Gyöngyi
6 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Fiume: jugó nosztalgia, magyar kikötő, ipari romantika

15
2020.02.15. 21:02 Módosítva: 2020.02.15. 23:53

Mindössze öt óra autóval Budapesttől, Nagykanizsától pedig csak három óra kell, hogy odaérjünk az egykori Fiumébe, a mai Rijekába. Mégis a közel 650 ezer magyar közül, akik Horvátországban töltötték tavaly a nyaralásukat, nem sokan keresték fel a kikötővárost. És ez nem csak a tavalyi évre igaz.

Mert bár az elmúlt években magyar, olasz, horvát, osztrák kutatók dolgoztak azon, hogy feltárják azt a döbbenetes fejlődést, amely során pár évtized alatt Európa tizedik legfontosabb kikötője lett a Magyar Királysághoz tartozó Fiume, ez a valaha soknemzetiségű, autonómiára törekvő, nem egyszer éles konfliktusokkal is terhelt város, ha a környéken járunk, és monarchiás emlékeket keresünk, akkor inkább a grandhoteles hangulatot jobban őrző egykori osztrák üdülőhelyre, Abbáziába-Opatijába nézünk be, mintsem hogy az óriási daruk és a teherhajók kikötőjébe mennénk.

Pedig van mit felfedezni vagy újra felfedezni Fiumében, idén különösen. Előnyben vannak azok, akik szeretik a bizarr történelmi és eszmei eklektikát, a csodás halpiacok és bárok mellett a teherkikötők feelingjét is, a historikus építészetet és a szecessziót, a régi gyárépületeket és a furcsán elhelyezett panelóriásokat, és azt, ha nemcsak a tengerben, hanem a kultúrában is meg lehet merítkezni, mert elég sűrűn oszlik el az egy négyzetkilométerre jutó művészet.

2020-ban egy másik tengerparti település, az írországi Galway mellett a horvátországi városok közül elsőként Rijeka lett Európa Kulturális Fővárosa. Mottónak a Port of Diversity, vagyis a Sokszínűség kikötője szlogent választották, mi pedig azért utaztunk Fiumébe, hogy megnézzük, hogyan él a város az EKF adta lehetőségekkel, és mennyi magyar emlék fért bele ebbe a sokszínűségbe.

Opera Industriale

A EKF programsorozata egy nagyon jól összerakott, a kliségyűjtemények fáradt megoldásait alapvetően mellőző nyitóelőadással vette kezdetét február 1-én. Bár az előadás nyilván csak ezen az egy estén volt látható, érdemes felidézni, mert sokat mond arról, hogy ma mit tartanak fontosnak elmondani a városukról a rijekaiak.

A várost építő munkásokat, Fiume ipari örökségét, az avantgárd művészetét és a régió hagyományait állította fókuszba a gigaprodukció. A hegesztőgépek, a köszörűk és fúrógépek zajára, a fémárukon és a vasszerkezeteken kopogó kalapácsok és hatalmas acélrugókból kialakított, meghökkentő hangszerek hangjára komponált estet a rijekai avantgárd mesterei, a JMZM tagjai írták, és olyan előadók léptek fel benne, mint a DB Indos – House of Extreme Music Theatre vagy egy sikolyokkal, kiáltásokkal és lármázással operáló finn férfikórus és több tucat helyi szólógitáros és dobos.

Az előadás különböző mólókon és hullámtörőkön, paralel zajlott a város központi kikötőjében, amit a 19. század végén, a 20. század elején a Magyar Királyság beruházásaként építettek fel. Semmilyen direkt utalás nem volt erre az előadásban, viszont Rijekában-Fiumében viszonylag komoly koncentrációt igényel, hogy erről elfeledkezzen az, aki a város történetével tisztában van.

Sőt, az egész produkció egyik hangsúlyos vizuális elemét a kikötő legnagyobb ipari daruja adta, ami barátságos fémszörnyetegként tüzet okádott. Nappali fényben a több tízméteres monstrumon ki lehetett szúrni a Ganz feliratot is, vagyis ez az emelőeszköz az egykori Ganz-Danubius Hajógyárban készülhetett. Ebben a gyárban építették a legendás SMS Szent István hadihajót, amely aztán torpedótalálat következtében elsüllyedt az első világháború alatt (és ami talán az egyetlen olyan eset, amikor le is filmezték egy hadihajó elsüllyedését).

Egy fényinstallációban pedig random kiválasztott korábbi EKF-városok helységnevei mellett olyan feliratok jelentek meg, mint:

RIJEKA LET'S GO; FORZA FIUME; PORT OF DIVERSITY; TOLERANCE; RESPECT; COEXISTENCE; PEACE, ANTIFASCISM; ART; EUROPE, CULTURE.

Ez azért elég szájbarágósra sikeredett, mert az üzenet a finálé zárószámából is simán átjött volna, ami az O, Bella, Ciao című antifasiszta olasz dal volt, és amihez nemcsak a színpadon csatlakozott mindenki, hanem a több ezer néző közül is énekelték elég sokan.

Az alapvetően baloldali város ezzel a produkcióval elég egyértelműen megfogalmazta a jelenkori identitását: egy világra nyitott kikötőben, ízig-vérig munkásvárosban járunk. Az építkezés azonban jóval előbb indult annál a 20. század közepi-végi világnál, amit az előadás megidézett, szóval érdemes száz évet visszaugrani az időben.

Egy kis kikötőtörténet

Bár a magyar kikötő szükségessége már a 18. században felmerült, és 1779-ben Mária Terézia a várost corpus separatumként, vagyis egyfajta autonómiát élvező településként a magyar koronához csatolta, de a városka alig fejlődött, csak a napóleoni háborúk után, a reformkorban került újra terítékre a kikötő ügye.

Tengerhez magyar!

– írta 1846-ban Kossuth Lajos a Hetilapban megjelent El a tengerhez! című cikkében, amelyben egy fiumei utazásáról és a vasútépítés szükségességéről beszélt. Azonban közbejött a szabadságharc, a várost horvát csapatok foglalták el, aztán csak az 1868-as horvát–magyar kiegyezést követően indulhatott el a tengerpartig vezető vasút és a kikötő fejlesztése, amikor a horvát–fiumei–magyar tárgyalások következtében ismét magyar közigazgatás alá került a terület. Ez ekkor már egyértelműen a gazdaság fejlesztéséhez szükséges prioritásként volt napirenden, döntötték is bele a pénzt, és szakemberből sem volt hiány. A kikötőt Hajnal Antal és Hilarion Pascal tervezte, és lenyűgöző munkát vittek véghez. A hajóforgalom megfelelő lebonyolításához és a szükséges kiszolgáló tevékenységekhez fel kellett tölteni 50 hektár területet a partvonal mentén, létrehoztak egy 60 hektáros nagy kikötőt (ha tényleg megvásároljuk, akkor a Szijjártó Péter által megálmodott új trieszti magyar kikötő is csak 32 hektáros lesz), elkészült egy 6 kilométeres rakpart és egy 2 kilométeres hullámtörőgát is. Mindez egyes források szerint 60 millió aranykoronába, mai értékére átszámítva 150 milliárd forintba került.

A gigafejlesztés berobbantotta az ipart és a kereskedelmet is:

  • itt működött a már említett Ganz-Danubius Hajógyár,
  • a legnagyobb kereskedelmi hajózási cég, az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt., ami a MÁV után a második legnagyobb szállítmányozási cég a korszakban, amelynek igazgatósági tanácsában Jókai Mór is benne volt,
  • kőolaj-finomítót működtettek,
  • a Giovanni Luppis osztrák–magyar fregattkapitány, fiumei feltaláló által kifejlesztett torpedót először az angol Robert Whiteheaddel közösen kialakított fiumei torpedógyárban készítették el,
  • rizshántoló és keményítőgyár jött létre,
  • dohánygyár,
  • cukorgyár,
  • csokoládé- és kávéüzem is működött,
  • de innen indult számtalan emigráns is Amerika felé, igaz, nem magyar, hanem egy brit cég hajóival. Ha nem is másfél millióan tántorogtak ki a kikötőből, ahogy a közhiedelem tartja, több százezer kivándorló innen indult a századfordulón.

Fiume több meghatározó épülete ebből az időből származik. Az 1873-ban átadott vasútállomást Pfaff Ferenc tervezte, az ő nevéhez köthető a Monarchia idején épült körülbelül húsz másik magyar nagyállomás (például a győri, a kassait, a szegedi és a pécsi). Batthyány Lajos kormányzó rezidenciáját Hauszmann Alajos tervei alapján építették, kifejezetten azért kérték fel őt, hogy a Budavári Palota megoldásai visszafogottabb formában, de visszaköszönjenek a kormányzósági épületen. Fiume színházát pedig a Monarchiában szintén franchise-ban dolgozó osztrák tervezőpáros, Fellner és Helmer tervezte, ők jegyezték a budapesti Vígszínház, a szegedi vagy a kecskeméti színház épületét is.

Ahogy Fried Ilona írja: „Magyarország felfelé ívelő gazdasági korszakában Fiume, a kikötő, a tengeri kereskedelem központja, az igen nagymértékű állami beruházásoknak köszönhetően Budapest után a második leggyorsabban fejlődő várossá vált – lakosainak száma nagymértékben emelkedett az 1869-es 17884-ről, 1914-re majdnem 50000 lett.”

Azt viszont fontos hangsúlyozni, hogy Fiume a magyar közigazgatás idején sem volt népességét tekintve magyar város. Az idetelepülő magyar hivatalnokok, tisztviselők, ipari és dokkmunkások száma 1914-ben, a csúcsidőszakban is csak az egész fiumei lakosság 13%-át tette ki. 

Fiume Fiume volt, egy sajátosan többnyelvű, saját dialektusokat kikeverő kulturális sziget, amelyben legnagyobb számban, úgy 45-50%-ban olaszok, 25-30%-ban horvátok, aztán magyarok, osztrákok, németek és egyéb nemzetiségek éltek egészen a második világháború végéig. magukat fiumeieknek, fiumanóknak hívták.

Sokáig nem kötődtek semmilyen államalakulathoz, elsősorban függetlenséget akartak a városuknak, politikai döntéseiket is az határozta meg, hogy melyik hatalomtól várhatják az autonómiájuk szavatolását. Ez a függetlenségi vágy töréshez vezetett a Magyar Királysággal, töréshez a horvát hatalommal szemben, a kezdeti lelkesedés után töréshez a költő és önjelölt Duce, Gabriele D'Annunzio 1919-es protofasiszta Carnarói Olasz Kormányzóságával szemben, és bárkivel, aki túlhatalmat akart a fiumanók felett.

Sokáig nem számított, hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik, két év helyben lakás után járt a szavazati jog (persze abban a korban így sem volt általános). A nacionalizmusok megerősödésével aztán az extremitásba hajló identitáskeresések ennek is véget vetettek, és az egyes csoportok egymás ellen fordultak. A 20. század első felében a város történetét az olasz–horvát versengés határozta meg, ami végül katasztrófához, és a soknemzetiségű Fiume eltűnéséhez vezetett.

1924-től Fiume Olaszországhoz tartozott, a fasizmus idején az olasz állam arra törekedett, hogy tisztán olasz várossá formálja. A második világháborúban Fiume 1943-tól német megszállás alá került, súlyos bombázások sújtották,1945 májusában pedig a jugoszláv hadsereg foglalta el. Meggyilkolták az autonómiapárti prominenseket, és 1947-től a város hivatalosan is Jugoszlávia része lett. Egy helyi fiatal arról mesélt nekünk, hogy sokan ezt, a második világháborút követő időszakot tartják igazi cezúrának a város életében. Több tízezer olasz kivándorolt, rengeteg sokgenerációs fiumanó hagyta el az otthonát. Az újra felpörgetett ipar azonban nem tűrte a népességvákuumot, Jugoszlávia számtalan területéről vándoroltak be Rijekába a munkások. És kialakult egy újabb, máshogy szerveződő sokszínűség, szerbek, albánok, montenegróiak, bosnyákok élnek a horvátok mellett a városban, és a függetlenség kivívása után is jelen vannak Horvátország – Zágráb és Split után – harmadik legnagyobb városában. A régi nemzetiségek viszont eltűntek, a közel 130 ezres településen ma már mindössze pár ezer olasz és pár száz magyar él. A város azonban ma is sziget Horvátországban, de immár elsősorban politikai klímája választja el az ország többi részétől, és az, ahogy az egykori Jugoszláviára tekint. Nem kell túl közel hajolni, hogy feltűnjön, ez a Rijeka már nem az emlékekben élő Fiume.

Eltűnő, de építészeti örökségében és egy-két család hagyományaiban még megőrződött múltja és a város jelenének arányai pedig természetesen leképeződnek abban is, hogy mit kínál a város az idelátogatóknak és saját polgárainak Európa Kulturális Fővárosaként.

Kádár János és a Szent István csatahajó a Korzón

A történelemmel a nyitóhétvégén csak egy kisebb kiállítás és egy nagy köztéri installáció foglalkozott. A helyi Váci utcának számító Korzón egy 100 méter hosszú szabadtéri szőnyegen sétálhattak végig a járókelők, évenkénti bontásban egy-egy fontos kultúrtörténeti mozzanatot, személyt, szervezetet emeltek ki a kurátorok. A Rijeka, Lépések és Idő című installációban egy-egy stilizált vagy a történetihez hasonlító zászlóval megjelenítették azt a 10 államot és 2 katonai adminisztrációt, amelyek egymást váltották Fiume területén. Ebből a nyitóhétvégén botrány is kerekedett, a jugoszláv zászlót vörös festékkel öntötték le.

Az elég furcsa módon 1904-ben kezdődő és itt felsorolhatatlanul sokrétű áttekintésben a Danubius hajógyárat és a Szent István csatahajót, a tízes évek meghatározó folyóiratai közül jó pár magyar nyelvű kiadványt említettek meg, valamint a korabeli hotelek között is egy csomó ismerősen csengő nevet találtunk. Ugyanakkor

az installáció Egyik legkiemeltebb magyar vonatkozása Kádár János 1912-es születése volt. 

A központi installációtól távolabb egy magángalériában néhány fiatal, a Ricordi Rijeka Egyesület tagjai egynapos pop-up tárlatot rendeztek a város történeti emlékeiből. A kis civil szervezet egyébként egyike azoknak a helyi egyesületeknek, amelyek önként jelentkeztek arra, hogy programokat szervezzenek az évad során, és akiket az „aktív polgárok egy aktív városban” mottó szellemében választottak ki a szervezők.

A kiállítás kurátora, Goran Sišak azt mondta, azért volt fontos számunka, hogy megrendezzék ezt a tárlatot, mert Rijeka történelme nagyon összetett. Olyan eseményeket akartak bemutatni, amik a várost egy nagyobb európai összefüggésbe helyezik, mert például Fiume az egyetlen magyar kikötő volt. Sišak azt is hozzátette, hogy mindez a város történelmének része, ugyanúgy meg akarták mutatni a város Osztrák–Magyar Monarchiához kötődő és a Jugoszláviához tartozó emlékeit is.

Horvátországban még mindig azt nézzük, hogy mi történt a második világháborúban, hogy a nagyszüleid melyik oldalon álltak. És ez nem jó. A jövőbe kell tekintenünk. A múltat pedig semlegesen bemutatnunk, nem kell egyik vagy másik oldalra állnunk, mindenkinek magának kell a következtetéseket levonnia belőle.

Emina Višnić, az Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója pedig azt is elmondta, hogy az év folyamán a Kormányzói Palotában rendeznek majd egy olyan kiállítást, ami a határokról szól, és lesz egy olyan tárlat is, ami a város építészetét mutatja majd be.

Tito hajójából és a Dohánygyárból is múzeum lesz, vörös csillag kerül a város felhőkarcolójára

Az Európa Kulturális Fővárosa projekt egyik célja általában, hogy a címet elnyerő város a saját kulturális infrastruktúráját is fejlessze. A 2010-ben megrendezett pécsi évad kapcsán ezzel kapcsolatban magyar tapasztalataink is vannak, az ekkor épített Kodály Központ mind a mai napig jól működik, itt van a Pannon Filharmonikusok bázisa is, ám a Zsolnay Negyed már olyan túlméretezett beruházásnak bizonyult, aminek a fenntartása hosszú távon problematikus.

Rijeka legfontosabb ilyen projektje egy új kulturális negyed, amelyben a Modern és Kortárs Művészet Múzeuma mellett helyet kap egy Új Városi Múzeum, egy gyerekeknek szánt szórakoztató és oktatási központ, a Gyerekek Háza és egy új, 21. századi igényeket kielégítő könyvtár is. Bárki, akit megkérdeztünk a rijekai fejlesztésekkel kapcsolatban, azt mondta, hogy

az itt megvalósuló beruházások valós városi igényekre adnak válaszokat.

Például a város könyvtára 40 éven keresztül átmeneti helyen működött, ami már nem tudta kiszolgálni az egyre növekvő számú olvasóközönséget. A Képzőművészeti Akadémiát is működtető városban a modern és kortárs alkotásokat szintén hosszú ideig átmeneti megoldással a könyvtár egyik emeletén mutatták be. A gyerekeknek szóló foglalkoztatóházat, amiben óvoda, gyerekkönyvtár és családi mozi is helyet kap majd, az indokolja, hogy kifejezetten a legkisebb korosztály számára eddig nem állt rendelkezésre ehhez hasonló intézmény Rijekában.

Ezek a beruházások urbanisztikai szempontból okosan megtervezett és kivitelezett projekteknek tűnnek. Fiume kifejezetten kicsi, a központi kikötőt, a Korzót és a környező utcákat magában foglaló városmagját nyugati irányba, az Újváros felé tudják megnyújtani így. A vasútállomással szemben elhelyezkedő új kulturális negyed egyben revitalizálja a mára elhanyagolttá vált településrészt, hiszen szintén szerencsés döntésként ezeket a funkciókat elsősorban nem új épületekbe telepítik, hanem egy meglévő területet turbóznak fel: a projekt keretében két évvel ezelőtt megnyílt rijekai MoCa Múzeum például az egykori cukorgyárban kapott helyet, a Városi Múzeumot a szomszédos egykori dohánygyárból alakítják ki. Az új Múzeumi Negyedben egyelőre csak a képzőművészeti múzeum épülete készült el, a Városi Múzeumot hónapokon belül átadhatják, viszont a Gyerekek Házának építése egyelőre még csak a legelején tart.

Egy másik nagy léptékű beruházásra keleti irányban bővítheti a belváros területét. Emina Višnić szerint

ez lesz az évad legnagyobb attrakciója: Tito elnök Galeb, vagyis Sirály nevű hajóját újítják fel, és többfunkciós kulturális központtá alakítják.

A Galeb története nem mindennapi, érdemes nagy vonalakban felidézni. 1938-ban Olaszországban építették és bocsátották vízre Ramb III néven, ebben az időben mint banánszállító-hajót használták. A második világháború alatt átalakították hadihajóvá, és az olaszok kapitulációja után a német flotta kötelékébe került Kiebitz néven. Aztán 1944-ben a szövetségesek bombázása során találatot kapott, és elsüllyedt Rijeka partjainál. 1947-ben emelték ki a tengerből, és egy pulai hajógyárban felújították, ekkor kapta a Galeb nevet. 1952-ben lett Tito hivatali jachtja, és egy évvel később, Winston Churchillhez vezető első nyugati útján ezzel a hajóval érkezett Nagy-Britanniába. Ezt követően élete végéig használta a jachtot külföldi utazásai során, sok nemzetközi tárgyalását is ezen a hajón tartották. Megfordult a Galeb fedélzetén Hruscsov, Kadhafi, Nasszer és II. Erzsébet királynő, valamint olyan híres filmsztárok is, mint Sophia Loren vagy Elizabeth Taylor. Tito halála után látogathatóvá tették, de 1991-ben, a háború kitörésekor elhajózott Montenegróba, ahol a '90-es évek végén eladták egy görög üzletembernek. A Galeb addigra már elég rossz állapotba került, ezért tulajdonosa a rijekai Viktor Lenac hajógyárba vitette, de a helyreállítására már nem volt pénze. A Galeb itt rozsdásodott a következő években, és lassanként a teljes megsemmisülés fenyegette. 2006-ban a horvát kulturális minisztérium a hajót kulturális örökséggé nyilvánította, Fiume önkormányzata pedig 2009-ben megvette azzal a szándékkal, hogy múzeummá alakítsák. A beruházás igen költséges, közel 47 millió horvát kuna, átszámítva több, mint 2 milliárd forint. A vízen álló hajó fenntartási költségei hosszú távon még borsosabb összegbe kerülhetnek. Sokan abban is kételkednek, hogy ellensúlyozzák-e majd a hajóba telepített funkciókból bejövő bevételek a kiadásokat.

A felújított hajóban a jacht történetét bemutató állandó kiállítás mellett időszaki tárlatoknak megfelelő terek, mozi és kreatív foglalkoztatók lesznek, ezek 4000 négyzetmétert tesznek ki, de további 1000 négyzetméteren egy hotel, bár és étterem is fog üzemelni. Bár lehet, hogy nem is a rentabilitás itt a cél. Ez a projekt inkább egyfajta Jugoszlávia-nosztalgia tünete, amire úgy tűnik, van kereslet a városban, mert nagyon erősen megjelenik egyéb programokban is az egykori délszláv állam emléke. Elég meglepő, hogy az EKF keretén belül Nemanja Cvijanović helyi művész elkészítheti a Vörös Rijeka emlékműve - az Önvédelmi szobor című alkotást, Cvijanović ugyanis a szerinte háttérbe szorított antifasiszta hagyomány előtt tisztelegve egy hatalmas vörös csillagot helyez Rijeka felhőkarcolójára, ugyanoda, ahova a vörös csillagot 1945-ben elsőként felállítottak. Az alkotó az objektet úgy alakította ki, hogy az kibírja az esetleges vandál beavatkozásokat, olvasható a projektleírásban. (A Korzó végén magasodó modernista felhőkarcolót egyébként az olasz uralom végnapjaiban építtette egy Amerikából hazatért milliomos maffiózó, Al Capone üzlettársa egy milánói építésszel.)

Víz, munka a posztindusztriális korban, migráció

Ezek azok a nagyobb témák, amelyek köré a rijekai Európai Kulturális Főváros egész éves programját szervezik, és amelyekkel számtalan műfajban foglalkoznak az év során. Hogy a víz a fenntarthatósággal együtt megjelenik Rijeka témái között, viszonylag kézenfekvő választás, tengerparti kikötővárosról van szó, ráadásul a település neve is szó szerint folyót jelent. Ami a munkát illeti, Emina Višnić elmondta, itt elsősorban azt szeretnék vizsgálni, hogy mi válthatja fel azt a munkafogalmat, ami lassan meghaladottá válik a robotika és a mesterséges intelligencia korában, és amely kérdéssel Rijeka közvetlenül is szembesül, akárcsak számos más egykori európai iparváros a posztindusztriális korszakban. A harmadik nagy téma pedig amellett, hogy szintén világjelenség, Rijeka múltjával és jelenével is foglalkozik. A kikötővárosi jellegből adódóan ugyanis Fiumében mindig jelen volt a migráció, de a gyakori határváltozások következtében is cserélődött a népesség. Mindez nem azt jelenti, hogy e problémákra az EKF szervezői konkrét megoldásokat kínálnának, Višnić szerint a művészek és a kulturális szférában dolgozók feladata az, hogy akár kínos kérdésekkel provokáljanak, megmutassanak olyan aspektusokat is, amelyek eddig nem merültek még fel, és közösségi párbeszédet indítsanak el. 

Halpiac, bárok, klubok

A komoly társadalmi topikokkal való találkozás és a történelmi idősíkokon való ugrálás mellett azért mást is kínál ez a város. Ha a turizmus még nem is indult be, a megnyitó hétvégéjén rengetegen voltak az utcákon, a Korzón reggeltől estig hömpölygött a tömeg, a kiülős helyeken esővel, hideggel mit sem törődve százával üldögéltek kabátban az emberek, ettek, ittak, beszélgettek. Mivel Rijeka egyetemi város, az élet éjszaka sem áll meg. A kikötőben és a város belső részein egymást érik a szórakozóhelyek, közülük a legérdekesebb az egykori légvédelmi alagútban kialakított 330 méter hosszú Military Tunnel nevű hely, aminek van egy sajátos hangulata, ahogy az alapvetően koromfekete járatban fel-feltűnnek egymás után a DJ-pultok. De mint minden rendes kikötőben, Fiumében is van halpiac, mégpedig egy szecessziós épületben, ahol hatalmas márványlapokon kínálgatják a legváltozatosabb tengeri herkentyűket.

Aki idén talál egy-két napot arra, hogy elmenjen az Adria-parti kikötőbe, az egyből két városba csöppenhet: Rijekába és Fiumébe. A jelenbe és a múltba. De a legvalószínűbb, hogy azt éli meg, ahogy a kettő között furcsán oszcillál a valóság. És pont ettől válik a történet igazán izgalmassá, és lesz megtapasztalható, hogy miért volt száz százalékosan jó választás, hogy Rijeka-Fiume Európa Kulturális Fővárosa lett. 

(Borítókép: A megnyitó ünnepségek központja a Monarchia idején épült kikötő volt, a háttérben az egykori Adriai Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. épülete látható, ma szálloda működik benne. / Fotó: Huszti István / Index)