Eleonóra
-2 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Vendég: Lovasi András

Stenk podcast 15. epizód
00:00:00 / 00:00:00

A Stenk Podcast legújabb adásában Lovasi András volt a vendégünk, akinek a nevével nemrég azért lehetett találkozni a médiában, mert egy videóban kiállt a győri fideszes polgármesterjelölt (azóta polgármester), Dézsi Csaba András mellett. Lovasi Andrással beszélgettünk erről is, de emellett a magyar társadalomról, a szolidaritás hiányáról, a kormányváltás lehetőségéről, a Fishing on Orfűről és a napjainkban készülő zenékről is – utóbbi már csak azért is volt aktuális, mert március 8-án a tavalyi szólólemeze után most új Kiscsillag-lemezzel is jelentkezik.

A beszélgetés néhány részletét témák szerint tagolva, szerkesztett formában is közöljük:

Arról, hogyan lett ő "megmondóember" Magyarországon

Valószínűleg alkatilag azért lettem sajnos ilyen kvázi megmondóember, mert én nem nagyon szeretek interjúkban a saját dolgaimról beszélni. Mindig elterelem valamire,  ami engem is érdekel. Hogy éppen milyen a magyar szakma helyzete, ismered-e azt a lemezt, hallottad-e, milyen tök jó, meg mit tudom én. Nyilván hogyha a politika szóba kerül, akkor az is egy olyan téma, ami engem érdekel. Aztán ez megjelenik: de mivel én megpróbálok úgy viselkedni ezekben az interjúkban, amilyen valójában vagyok, ezért ebből sokszor cikkek születnek, meg mindenféle ilyenek, és ez az embereknek érdekes. Az, amit kocsmákban megbeszélek másokkal, és ők ugyanazt mondják, mint amit én (vagy valami hasonlót), majd jutunk valamire: mert én is csak azért beszélgetek erről, hogy halljak egy másik véleményt, amitől okosabb leszek. Állítólag ez a párbeszéd lényege. Számomra az a kérdés, hogy miért hallgat mindenki erről.

Én úgy vagyok a világban, hogy nagyjából azt csinálok, amit akarok és azt is mondok, amit akarok. Szerintem a popszakma eredetileg azért egy rettenetesen jó szakma, mert a legnagyobb hülyeségeket is ki lehet mondani, akár a színpadon. Lehet, hogy egy hét múlva megbánod, de én ezt az illúziót nem szívesen engedném el. Szerintem borzalmas az, hogy Magyarországon a politikusok előbb mondanak borzasztó nagy baromságokat, mint amennyire egy popzenésznek ez meg van engedve.

Dézsi Csaba Andrásról és a fideszes polgármesterjelölt melletti kiállásról

Bizonyos értelemben majdnem biztos, hogy volt bennem egy ilyen kisördög ezzel a kiállással, hogy na baszd meg, kapjátok be. Aki ismer engem, az persze röhögött azon, hogy na, Lovasi is beállt a sorba, mennyi pénzt kapott ezért, satöbbi. Nyilván tudják, hogy ez nálam nem így működik. Aki pedig nem ismer, az azt gondolja, hogy hát láttunk már ilyet, mindenki előbb-utóbb a nyomás és a pénz hatására megtér a NER kebelére. Ragozhatjuk még, de ez azért van, mert Dézsi Csaba András szerintem, ahogy polgármesteri szinten eddig is előfordult a Fidesszel, egy tisztességes, becsületes, jó szakember, még azt is mondhatom, hogy a barátom.

Az Index-kritikáról és úgy általában a kritikáról Magyarországon

A zenészek már egymást sem szokták fikázni. Ha megnézel egy backstage-t, ott megy a smúzolás, miközben normális, egészséges dolog az, hogy van véleményünk a másikról. Sokszor negatív, ezt el is lehet mondani. Magyarországon egy tárgyilagosságra törekvő vélemény egy adott albumról vagy dalról általában a művész személyes sértődését váltja ki kollégák között. Az, hogy a kritikákon vagy az Index-kritikán megsértődik valaki, az tök általános. Vagy nem olvassa el a kritikákat, vagy megsértődik rajta, szerintem ezzel nincs baj. Inkább azzal van a baj, hogy mondjuk ez a megtisztító, egymás közötti párbeszéd nincsen a zenészek között.

MTVA-történetekről és arról, hogy van-e tiltólista a köztévénél 

Volt, hogy egy olyan produkcióban játszottam vendégénekesként, ami mondjuk úgy, hogy viszonylag kompatibilis latin nyelvű keresztény himnuszokat énekelt. A zenekar vezetőjével, aki egyébként nagyszerű barátom és nagyon tehetséges művészembernek ismerem, készült egy interjú annak kapcsán, hogy éppen egy templomban muzsikáltunk. Én ott tettem-vettem, rakosgattam a kottáimat és egyszer csak leálltak. Mondták, hogy bocs, de ne legyek benne a képben, a háttérben se. A következő sztorim, amikor egy versmegzenésítős balhén voltam. Mondta a kiszálló kulturális riporter, hogy a rendezővel készítenének anyagot, a fellépők közül – én voltam az egyetlen zenész – meg mondták, hogy melyik színészekkel. Akkor megkérdezték, hogy azt lehetne-e, hogy miközben ők beszélgetnek, addig én zenéljek. Mondtam, hogy ne hülyéskedj, és milyen akkordokat szabad játszani?

Az volt a legtöbb, hogy általában felhívott egy szerkesztő tőlük és mondtam neki, hogy szerintem ez nem fog összejönni, de próbáljuk meg. Általában az a legviccesebb, hogy nem azt mondják, hogy tényleg nem jött össze, hanem hogy figyelj, az időpont nem jó vagy ilyesmi. És mindenki lemondja, ugyanazok, akik felkérnek, felhívnak két hét múlva, hogy bocs, de nem jó.

A zenész-összefogás hiányáról

Ha lenne zenész-összefogás, akkor is szólna a menedzser, hogy “ne hülyéskedj, nagy nehezen intéztem el, hogy heavy rotációban szóljon a Tiszttartó Titusznál a számod, vagy a Boros Csabához bemehess smúzolni, ne szard már telibe a munkámat”. Ha a zenész még jóindulatú is lenne és azt mondja, hogy álljunk már össze és szolidáljunk, a menedzsment, ami tényleg szigorúan a zenekar érdekeit hivatott képviselni, abban a pillanatban ezt megakadályozná. Én felállhattam volna Fluornál, mert mit vesztek vele? Semmit. De nyilván akiket játszik a Petőfi Rádió, azok nem tehetik ezt meg. Egyébként meg majdnem mindegyiknek megvan a sajátos személyi becsatornázása a Petőfi Rádióba. Vagy politikai, vagy majdnem biztos vagyok benne, hogy például a Wellhellót azért játsszák a kisebb fegyelmezettlenségeik ellenére is, mert valószínűleg valamelyik fideszes potentát lányának vagy valakinek tetszik.

Mindenki úgy van kijátszva és sakkban tartva, hogy egyszerűen nem éri meg kiállni. Nem személyes gyávaságról van szó, hanem például egy színházigazgató azt mondaná, hogy figyelj, itt 150-200 család egzisztenciájával szórakozok, meg egy nagymúltú színházzal, amit működtetni kéne. És ez nem egy olyan színház, amibe olyan egyszerű beterelni 1000-1200 embert. Ez egy felépített infrastruktúra, hagyomány, közönség, és az egészet dobjuk ki a francba azért, mert most szolidálnunk kéne? Így működik minden szolidaritás, mindenhol az a tanulság, hogy aki szolidál, az rosszul fog járni. Amíg ez a tanulság és amíg egy közösség nem tudja megvédeni azokat, akik kiállnak a közösség érdekeiért, addig ne beszéljünk közösségről.

A magyar kulturális iparágról és annak problémáiról

A magyar kulturális iparágnak, mint minden iparágnak, az segítene a legtöbbet, ha nem akarnának neki segíteni. Ez egy piac, ami valamilyen módon elkezdett kialakulni a ‘90-es évek elejétől, és aminek megvannak a bizonyos törvényszerűségei, amiben elsősorban a népszerűség mentén jutalmazódnak a zenekarok. Azt érdemes támogatni, ami nem feltétlen talált még közönségre, de még közönségre találhat, meg azt is, hogy legyen műfaji sokszínűség. Hogy ne feltétlenül csak a nagyon népszerű zenekarok legyenek mindig mindenhol jelen.

Az alter-féle közelítéshez zenei vagy egyéb ambíciókat tekintve nem sok köze van egy olyan egyébként kedves és vállalható, de kommersz produkciónak, mint mondjuk a Margaret Island. De az a kettő összekeveredett, egyébként tök jól, ami addig bizonyos értelemben a rádiós szerkesztőknek köszönhetően (hogy ezt köszönhetjük-e, azt nem tudjuk) ketté vagy sokfelé volt válva. Hirtelen minden rádiós popzene lett. Ez tartott néhány évig, aztán 2016-ban, amikor végképp befejeződött a Petőfi Rádió NER-kompatibilissá tétele, akkor ez megszűnt. Újra nagyjából ugyanaz az ízlésterror kezdett el dominálni, pozitív zenekarok, hírek, az a fajta sound, szóval az a gyáva fos, ami általában szól mindenhol. Nyilván én csomó zenészt szeretek ezek közül, de amit játszanak, az szerintem szar.

Amíg nincsen egy olyan típusú országos elérésű média, amelyik meg tudja mozdítani a magyar popzenét, addig ez egy bizonyos értelemben egy fagyasztott halra fog emlékeztetni. És itt nyilván arra gondolok, hogy ne a szokásos arcokat, és a kézben tartható, főleg kereskedelmi tévében edzetteket lássuk éjjel-nappal, mert tőlük olyan nagyon sok újdonságot nem várok. Minden egy picit ugyanígy marad, mindenki ugyanaz, ráadásul a magyarok szeretik ezt. Azt a fajta elhazudott helyzeteket, amikben kvázi szocializálódunk.

Azt látom, hogy azokat a pozíciókat, amiket az alter zene, rockzene birtokolt, azokat a kommercionális zene sorban foglalja el.  És ez nemcsak magyar, hanem világtrend. Régen egyszerűen ezt a zenét nem érte meg színpadokon játszani, hiszen sokkal több pénzt lehetett vele keresni albumokon, maxicédéken, és ezért is van ez a rettenetes drágulása az élőprodukcióknak – mert ez az egyetlen hely, ahol valódi nagy pénzeket lehet keresni. Úgy is alakult ki a showbiznisz mostanra, hogyha úgy nézzük, akkor a menedzsmentek lettek a legfontosabb részei ennek az egésznek, a kiadók már nem érdekelnek senkit.

Miről szól még az adás?

A több mint egy órás beszélgetésből írásban csak egy rövid részletet közöltünk, de azért pontokba szedtük, hogy milyen témákat is érintetettünk még az adásban:

  1. Belegondolt-e, hogy mit vált ki a Dézsi-kiállás az emberekből, a saját közönségéből? Nem érzi-e, hogy ezzel a Borkai-botrányt is bocsánatosnak tüntette fel?
  2. Mi kell a kormányváltáshoz?
  3. Ő felállt volna a Nélküledre?
  4. Mit gondol a Petőfi Rádió repertoárjának változásáról, a Petőfi Zenei Díjról és a Dalról?
  5. Hogyan látja a magyar fesztiválpiac alakulását ahhoz képest, amit 3 éve mondott?
  6. Hova tűnt a Fishing on Orfűről a Quimby és mik az ő kedvenc zenekarai?
  7. Visszatér-e még a Kispál és a borz?
  8. Illetve elmondta azt is, hogyha újra csinálhatná, ugyanúgy beállna Dézsi Csaba András mellé.