András, Andor
-3 °C
3 °C

Süsü, a sárkány én vagyok

DMARC20180415009
2020.02.25. 19:48

Rózsafa, a nyárt ne felejtsd el!

Vedlik a tél kölyke: február,

szőre hull, s a jércehangú reggel

már sipítva perel a Dunán.


Kékrevált arccal a testes nénék

topognak s kiáltják, mi a hír.

Ha a világgal mit sem törődnék,

figyelmeztetnének szavaik.


Sajgó tűz emészti a kerítések vasát.

csikorog a hó a talpam alatt;

gyerekcsapat előz, kedvük szívemig kiált,

mintha tíz-húsz rózsatő fakad…


Ej, szilaj s kemény az élet,

vad ritmusa, szívem, gyönyörű dobszó!

Arcomat tartom üvegszilánkos szélnek,

torkomat fojtja érte a szó!

2020. február 24-ig talán semmi jelentősége nem volt annak, hogy pont ezzel, az 1962-ben írt Februári capriccio című verssel kezdődik a Csukás István teljes költői életművét bemutató kötet. De ez lett az utolsó február, amikor Csukás szívére még hathattak a zajos gyerekcsapatok, és amikor még szaporíthatta azt a rengeteg szót, amit gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt író költőként, ifjúsági- és meseíróként papírra vetett. Egy napon született Andersennel, és egy napon halt meg Berzsenyi Dániellel. Februárban, de csikorgó hó nélkül. 

A hatvankettes gyerekcsapatok tagjai meg már az unokáiknak mesélnek Pom-Pomról, és őket ültetik le a Süsü, a sárkány elé. Csukás István hatása felbecsülhetetlen, hiszen a gyerekíró valójában nemcsak abban különbözik a „felnőttíróktól”, hogy neki tudnia kell, egy gyereknek „mennyit bír el a lelke”, ahogy ő maga fogalmazott, hanem abban is, hogy ő nem csak az olvasóira hat. Hiszen nehéz elképzelni, hogy akinek valaha mondtak mesét, aki valaha látott magyar rajzfilmet, az ne találkozott volna Csukás Istvánhoz köthető figurával, és ne tudná, miért van szobra Kisujjszálláson, Csukás szülőhelyén egy Bagaméri Mihály nevű fagylaltárusnak, vagy Főkukacnak a Bem rakparton.

Világszám!

Az egész, mint az életben és a mesékben is oly sokszor, egy bajkeverő macskával kezdődött. Illetve egy ajándékba kapott gyerekjátékkal, egy kiscsacsival, akinek „Samu volt a neve, szürke a bundája, lakkozott a patája, s a füle – ahogy az egy rendes csacsihoz illik is – nagy volt.” A szamár 1967-ben feléledt, körbejárta a szobát, megismerkedett a bútorokkal meg a tükörrel, ha az abban nézelődő másik csacsi akkora szamár is volt, hogy hiába szólongatta, nem válaszolt, aztán halálra rémült, amikor „valahonnan, talán a sarokból, előugrott egy szőrös, bajuszos, villogó szemű valami”, és bekapta a legyet, ami a szobában repdesett. Ez a szőrös valami volt Mirr-Murr, a kandúr, a rettenetes egérvadász, aki még egy egeret se fogott – ez élete tragédiája! –, inkább kenyeret és tejet eszik.

És a többi már történelem, illetve nemcsak a többi: már Mirr-Murr is. A hegedűsnek készülő, de a zeneiskola után a zenei pályával mégis szakító Csukás egy rövid újságírói kanyar után a tévé gyerekosztályára került dramaturgként, hogy aztán Mirr-Murr-ral alkotóvá is váljon: 1972-ben elkészült a bábfilmsorozat a macskáról, aki a könyv után már elhagyja a lakást, és megismerkedik Oriza Triznyákkal, egy másik macskával, hogy aztán vérfagyasztó kalandokba keveredjenek. Például bekerülnek a Pintyőke Cirkusz Világszám nevű társulatába.

Ami már majdnem ugyanolyan nagy dolog, mint amilyen a Hörömpő Cirkusz lett aztán (szintén világszám, tesszük hozzá halkan, de határozottan). Csukás még a hetvenes évek legelején elérte, amire csak kevesen képesek: egyszerre ért el mindenkit pár éves kortól a kiskamaszokig, a kisgyerekeknek szóló mesék után következő ifjúsági regénye, a Keménykalap és krumpliorr révén.

Ami pár évvel később az Abigél filmváltozata lett a nagykamaszoknak, az volt a Keménykalap és krumpliorr a kiskamaszoknak.

Aki a megfelelő életkorban egyszer végignézte a négyrészes sorozatot Alfonzóval és Szilágyi Istvánnal, az nagy valószínűséggel hamarosan megnézte még egyszer, és utána már kívülről fújta a film és az attól itt-ott azért eltérő regény ezernyi szállóigéjét, onnantól, hogy „Itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri”, azon át, hogy „A kankalin sötétben virágzik”, odáig, hogy „Én vagyok az utca hírmondója”, vagy hogy „Néni kérem! Bagaméri úrhoz van szerencsém?”.

A beteg barátjukat cirkuszi világszámmal felvidítani próbáló, de eközben (a regényben) teknős- vagy (a filmben) kismajom-lopási ügybe keveredő Vadliba őrs tagjairól és az elátkozott fagylaltárusról szóló film annak a műfajnak a klasszikusa, amely a rendszerváltással gyakorlatilag eltűnt: ha történt is pár kísérlet az ifjúsági film hazai újraélesztésére, egyik se lett sikeres. (Köztük a 2012-es Berosált a rezesbanda sem, amely film forgatókönyvét Csukás írta, de a minősége nem érte el a régi nagy művekéét.) Persze akkor se volt mindenki a műfaj feltétlen híve: a színészóriás Major Tamás például állítólag azért utasította vissza a (felnőtt) főszerepet, mert nem tartotta méltónak a presztízséhez – ahogy arról korábban mi is írtunk, amikor bemutattuk a film operatőre, a későbbi városvédő Ráday Mihály által felajánlott forgatási fotókat, és megírtuk azt is, hogyan lett az ifjúsági filmsorozat úgy híres az imperialista Amerikában, hogy arról az alkotóknak valahogy elfelejtettek szólni.

Tíz mesés év

A hetvenes évek végére Csukással úgy beindult a mesebeli szekér, hogy azt nem is nagyon lehet mihez hasonlítani a mai korban: bármit írt, abból rögtön tévés produkció készült, és abból rögtön siker lett – talán Bartos Erika jutott el erre a szintre, bár kettejük történeteinek irodalmi minőségét nem mindenki hasonlítaná össze jó szívvel. Persze akkoriban finoman szólva is egész más volt a média működése, de a kiemelkedő sikert nem lehet csak erre fogni. 

A tévénél dolgozó Csukásnál össze is fonódott a meseírás és a filmkészítés: a Legkisebb Ugrifüles például már az 1974-es A téli tücsök meséi című meseregényben ott ugrabugrált, két évre rá el is indult a bábsorozat róla és Tüskéshátúról, a sünről, de aztán A Legkisebb Ugrifüles című regény csak egy évtizeddel később jelent meg. A mind örömében, mind bánatában a saját dicshimnuszát zengő nyúl eszünkbe juttatja Milne Micimackójának pszichológiailag is vizsgálható szereplőit. („Na de nemcsak a legkisebb volt, hanem a legokosabb is. Tudta ezt róla mindenki, még egy vers is keringett róla a réten: »Milyen okos, milyen ügyes / a Legkisebb Ugrifüles!« Az már igazán nem fontos, hogy ezt a verset maga a Legkisebb Ugrifüles terjesztette” – áll róla a könyvben.)

De Csukás figuráinak népszerűsége persze nemcsak ennek volt köszönhető, hanem a remek, finom humornak, az egyszerre irodalmi és közérthető nyelvnek, a sosem egyszerűen csak csudajó tulajdonságokkal rendelkező, mindig valami kis komiszsággal vagy különcséggel ábrázolt figuráknak is, és a rengeteg bájnak, ami jellemezte őket. És a tévés produkciók minőségének: nemcsak a Keménykalapban szerepeltek nagy nevek, de a Le a cipővel!-ben is ott volt például Tordai Teri, A Legkisebb Ugrifülesben pedig olyan szinkronszínészek dolgoztak, mint Márton András, Haumann Péter, Gálvölgyi János, Halász Judit, Kern András vagy Tábori Nóra.

Csukás alig tíz év alatt megalkotta életművének azt a vázát, amelyre aztán még négy évtizeden keresztül tudott építkezni, és amely talán tovább fog állni, mint egy középkori hadúr kővára.

Csukás ha nem is hat nap alatt, de gyors egymásutánban megteremtette Pom Pom, majd Süsü, a sárkány világát, és valamivel később még A nagy ho-ho-ho-horgászét is. És ennek a tíz bő évnek a termése már tökéletesen ki is rajzolta azt a Csukás Istvánt, akihez minden, de tényleg minden magyarnak van köze.

Tökéletesen tökéletlenek

És bár azt szokták mondani, az irodalom a legmagányosabb műfaj, hiszen elég hozzá egy toll, egy íróasztal, egy köteg papír és egy csonkig égett gyertya, Csukás pályája azt is megmutatta, milyen, ha ez mégsem igaz. Leghíresebb teremtményei ugyanis nem kizárólag azért váltak meghatározókká, mert Csukás remekül írta meg őket, hanem mert együtt dolgozott a legnagyobbakkal azon, hogy ne csak naggyá, de halhatatlanná is tegyék őket. Pom Pomot, akiről nem is tudni, micsoda, talán „paróka, szobafestő pemzli, egyujjas kifordított bundakesztyű vagy papucs orrán pamutbojt”, Picurt, az ő iskolás barátnőjét, a csokinak ellenállni képtelen Gombóc Artúrt mindet a zseniális, épp augusztusban 90 éves karikaturista, Sajdik Ferenc tette mindenki számára láthatóvá, és az egyik legnagyobb rajzfilmrendezőnk, Dargay Attila (Lúdas Matyi, Vuk, Szaffi, Az erdő kapitánya) bírta őket állandó testmozgásra – még Gombóc Artúrt is.

És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen nyelvi lelemények fűződnek Csukáshoz. Ha csak felolvassuk a Pom Pom világát belakó mellékszereplők nevét, eszünkbe jut Parti Nagy Lajos és J. K. Rowling nyelvalkotó tehetsége: Radírpók, Madárvédő Golyókapkodó, Festéktüsszentő Hapci Benő, Órarugó Gerincű Felpattanó, a Bátor Tintanyúl, a Civakodó Cipőikrek, az Ásító Sárkány, Óriástüdejű Levegőfújó, Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, a Benzinszívó Szúnyog, a Huhogó Dugó, Ragasztó Rezső, Hó Kornél, Torzonborz Kalapevő, a Szomorú Szamovár, Mágneskörmű szögkihúzó.

Hasonlóképp ma már senki nem tudná elképzelni Süsüt, a híres egyfejűt Bodrogi Gyula jellegzetes hangja nélkül. (Hogy a sorozatban a bábos az ország talán valaha élt legnagyobb bábművésze, Kemény Henrik, Vitéz László atyja volt, az csak hab a tortán.) Süsü is remekül illeszkedik a Csukás-karakterek szerethetően tökéletlen sorába: az író pontosan tudta, hogy egy mesehős a valaha elsőként megírt legkisebb királyfi óta attól lesz érdekes, ha küzd valamilyen hátrányos tulajdonsággal. Süsü például az egyfejűséggel, mert hát milyen sárkány az, aki nem hétfejű. Vagy legalább három. Pláne, ha meg se öli, inkább meggyógyítja az ellenfelét. Gúnyolni való, persze. Csukás ráadásul nemcsak a sárkány jellemét illetően állította a feje tetejére a mesék megszokott toposzait, de viccet csinált minden untig ismert sablonból: a király lányát nem elraboló, hanem a királyfival összeboronáló Süsü maga volt az eredetiség – még akkor is, ha a legelső epizód alapötletét Szerbiából is kölcsönözték

És volt benne még valami, ami a legtöbb mesehősben nem: nemcsak a vágyak szintjén lehetett azonosulni, sóvárogva, mint a páncélos szilaj vitézekkel, hanem ténylegesen. 

Bováryné én vagyok, mondta Flaubert. Süsü én vagyok, felelte erre az összes gyerek.

A jól működő alkotócsapat, Sajdikkal és Dargayval együtt hozta el A nagy ho-ho-horgászt és legjobb barátját, a Főkukacot is, Balázs Péter és Mikó István hangjaival, de a nagy partnerek között aztán ott volt még az Oscar-díjra is jelölt animáció-mester, Cakó Ferenc is: ő előbb a Sebaj Tóbiásból csinált gyurmafilmet, aztán a Töf-töf elefántból.

Csak hogy mi nem vettük észre

Ha Süsü mi is vagyunk, Csukás nem kizárólag Pom Pom, Bagaméri, Mirr Murr és a többi gyerekkedvenc: a rajzfilmek és a Sajdik-rajzok nélkül persze kevesebben ismerik ezeket a műveit, de Csukás gyerek- és felnőttköltőként is aktív volt haláláig; öt éve kiadott, Összegyűjtött versek című kötete 456 oldalas. Csukás mindig azt mondta, a sosem elvégzett jogi és bölcsészkarok helyett a régi nagyokhoz hasonlóan neki is „egy kávéházi szeglet” volt az igazi egyeteme: a Hungária kávéház, ahová már 18 éves korában magával vitte Kellér Andor. A többi asztalnál meg Déry Tibor, Mándy Iván, Réz Pál, Abody Béla, Vas István vagy Csurka István ültek – ilyen környezetből indult a költői pálya, amelyen annak rendje és módja szerint, alanyi költőként kívánt végigmenni. Úgy kellett rábeszélni, hogy gyerekeknek írjon (Kormos István író-költőnek); hiába, ahogy szellemiségének egyik mai örököse, Varró Dániel is elmondta, a legtöbb magyar azért mégiscsak sűrű, fekete komolyságot és legalább némi szenvedést vár egy költőtől.

És Csukás mindig azt mondta, hogy nincs különbség, ugyanúgy ült neki a Sün Balázsnak, mint bármilyen felnőtteknek szóló versnek is. „Még ha a meséiről többen is ismerik Csukás Istvánt, ha nem volna költő, a meséi is szürkébbek lennének” – mondta róla 2016-ban az Írószövetség elnöke, Szentmártoni János. Amennyire Csukáshoz kötődik A nagy ho-ho-horgász, mondta az elnök, annyira elválaszthatatlanok tőle felnőtteknek szóló, kevésbé derűs versei is – Csukás, ha ezt is hiszik róla sokan, nem csak az élet legnaposabb oldalának volt Bátor Tintanyula. Életművének fontos részei az olyan késői versek is, mint például 1995-ös Étellift a pokolba:

Hová futok, mért izgulok,

mintha vonatjegyem volna,

s lekésem a csatlakozást:

ételliftet a pokolba.


Nézek a szerelvény után,

telerakva zsúfolásig,

megkönnyebbülök, hogy nem én

haltam meg, hanem a másik.


Kaptam még egy napot, percet,

de zsebemben a meghívó

a többi igazolvány közt,

széle szakadt, betű fakó.


Ődöngök még s ragyogok is,

de már mint a délutáni

napsütésben a házfalak,

jó mellette álldogálni.


Megtört fényben majd a szemem

fénye is végül megtörik,

csak a hús lesz, mi nem érzi,

ha az ételliftbe lökik.


Pokolba megy az is, aki

nem akart itt dudás lenni,

elsimul a föld felettünk,

nincs különbség többé semmi.


Mert itt fent volt a mennyország,

életünk isteni része,

csupa fény és csupa álom,

csak hogy mi nem vettük észre.

(Borítókép: Csukás István mesejátéka a Gombóc Artúr a nagy utazó századik előadása után a budapesti Játékszínben 2018. április 15-én. Fotó: Mónus Márton / MTI)

Ne maradjon le semmiről!