Géza
6 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Szegény Banksy, hogy átverték a magyarok!

Kritika a budapesti The Art of Banksy kiállításról

DSC 1777
2020.02.08. 16:21

A szerzői jog lúzereknek való * *

– hirdeti Banksy egyik híres graffitije.

Szegény Banksy, a magyarok nem tisztelik a szerzői jogait

hirdeti egy csomó magyar értelmiségi most, hogy végre Budapesten is rendeztek egy Banksy-kiállítást. Amihez a műtárgypiac szereplőit idióta seggfejeknek tartó, a kiállítótereket pedig lenéző Banksy nem járult hozzá – csakúgy, mint ahhoz a másik huszonöt kiállításhoz sem Las Vegastól Isztambulon át Moszkváig, amelyet eddig a műveiből rendeztek. Ahogy nem is járulhatott volna hozzá, mivel a galériatulajdonosok és kurátorok sem ismerik a személyazonosságát, és ismert név nélkül szerződést sem tud aláírni, sőt még a műveit sem tudja tökéletesen hitelesen azonosítani. De ami fontosabb:

Banksy engedélyére nincs is szükség,

így eleve nem is lehet szó az ő átveréséről, mivel a kiállítások a Banksy és társai által eladott, hivatalos, 50-600 példányban sokszorosított nyomatokat mutatják be. Ezekért Banksy már felvette a pénzt, a műtárgyakat kiadta a kezéből, azokról az eladás pillanatától fogva már a vevő dönt, ő adja kölcsön a galériáknak, és ő veszi fel a kölcsönzésért járó pénzt, és ez nemcsak a személyazonosságát harminc éve sikeresen titkoló, (valószínűleg) bristoli graffitissel van így, hanem minden művésszel.

Na meg az is felvet pár megválaszolhatatlan kérdést, hogy ha Banksy amúgy néha maga is  szervez kiállításokat  a saját műveiből, még ha ezek szándéka szerint ellenkulturálisak is – kiállításellenes kiállítások –, akkor mennyire kellene mégis puszta erkölcsi megfontolásból szentnek és sérthetetlennek tartania a világ galeristáinak Banksy óhajait. És akkor azzal most ne is bonyolítsuk tovább a kérdést, hogy ha annak idején puszta erkölcsi megfontolásból szentnek és sérthetetlennek tartották volna a rendelkezését, akkor a világ ma nem ismerné például a Franz Kafka nevű írót. Vagy hogy mennyire  gazdagodott meg  Banksy a képei eladásából, és mennyit toltak felfelé az árakon a „tiltott” kiállítások és az azokkal generált érdeklődés.

Banksy a bíróságon

Banksy hosszú ideig elintézte az engedélye nélkül rendezett kiállításokat annyival, hogy a honlapján azzal a szöveggel sorolta fel őket: „Jó, ha a közönség tisztában van azzal, hogy mostanában sok Banksy-kiállítás nyílt, és egyik sem kölcsönös megegyezésen alapszik. Mindegyiket teljes egészében a művész tudta vagy bevonása nélkül szervezték meg. Kérlek, kezeljétek ezeket ennek fényében.” 2019-ben aztán, a milánói, a világon elsőként nem magánkiállításon, hanem közgyűjteményben nyitott kiállítás után fordultak először bírósághoz az ügyvédei. De akkor sem konkrétan a kiállítás miatt, hanem mert a múzeum a shopjában banksys szirszarokat is árult. De a pert nem nyerték meg, mert a bíróság szerint Banksy műveinek felhasználása a tárgyakon információs céllal történt, azért, hogy bemutassák, miről is szól a kiállítás.

Az ügyről beszámoló The Conversation című lap szakértője szerint Banksynek jelenleg nincs túl sok esélye kiállni a szerzői jogaiért, mivel a védjegyei egyáltalán nincsenek jelen a hivatalos piacon, így jogi értelemben visszaélni se nagyon lehet velük.

Ugyanilyen „illegitim” volt nemrég az az átfogó, nagyszerű milánói Banksy-kiállítás is, amelyről 2018 végén írtunk, és amely bebizonyította, hogy

igenis nagyon jót tesz Banksynek, ha akarata ellenére látszólag letörik a lázadását, és bekényszerítik a műveit a sznobizmus gyűlölt kiállítótereibe,

mert így koncentráltan és még hatásosabban lehet megtapasztalni azt a mély humanizmust, ami egységessé teszi a mester műveit, és ami – egyenként nézve a képeket – inkább tűnne faék-egyszerűségű didaxisnak. És azért is, mert egy jó kiállítás még művészettörténeti, társadalmi és földrajzi kontextusba is tudja helyezni az életművet: mely művészek és hogyan hatottak Banksyre Andy Warholtól Keith Haringig, és miért pont ott – mondjuk az izraeli–palesztin határfalon – vannak a freskói, ahol. (Abban a cikkben amúgy is egy csomót írtunk a Banksy-jelenségről, szóval akit igazán érdekel a téma, kezdje azzal.)

Más kérdés, hogy a hetedik kerületi Teslában rendezett kiállítás a fentieken kívül egy komolyabb határt is átlép: bár Sáfár Zoltán kurátor elmondása szerint a kiállított művek „legnagyobb része” eredeti, Banksy által készített nyomat,

a tárlaton szerepelnek hamisítványok is, és nem is jelölik, hogy melyek azok.

Persze ezt is meg lehet ideologizálni ezerféleképpen, ha kicsit izzadságszagúan is: kezdve azzal, hogy ez csak a látogatók érdekében, a még teljesebb ismeretanyag átadása miatt van így, azon keresztül, hogy ugyan mit számít a gyakorlatban, hogy az alkotó maga másolja le a művét hatszáz példányban, vagy a kiállítás rendezői tesznek így a hatszázegyedikkel, egészen addig, hogy ez valójában még illeszkedik is az eleve illegálisan – hivatalosan vandálként – alkotó művész „illegálisan” rendezett tárlatához meg a szerzői jogokra köpő Banksy szelleméhez. De az tény, hogy a hamisítványok kiállítása olyan határ, amelyet magát komolyan vevő galéria nem szokott átlépni.

Akárhogy is, a Godot Kortárs Művészeti Intézet által szervezett, The Art of Banksy című, több város után Budapestre érkezett utazó tárlat beváltja a legfontosabb ígéreteit, és távol áll a magyar kiállításszervezés olyan rossz emlékű átveréseitől, mint „A Nagy Művész és barátai” című tárlatok a Nagy Művész öt és a barátok százötven képével, vagy „A Kiemelkedő Mester Korai Vázlatfüzetének Kukából Kimentett Lapjai” című események, amelyekről a kisbetűs részből derül ki, hogy valójában nem is a lapok, hanem a vázlatfüzet megtalálásának videódokumentációja lesz kiállítva az alagsori kisteremben, a vécé után balra. (Ennek a csúcsa talán épp az a Banksy-kiállítás volt a Műcsarnokban 2012-ben, amelyen egyáltalán nem szerepelt semmi Banksytől.)

Nem:

a The Art of Banksy a rengeteg kiállított mű révén tényleg képet ad a rejtőzködő művész munkásságáról.

Nem tökéletes, nem teljes képet, de az remekül látszik ennyiből is, hogy mit gondol Banksy a világról, és hogyan fejezi ki magát. Hogy mindig az elnyomottak, a kicsik, a nincstelenek pártján áll, azokén, akiket valamiért kivetett a társadalom: képeinek gyakori szereplői a patkányok, akiket lenéznek, de ha sokan összeállnak, máris mindenki tart tőlük. De ott vannak a gyerekek, akiknek a kezéből elszáll a lufi – miután egy millió dolláros aukción elkelt, és Banksy a képkeretbe épített iratmegsemmisítővel félig megsemmisítette, azóta ez a leghíresebb képe –, vagy akik a labdajátékot tiltó táblával labdáznak, vagy fegyverhalmon állnak, vagy golyóálló mellényben szaladgálnak. Velük szemben pedig ott vannak a fegyverek és az azokat használó karhatalom mindig rémisztő, de Banksy által mindig kifigurázott alakjai: Banksy szinte már monomániásan ismételgeti egyszerű, de morálisan kikezdhetetlen igazságait arról, hogy a fegyverek által kiharcolt hatalom mindig túlkapásokat szül, és azt mindig a kisemberek szenvedik meg a leginkább.

A jó ötlet alapján nem kronologikusan, hanem témák szerint termekbe rendezett kiállításon megjelenik a másik vesszőparipa, az antikonzumerizmus, a fogyasztói társadalom ostorozása, leárazást hirdető táblához imádkozó vagy teszkósszatyor-zászlónak tisztelgő emberekkel, Ronald McDonalddal és Miki egérrel, akik fülig érő mosollyal fogják karon a napalm elől menekülő vietnami kislányt az emblematikus sajtófotóról, meg a vonalkódból font börtönéből kitörő leopárddal, amelynek gyilkos ereje Banksy szerint a plázákban ott leselkedik mindenkire a valódi vonalkódok mögött. Ökölcsapásszerűen egyszerű üzenetek, alapvetően mindig vicces, mégis valamiért keserédes tálalásban, látványosan, hogy azonnal üssön, mint egy reklámplakát, de azért elég metaforikusan ahhoz, hogy a primer üzenet befogadása után is lehessen rajta gondolkodni. Egy kicsit.

Ez az, ami ott van a Teslában, és amiért bárkinek érdemes megnéznie a kiállítást, aki keresett már rá valaha Banksyre a Google képkeresőjében. Ez, meg néhány ötletes geg, mint az előtérben a folyton mozgó megfigyelőkamerák tucatjai, a telestencilezett lépcsőház, a felépített „talán így néz ki” Banksy-műterem, meg a felirat szerint Dismalandbe nyíló ajtó, ami persze, hogy nem Banksy egykori nyomasztó ellen-Disneylandjét, hanem egy koszos raktárt rejt. Ez nem kevés – de ennél nincs is több.

Ez a kiállítás ugyanis nem él azokkal a lehetőségekkel, amikről korábban volt szó, és amik – a sűrítésen kívül – egy hasonló tárlat előnyei lehettek volna. Kontextusba egyáltalán nem helyez semmit, sem művészettörténetileg, sem életrajzilag. Egyáltalán nincs szó a street artról mint formáról vagy mint mozgalomról, sem a nagy elődökről és pályatársakról, de pár alapvető mondaton túl a Banksy-jelenségről sem, ahogyan a globális és földrajzi kérdések – hol láthatóak az eredetik, és miért pont ott? – sem merülnek itt fel. Olyannyira nem, hogy még a kiállítás nagy dobása is magyarázat nélkül marad, még egy kis magyarázó táblácska sincs mellette, legfeljebb a kiállítás mobilapplikációjáról derülhet ki, hogy a kis műtárgy a ciszjordániai falnál álló Banksy-szállodából, a The Walled Off Hotelből származik, és még sehol máshol nem volt kiállítva.

A kontextus olyannyira hiányzik, hogy ha valaki teljesen tudatlanul jön ide, talán még az se esik le neki, hogy Banksy elsődleges közege azért mégiscsak a fal, a világ városának szabad, lefesthető falfelületei, és nem a bekeretezett nyomatok. A képekhez általában olyan felirat társul, amelyen egyetlen, bődületesen leegyszerűsítő mondat magyarázza, hogy mire gondolt a költő, ráadásul olyan helyesírással, mintha egy, a harmadik osztályból már kétszer kibukott szipus kölyök írta volna. Vagy ott az impozáns, hatalmas fal, amely láthatóan egy bizonyos Zehra Doğan börtönbüntetése ellen emel szót – de hogy egy kurd újságíró-művésznőről van szó, akit egy török fegyveres beavatkozás megfestése miatt három évig nem engedtek ki egy török börtönből, az már nem derül ki sehonnan.

Persze ettől még a kiállítás legfontosabb aspektusában nincs hiba, és még az a közhely is igaz, hogy „a képek magukért beszélnek”. Kihagyott lehetőségnek erős túlzás lenne nevezni a tárlatot, még ha vannak is benne kihagyott lehetőségek bőven. Inkább olyan ez, mint egy színes, vaskos képeskönyv, ami szép is, jó is, csak a képek mellett már semmi hely nem maradt benne a szövegnek, mi meg csak pislogunk az utolsó oldal után, hogy

oké, de akkor most tényleg ennyi volt?

Ne maradjon le semmiről!