsó romantikus tragédia – de már életében is az elátkozott művészek, Verlaine után szabadon a les peintres maudit-k fő alakjának tartották.

Hasis és lázálom

Később erre a legendára még több mítosz épült. Regényekben, filmekben, színdarabokban dolgozták fel életét, jobban mondva azt a sztereotípiákból összegyúrt képet, ami mind a mai napig él a művésszel kapcsolatban. Ez nagyjából a következő leegyszerűsített sémát követi: Modigliani alkohol- és drogfüggő bohém volt, aki botrányt botrányra halmozott, falta a nőket, szegénységben tengődött, állandóan betegségekkel küzdött, és akinek élete egyetlen egyéni tárlatát is azért zárták be, mert aktjai kiverték a biztosítékot a finom lelkű párizsiaknál. Mint minden leegyszerűsítésben, nyomokban tartalmaz igazságot ez a kép is, de azért a valóság ennél sokkal összetettebb volt.

A zsidó származású Modigliani az olaszországi Livornóban született 1884-ben, liberális szellemű családban. Innen hozta politikai, filozófiai, irodalmi műveltségét, itt tanult meg tökéletesen angolul és franciául is. A családtól azonban másfajta örökséget is kapott. Nagyapja, egyik nagynénje és nővére is üldözési mániával küzdött, egyik nagyanyja pedig tüdőbajos volt. A mentális és fizikai betegségekkel küzdő famíliát a művész anyja, Eugénia tartotta egyben, magánórákkal és fordítással kereste a pénzt, amikor férje vállalkozása Amadeo születése idején az olasz gazdasági válság következtében csődbe ment. Szintén betegeskedésre hajlamos legkisebb gyerekként nem csoda, hogy Dedo, ahogy Modiglianit a családban hívták, az anyja szeme fénye lett.

E gyermek egyénisége még annyira kiforratlan, nem tudom, hogy mit gondoljak róla. A viselkedése egy elkényeztetett kölyöké, de igen intelligens. Ki kell várnunk, hogy meglássuk, mi lakozik ebben az emberkében. Talán egy művész?

– olvasható anyja naplójában. Persze az sem véletlen, hogy Eugéniától származik az első legendagyanús feljegyzés is, amit a művészről ismerünk. Tizennégy évesen ugyanis Modigliani tífuszt kapott, és anyja elbeszélése szerint egyik lázálmában jött rá arra, hogy neki művésznek kell lennie. Csodával határos gyógyulása után a szülei minden polgári elvárás ellenére beleegyeztek, hogy félbehagyja a tanulmányait, és művészeti iskolába menjen. Azt azért ehhez hozzá kell tenni, hogy a nagymama visszaemlékezéseinek hitelességével kapcsolatban Modigliani lánya, akiből apja életművével is foglalkozó művészettörténész lett, Modigliani legendák nélkül című könyvében komoly aggályokat fogalmazott meg. Mindenesetre Modigliani minden támogatást megkapott, hogy bejárja a legfontosabb olasz városokat, és tanulmányozhassa a korábbi korok művészetét. Amikor 16 évesen tüdőbajt diagnosztizáltak nála, anyjával Nápolyba, Caprira és Rómába utazott, és ahogy később Firenzében és Velencében akadémistaként, ezeken a helyeken is az itáliai városokban található remekművek történetét kutatta.

A firenzei Szabad Aktiskolában együtt tanult a későbbi futurista Ardengo Sofficivel, aki azt mondta az akkor 17 éves Modiglianiról:

Ebben az időben barátságos tekintetű, szép arcú fiatalember volt, se nem magas, se nem alacsony, karcsú és szerény eleganciával öltözött (...) és odavolt a sienai trecento művészetéért.

Persze nemcsak történeti érzékenysége volt Modiglianinak, a velencei biennálén felfedezte magának a századforduló egyik legfontosabb áramlatát, a szimbolisták művészetét, korai alkotásai között ismerünk olyan képet, amely az ő formanyelvüket alkalmazza. És állítólag itt, Velencében érte a művészet mellett a másik olyan hatás, ami egész további életét meghatározta: Ghiglia nevű barátja megkínálta némi hasissal. 

Modi, a maudit

1906-ban, 22 évesen ment Párizsba. Az első világháború néhány hónapját és a hazalátogatások idejét leszámítva, a haláláig tartó időszakot a francia fővárosban töltötte. Eszméletlenül sok hatás keveredett már eleve benne, az egész itáliai művészet, az antikvitás, a trecento, a reneszánsz iskolák, Platón, Dante és Petrarca világa, a francia szimbolisták, Baudelaire, Rimbaud, Verlaine költészete. Modigliani a komoly műveltséggel rendelkező művészek típusába tartozott, akikből abban az időben sem sok szaladgált az utcákon.

Későbbi barátja, Soutine úgy emlékezett vissza látogatásaikra a legendás Rotonde és Dome kávéházakba, hogy amellett, hogy alkoholba fojtották mindketten a bánatukat, Modigliani, aki „maga volt Itália minden zsenialitása (...) mint új Szókratész osztogatta a bölcsességet barátai körében”. Ugyanakkor Modigliani kritikai szemlélettel fedezte fel magának a korbeli művészeti tendenciákat is.

De persze ez nem volt elég a sikerhez a korbeli művészeti világ központjában. Modigliani egyike lett az École de Paris, a párizsi iskola művészeinek, a francia fővárosba vándorló külföldieknek, akiket leginkább csak akkor fogadott tárt karokkal a város, ha nemcsak művészetükkel, de személyes varázsukkal is le tudták nyűgözni a helyi újságírókat és a galériásokat.

Szinte Párizsba érkezésének pillanatától kezdve a maudit-knak hívott művészek között kezdték emlegetni, vagyis egyike lett az átkozottnak/elátkozottnak tartott festőknek, szobrászoknak, költőknek, akikkel kapcsolatban azt tartották, hogy az elidegenedettség, a szegénység, a betegség jutott nekik osztályrészül, persze valamifajta zsenialitás mellett. Ezt a tipizálást nemcsak az életmódja, hanem nem túl szellemes módon a beceneve is erősítette, mindenki csak Modinak hívta Párizsban.

Ugyanakkor korántsem igaz, hogy Modigliani elviselhetetlen szegénységben és teljes elszigeteltségben tengette volna életét. Első párizsi éveitől kezdve voltak mecénásai, gyűjtői. Paul Alexandre-ről portrét is készített, a világháború éveiben a megroggyant egészségű, és ezért a besorozás alól felmentett művész a Zborowski házaspárral utazott hosszabb időre Dél-Franciaországba, és napidíjat is kapott tőlük. Ha pénzszűkébe került, az egyszerűen azért volt, mert elverte a pénzét.

Szeméremszőrzet cenzúrázva?

Leopold Zborowski közvetítésével jött létre Modigliani első és egyben utolsó egyéni kiállítása is, amit Berthe Weill galériájában rendeztek 1917-ben. Erről a kiállításról és főként annak bezárásáról keringenek a legvérmesebb legendák Modiglianival kapcsolatban, amelynek különböző elemei rendre felbukkannak a művész életrajzaiban. Valószínűleg a mesét a tulajdonos visszaemlékezése alapozta meg, amelyet egy olyan könyv szerzőjének mondott tollba, amely a Montparnasse művészeinek életét mutatta be.

Eszerint az aktképeit bemutató tárlatot az Opera melletti Rue Taitbout-ban rendezték, a galériával szemben azonban a tulajdonos és a festő pechére egy rendőrőrs volt. Mivel nemcsak a galéria belső falaira, hanem némi reklámcélzattal a kirakatba is került a festményekből, hosszú sorok kezdtek formálódni az utcán, hogy az emberek megnézhessék a műveket. A rend egyik éber őre ezt látva szimatot kapott, gondolván, hogy itt bizony valami történik. A galéria tulajdonosának visszaemlékezése szerint még a megnyitó estéjén behívták őt a rendőrségre, és megparancsolták neki, hogy vegye le a képeket a falakról. Amikor visszakérdezett, hogy mégis mi a baj a művekkel, emlékei szerint a rendőr azt válaszolta, hogy az, hogy csupaszok, és szeméremszőrzetük van. Berthe Weill elmondása szerint szarkasztikus megjegyzések közepette bezárta a galériát, a vendégek segítettek neki levenni a képeket a falról. Az sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen csak annyi történt, hogy a kirakatból kellett eltávolítani a képeket, és nem kerítettek ekkora feneket a történetnek a rendőrök.

Mindenesetre ez a legenda újabb legendákat generált, és kialakult a nőfaló Modigliani mítosza is. Az biztos, hogy Modiglianinak voltak zavaros nőügyei, de olyan történetek, amelyek szerint Modigliani a műtermében végignézte, ahogy levetkőznek a modelljei, sőt, minden egyes levetett ruhadarab után színpadiasan bedobta egyik-másik művészelődjének nevét, a fárasztó vicc kategóriájába tartoznak. Modigliani inkább szemérmes volt, amikor modelljeivel dolgozott, aktművészete pedig részben reneszánsz hatást tükröz, Botticelli, Tiziano, Giorgone kompozíciói ismerhetők fel rajtuk Goya Majája vagy Manet Olympiája mellett.   

A festő, aki szobrász akart lenni

Modigliani egy-egy tájképe és egy 1917-ben készült aktsorozata mellett alapvetően portréfestészettel foglalkozott. Számtalan kortársát lefestette, a párizsi művészvilág képi krónikása lett, többek között Picasso, Jacques Lipchitz, Max Jacob, Jean Cocteau, Chaim Soutine szerepelnek a portréin. A montmartre-i vagy montparnasse-i barátok, ismerősök, mecénások arcképei és az ismeretlen modelleket ábrázoló festményei formavilágára pedig számtalan történeti előkép is hatott: a kükladikus szobrok, az antik kariatidák, a reneszánsz vagy későbbi századok kompozíciós megoldásai, az afrikai törzsi szobrászat hatása – és mindez egy összetéveszthetetlenül egyéni stílusban olvadt össze.

Kéznyomát azok is felismerik, akik különösebben nem érdeklődnek a művészet iránt. A testeket elegánsan megnyújtotta a vásznain, modelljei irreálisan ovális arcán a rendszerint pupilla nélküli, mandulavágású szemeket aszimmetrikusan helyezte el, és érett korszakában a művészbarátokat ábrázoló képek kivételével szinte minden modelljét ehhez a sajátosan kialakított emberábrázoláshoz hajlította. Létrehozott egy sajátos típust, amit azonban úgy tűnik, hogy szobrászként kísérletezve alakított ki.  

Amikor a párizsi művészek az egyre sűrűbben beépült Montmartre-ról áttették a bázisukat az éppen akkor kialakuló új negyedbe, a Montparnasse-ra, Modigliani is a költözők között volt. Itt ismerkedett meg a román származású Constantin Brâncușival, a szobrász pedig komoly hatást gyakorolt rá. Kortársuk, André Salmon író, költő és kritikus, aki Modigliani szenvedélyes élete címmel erős forráskritikával kezelendő regényt írt a festőről, a találkozásukról azt mondta,

Modigliani eljött Brâncuși műtermébe, örökös kordbársony öltönyében, zsebre dugott kézzel, hóna alatt kék kartonba kötött rajzmappájával, amelyet mindig magánál hordott. Brâncuși nem mondott neki semmit, nem oktatta ki, de Modigliani elképzelése a térbeli geometriáról ettől a naptól fogva jócskán különbözött attól, amit az iskolában vagy a műtermekben tanítanak.

A találkozás Modiglianiban valószínűleg egy régóta dédelgetett álmot szabadított fel. Egyes források szerint ugyanis elsősorban mindig is szobrász szeretett volna lenni. Ortiz de Zárate festőművész visszaemlékezése szerint Modigliani leghőbb vágya az volt, hogy szobrász lehessen, de arra panaszkodott, hogy milyen drága az ehhez szükséges felszerelés. Zárate szerint

csak jobb híján festett, mindenáron kővel szeretett volna dolgozni, erre vágyott egész életében.

Hogy teljesen igaz-e ez a kortársi megállapítás, nem tudjuk, de az biztos, hogy tüdőbaja és általánosan gyenge egészségügyi állapota nem igazán tette lehetővé, hogy ebben a nehéz fizikai erőfeszítéssel is járó művészeti ágban sokáig alkosson, mindössze öt évig tartott a szobrászati kitérő. 

A Cité Falguière nevű zsákutca végén lévő műtermének udvarán készült szobraihoz a követ a montparnasse-i építkezésekről gyűjtötte össze, faszobrainak anyagát pedig az új városrész metróépítkezéseiről szerezte. Ezekben a sztélé- és sírkőszerű szobrokban talált rá arra formai redukcióra és arra a teljesen egyéni világra, ami később a festészetét meghatározta. És valami másra is. Szobrait nem egyéni alkotásokként fogta fel. Ha kiállította őket, akkor csoportba rendezve installálta a műveket, mintha egymást néznék a figurák. Elég misztikus hatást kelthettek, mintha valamilyen ősi szertartás résztvevői lennének az alkotások. A kortársak elmondása szerint Modigliani a szobrait a „gyengédség szobrainak” nevezte, gyertyákkal megvilágított installációt pedig a „Szépség Templomának” szánta. 

Bármennyire is modorosnak hathat ez ma, száz évvel ezelőtt egy egészen más koordinátarendszerben jelent meg ez az installáció. Modigliani egy feljegyzése szerint nem a valóságot kereste, nem is az irrealitást, hanem a tudatalattit, az ember misztériumát. Miközben dúlt az első világháború, barackszínű aktjait festette, a front elől Nizza környékére menekülve ismeretlenek arcképeit, akiknek pupilla nélküli azúr tekintete nem a külvilág felé, hanem befelé nézett, és szándéka szerint néma életigenlést árasztottak.

Disznó és gyöngy

Modigliani két modelljéről különösen sok arcképet festett. Egyikük a párizsi művészélet pletykáiról a londoni New Age című lapnak tudósító író, kritikus, Beatrice Hastings volt, másikuk pedig Jeanne Hébuterne fiatal festőnövendék. Előbb Beatrice, majd Jeanne volt Modigliani múzsája, élettársa, és mindketten a kokain- és hasisfogyasztó, alkoholfüggő művész kirohanásainak céltáblái is lettek. Hastings a memoárjában így emlékezett vissza Modiglianira:

Bonyolult karakter. Disznó és gyöngy. Egyszerre. 1914-ben találkoztam vele egy cukrászdában. Hasis és brandy. Semmi különös. Nem tudtam, kicsoda. Csúnya volt, vad és mohó. Legközelebb a Café Rotonde-ban találkoztam vele. Borotvált volt az arca és elragadóan nézett ki. Kedves mozdulattal levette a kalapját, elpirult, és kért, hogy menjek vele, és nézzem meg a képeit. És én vele mentem. Mindig volt a zsebében egy könyv. A 'Maldoror' Lautréamont-tól.

A bonyolult karakter, amikor nem szebbik arcát mutatta, egy elfajuló vita hevében Beatrice-t kilökte egy földszintes ház ablakán. Jeanne Hébuterne Modigliani utolsó három évében volt a festő élettársa. A megismerkedésükkor még kiskorú lánytól gyereke is született a festőnek, akit a magáénak ismert el, és feleségül akarta venni Jeanne-t. Második gyerekükkel volt 8 hónapos állapotos Hébuterne, amikor Modigliani meghalt, a lány másnap öngyilkos lett, kivetette magát egy ötödik emeleti ablakon.

Könnyű tehetségesnek lenni Black & Deckerrel

Évtizedeken keresztül többször is felbukkant a Modigliani-biográfiákban egy kellemetlen esemény. Még 1909-ben történt, nem sokkal azután, hogy a festő megismerkedett Brâncușival, és a fejébe vette, hogy szobrászkodni fog. Az amúgy is alkohol- és drogproblémáktól gyötört, tüdőbajos Modigliani hazament Olaszországba, hogy Livornóban, családja körében új erőre kapjon, és hogy dolgozzon, a régi reneszánsz mesterek példájára szobrokat akart készíteni.

A művek elkészültek, ezeket a barátainak is megmutatta, azonban az alkotások egyáltalán nem nyerték el a tetszésüket, olyannyira, hogy azt javasolták Modiglianinak, hogy inkább hajítsa őket a Fosse Reale csatornába. A csalódott művész pedig engedelmeskedett.

Hetvenöt évvel később a livornói kortárs művészeti múzeum, a Museo Progressivo d'Arte Contemporanea kurátora, Vera Durbé meggyőzte a városi tanácsot, hogy Modigliani születésének 100. évfordulójára biztosítsanak 200 ezer dollárnak megfelelő lírát arra, hogy kikotorják a folyómedret, és felkutassák a hullámsírba száműzött műveket. Az eredmény nem maradt el: három hosszúkás alakú, az érett Modigliani stílusát idéző, mandulaszemű, márványból készült kőfejre bukkantak a vízben, és a szakértők azonnal megállapították, hogy ezek eredeti Modiglianik. A csoda azonban nem tartott sokáig.

Hamarosan jelentkezett négy fiatal, egy orvostanhallgató, egy közgazdász egyetemista, egy leendő mérnök és egy dokkmunkás, akik bevallották, hogy a nagy médiafelhajtás miatt egy hoax-szal készültek, és ők formázták Modigliani stílusában a szobrokat, és süllyesztették el a csatornában. Azok a szakértők, akik korábban Modigliani műveiként hitelesítették a munkákat, azt követelték, hogy a fiatalok bizonyítsák be állításukat. Pár héttel később pedig az olasz televízió élő adásban közvetítette, ahogy a négy férfi vésőkkel, kalapácsokkal és egy Black&Deckerrel mintegy három óra leforgása alatt elkészítette a Modigliani-hamisítványokat. A szerszámgép-gyártó nem is hagyta ki a ziccert, legközelebbi reklámkampányában a hamis szobrok képe mellett ezzel a felirattal reklámozta magát:

Könnyű tehetségesnek lenni Black&Deckerrel.

Az eset Modigliani-affér néven híresült el. Nem ez volt az egyetlen nagy port kavaró ügy. Modigliani életművének hitelességét ugyanis a legendagyártás mellett az állandó hamisítás réme is fenyegeti. Hogy csak a legutóbbiakat említsük: két és fél évvel ezelőtt például egy genovai múzeumban állítottak ki 21 hamis festményt, 2019 végén pedig egy modenai nyugdíjast gyanúsítottak meg azzal, hogy Modiglianit hamisított. Száz évvel a művész halála után úgy tűnik, van még mit tenni azért, hogy öröksége a maga valós voltában mutatkozhasson meg.

(Borítókép:  Modilgiani stúdiójában az 1910-es években / Heritage Images )