Jenő
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Mit játsszon az, aki egyszer és mindenkorra megszabadulna az emberektől?

20200603 135205
2020.06.07. 23:27 Módosítva: 2020.06.07. 23:27

Van az a régi sztereotípia, hogy a társasjátékok olyanok, mint a véres, háborús videójátékok, csak rosszabb a grafika,

de az erőszak és a zombiháborús vagy páncélos-kardos-sárkányölős vagy kegyetlen hadsereges alapállás ugyanaz. Ezt biztos nem így gondolják azok, akik az elmúlt tizenöt évben is ültek már le társasjáték mellé.

Ma már nehezebb olyan témát megnevezni, amiről még nem szól társasjáték, mint amiről igen, és ez a témagazdagság egyúttal azt is jelenti, hogy nem nagyon képzelhető el olyan beállítottság, amihez ne lehetne játékot találni – leszámítva mondjuk azt a beállítottságot, ami a társasjátékok zsigeri gyűlöletén alapszik.

Legutóbb épp egy hidegburkolásról szóló játékot dicsértünk (oké, az Azul nem egyszerű hidegburkolásról, hanem a portugál királyi palota azulejókkal való kicsempézéséről szól, de akkor is), de aki azt hiszi, nem lehet elképzelni ennél is békésebb játékot, az téved.

Ez a cikk ugyanis két olyan társasjátékról szól, amelynek főszereplői 

a fák.

Igen, a magból kikelő, egyre cseperedő, idővel színes lombjaival a fejünk felett szétterülő, és szép erdőket alkotó fákról szólnak, és nem, nem áttételesen, nem fantasys vonalon, mondjuk entekről vagy más életre kelt lényekről. Fákról. Juharfáról. Kék lucfenyőről. Tölgyről. Somfáról. Zsakarandáról. Tűzvirágfáról.

Dögunalmasnak hangzik? Hát ha valamit, azt biztosan megtanították az utóbbi évek új játékai, hogy egy tehetséges játékkészítő bármiről tud élvezetes játékot tervezni, és akkor a szokatlan téma már nem furcsának tűnik, hanem az újdonsága miatt üdítőnek. Pont, mint ez a két társasjáték.

Photosynthesis

A Photosynthesis természetközelisége a békés és megnyugtató alaphangulaton kívül ráadásul ad valami olyan érzést is, amitől legszívesebben megveregetnénk a saját vállunkat, épp úgy, mintha végigcsináltunk volna egy műanyagmentes júliust, vagy legalábbis áttettük volna a szomszéd által kidobott sörösdobozt a kommunálisból a szelektív kukába. Ez a játék azzal az érzéssel jár, hogy 

mi bizony tettünk valamit a környezetért.

Más kérdés, hogy ez speciel nem igaz, de az illúzió akkor is tökéletes, még tökéletesebb is, mint ha húszéves, dieseles kisteherautóval vinnénk a gondosan szeparált műanyaghulladékot a Tesco mellé a szelektív hulladékgyűjtőbe.

20200603 134901
Fotó: Kovács Bálint

A Photoynthesis ugyanis rendhagyó módon teljesen mentes az emberi jelenléttől: a játékmenetben sehol egyetlen utalás sem történik emberekre, még a történet szintjén sem, mint mondjuk a szintén hasonlóan természetközeli, nagyszerű Fesztávban, amely ugyan fészeképítő, gyümölcsökkel, rovarokkal vagy rágcsálókkal táplálkozó, tojást rakó madarakról szól, de a kerettörténete szerint mi, a játékosok elhivatott madármegfigyelők vagyunk, akik saját kertünkbe próbáljuk csábítani a madarakat jól megpakolt madáretetőnkkel.

A Photosynthesis viszont egy idilli, emberi jelenléttől mentes rengetegről szól, a játéktábla maga az egyre burjánzóbb növényzettel bíró, a játéktér belseje felé egyre javuló minőségű földdel borított erdő, semmilyen más „bábu” nincs, csak magok, kis fák, közepes méretű fák és hatalmas fák, nyerni pedig az nyer, aki elérte, hogy az adott fafaj minél jobb talajon minél több példánya nőjön meg az évtizedek alatt, elérve természetes életciklusa végét.

A neve ellenére olasz tervező, Hjalmar Hach mintha fogadalmat tett volna valamelyik őserdő mélyén megbúvó, négyezer éves fa szelleme előtt egy teliholdas éjszakán térdelve, hogy ő aztán bizonyosan nem fog emberekkel foglalkozni, ha fahusángokkal verik se: még csak nehezítésként vagy akár környezetvédő-aktivistás jajkiáltásként sincs a játékban se egy favágó, se egy felelőtlen túrázó, pláne nem egy fakitermelő vállalat vagy gonosz brazil elnök. 

A Photosynthesis tényleg a béke szigete.

Az egyetlen veszély ebben a játékban, hogy a kék lucfenyőnk mellett növögető juharfa esetleg leárnyékolja a fánkat, és az így abban az évszakban nem igazán tud fotoszintetizálni. Mert persze nem véletlen a név, a játék alapja a fotoszintézis, azaz a napfény energiájának felhasználása a növekedéshez.

A szabályok egyszerűek, mégis kellően összetetettek ahhoz, hogy a játék ne váljon unalmassá vagy túl könnyen kitanulhatóvá. Minden játékos két, az erdő szélén elültetett facsemetével kezd, innentől pedig három dolgot tehet: a fa vagy újabb magot vet, vagy a kellő mennyiségű napfény hatására egy méretet növekszik, illetve ha egy fa már elérte a maximális méretet, békében és odaképzelt fanfárok odaképzelt hangjára befejezheti az életét, megadva ezzel a játékosnak a föld minőségével összhangban álló pontokat.

A játékosok tehát két dologra törekszenek egyszerre: az erdő belseje felé terjeszkedni, és minél inkább odatartani fáikat a napfénynek. És itt jön az egyetlen olyan elem, ami egy kicsit kirángathat bennünket abból az alfa állapotból, ahová fáink növekedésének megfigyelése juttatott bennünket: hiszen ahogy a Föld kering a Nap körül, úgy éri el a fákat mindig másfelől a napfény, ha pedig a többi játékos túlzottan körülveszi a fáival a mi fáinkat, amelyek még nem elég magasak, akkor leárnyékolnak, és nagyon sokáig kell az erdő közepébe képzelnünk magunkat, hogy lelki békénk visszaálljon arra a szintre, amelyen már nem akarjuk elküldeni partnereinket a bús francba ezért.

Az ennyiből már alighanem látszik, hogy a Photosynthesis összetettségében nem a leginkább elhivatott gémereknek való stratégiai játékokéval vetekszik, sem pedig, ha már szóba került, a Fesztávéval, vagy a szintén egy hatalmas fa, az Örökfa tövében játszódó Everdellével, ahol állatokkal népesítjük be az erdőt (akárha az a játék ennek a folytatása lenne). Ez a játék bizonyos tekintetben inkább az absztrakt (azaz a sakkhoz vagy a malomhoz hasonlóan nem történetre épülő) játékokra emlékeztet, amennyiben tulajdonképpen ismeretlenek nélküli egyenletek eredményeit számolgatva lehet benne tervezni (pl. „ha ezt a fát növesztem meg, annak a nap járása és a környező fák miatt a következő három körben nem lesz érezhető hatása, ha viszont azt, akkor két kör múlva én fogom leárnyékolni amazt”).

De a Photosynthesis mégis sokkal élvezetesebb annál, hogysem puszta számolgatásnak tűnne az egész, részben persze a hangulata miatt, részben viszont azért, mert szerencsére ebben a játékban sincs biztos stratégia, mert egymást részben kizáró módokon lehet pontokat szerezni. Azaz például amennyiben mindig a minél gyorsabb pontszerzésre játszom, az kizárja, hogy a fotoszintézishez igazán sok energiát szerezzek. És ettől igazán élvezetes a játék, ettől újrajátszható.

És természetesen a külseje miatt is: talán még azt sem túlzás mondani, hogy a Photosynthesis inkább kiemelkedő vizuálisan, mint játéktechnikailag – még azzal együtt is, hogy nagyon is élvezetes játékról van szó.

De az, hogy ebben a játékban nem mondjuk fákat jelképező színes korongokat vagy kis kockákat kell tologatni, hanem valóban három dimenziós, különböző méretű fákkal kell játszani, az egészen csodálatos, 

és valahogy a szépen festett kartonfák még bájosabbak is, mintha ennél is komolyabb anyagból készültek volna a „bábuk”. Vannak játékok, a már szóba került Everdell is ilyen, amelyekről az ember azt érzi, külsőre annyira eltérnek a többitől a polcon, hogy akár már csak ezért megérné beszerezni. Úgy meg, hogy még jó is, pláne nehéz magunknak pénztárcakímélő ellenérveket összeírni.

Kinek ajánljuk? A szokatlan témák kedvelőinek, biológusoknak, és azoknak, akik egy könnyen megtanulható, fél-háromnegyed órás, de azért összetettebb és semmiképp sem mechanikus játékot keresnek. És azoknak, akiknek nem bírnak ellenállni egy szokatlanul szép társasjátéknak.

Hányan játszhatják: Ketten, hárman vagy négyen, és csak a játékosokon múlik, hogy van-e különbség: négyen már nem igazán van lehetőség kevésbé kompetitíven játszani, ketten még inkább megoldható, de ketten is épp eléggé rá lehet menni a versengésre.

Mennyibe kerül? A legtöbb boltban 8500 és 12 ezer forint között árulják.

Arborétum

A Photosynthesisnek már a neve is természetes, az emberektől független folyamatra utal, a másik fás játék, az Arborétum viszont már behozza az embereket a képletbe, de épp csak annyira, hogy azért

még a legmegveszekedettebben elhivatott mizantrópoknak se kelljen zavarba jönniük.

Ebben az egyszerű, de nagyon jól kitalált kártyás játékban ugyanis bár szintén a fák lenyűgöző szépsége a főszereplő, de itt már a mesterséges elrendezésük szolgál a kerettörténet alapjául: az nyer, aki szebb arborétumot hoz létre, azaz aki a leghosszabb lugasokat hozza létre a kertjében, pláne, ha ezek a lugasok csakis egyféle fából állnak.

20200605 143630
Fotó: Kovács Bálint

Az Arborétumra is igaz, ami a Photosynthesisre: az egyszerű alapötletet pont annyira jól kidolgozták, hogy a játék többedik alkalommal is élvezetes maradjon, ne legyen túl egysíkú, és ne lehessen benne biztos stratégiát alkalmazni – utóbbi főleg egy nagyon ötletes szabály miatt, amely tulajdonképpen egymaga felelős azért, hogy az Arborétum valamennyire kiemelkedjen a kártyás játékok közül. Persze azért csak „valamennyire”: világmegváltásra azért nem érdemes számítani, csak egy gyorsabb, szép és ötletes kártyajátékra.

Az Arborétum paklijában minden fafajból nyolc, számozott lap van, de egy fasor nem csak egy fajból állhat össze: sornak számít minden olyan útvonal, amelyben az első és az utolsó fa ugyanolyan, és minden kártya sorszáma emelkedik, viszont rengeteg pluszpontot jelent, ha mégis csak egy fajból áll, de így is eléggé hosszú az útvonalunk. Így elméletileg az is lehet, hogy több útvonal lenne elszámolható mondjuk zsakarandaként, mert az egyik ilyen fától a másikig több emelkedő sorszámú útvonalon is el lehet jutni. A körök elején a játékos két kártyát húz, majd egy fát hozzáilleszt az asztalon alakuló arborétumához, majd egy fát eldob a kezéből a saját dobópaklijába, színnel felfelé – és húzni bármelyik dobópakliból lehet, tehát arra sem árt figyelni, hogy ne adjuk az ellenfelünk kezébe a neki legfontosabb lapot.

De emellett ott van még a játék legnagyobb ötlete: attól még, hogy letettem egy akármilyen nagyszerű sort, nem biztos, hogy pontot is kapok érte. Mert minden fafajért csak egy játékos kap pontot: az, akinek a lerakottaktól függetlenül a játék végén a kezében is a legtöbb pontot érő lap van belőle. (Tehát ha mondjuk leraktam a tölgyből az egyest, hármast, az ötöst és a nyolcast, de mondjuk a hetest megtartottam a kezemben.) Ami nemcsak azt jelenti, hogy taktikázni kell a lepakoláson kívül azzal is, hogy mit ne rakjak le, de azt is, hogy a játék sokkal kompetitívebb, mint amilyennek elsőre tűnik. Simán lehet ugyanis, hogy én éppenséggel nem raktam le egyetlen tulipánfát se, de a kezemben van belőle egy nagy értékű lap, az ellenfelem meg vagy nem akart, vagy nem tudott nagyobb értékben megtartani belőle, így nem kapja meg a pontot érte. És persze én sem –

de legalább ő sem.

És a tervező, Dan Cassar még ezt is tovább bonyolította: ha vitás helyzet van, bizonyos felállás esetén a kézben maradt nyolcas csak egyet ér, hogy ne legyen olyan egyszerű azért kiszúrni a másikkal.

Egy kártyajáték akkor jó, ha meg tudja csavarni valamivel az alapötletet – meg persze ha az alapötlet eleve jó. Hogy fákról játékot készíteni jó, vagy inkább különös (és ezért eleve jó), azt nem tudnám biztosan megmondani, de az Arborétum van olyan ötletes, hogy az ember ne ezen gondolkodjon unalmában. 

Ez a játék meg a Photosynthesis együtt sem feltétlenül tart tovább egy óránál, szóval egy igazi, játékasztal mellett kivitelezett erdőfürdőhöz nem árt rögtön újrázni belőlük. És hát minél tovább játszunk velük, annál tovább nem kell egyáltalán emberekre gondolni. A hülyének is megéri.

Kinek ajánljuk: Szintén a szokatlan témák (és a fák) barátainak, meg azoknak, akik egy olcsóbb, gyors játékot keresnek, de már unják az egy kaptafára készülő kártyás játékokat.

Hányan játszhatják? Ketten, hárman, vagy négyen, és a szabály megoldja, hogy ugyanolyan legyen az élmény: kevesebb játékos esetén kevesebb fafaj kerül a pakliba.

Mennyibe kerül? 4-5 ezer forint.