Hermina
16 °C
31 °C
Index - In English In English Eng

A Bambitól kifutott a világból, de úgy verekedett, mint Bud Spencer

fortepan 107251
2020.06.23. 20:49
Ötven éve halt meg Fekete István, a Tüskevár, a Tutajos és Bütyök kalandjait folytató Téli berek, a Vuk, a Bogáncs, valamint még számos más állattörténet szerzője. De nem csupán ifjúsági könyveket írt, első regényéből, A koppányi aga testamentumából készült az első színes magyar tévéfilm, a vörös terrort megörökítő Zsellérek miatt pedig a kommunisták bögyébe került. Mélyen vallásos, konzervatív ember volt, mégsem róla kellett volna elnevezni a Mi Hazánk szabadegyetemét, ahol mindjárt az első előadáson listázni kezdték a magyar kultúra ellenségeit.

Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt… és közben megtaláltam a Hazámat

– írta minden idők egyik legnépszerűbb magyar írója, a szinte teljes életét a természetnek szentelő Fekete István. Valószínűleg alig akad olyan háztartás az országban, amelyikben ne találnánk meg legalább egy-két művét. 2020 pedig dupla évfordulót jelent az őt valaha is olvasóknak, hiszen januárban volt 120 éve annak, hogy Fekete István megszületett, és június 23-án van ötven éve annak, hogy meghalt a budai Tárogató utcában.

Bár a legtöbben a Vuk és a Tüskevár írójaként tartják számon, Fekete István sokkal több ennél: egyrészt nem csupán ifjúsági könyvek szerzője, a felnőtteknek szóló írásai is legalább ilyen jelentősek, ezeket politikai okokból ismerjük kevésbé; másrészt az állat- és növényvilág rendkívül alapos ismerője, okleveles gazda, vadászati szaktekintély, sőt, forgatókönyvíró. Ő maga úgy fogalmazott: a vadászatot az erdőért szerette, az erdőért viszont nem a vadászat, hanem annak lakói miatt rajongott, akikben soha életében nem kellett csalódnia – ellentétben az emberekkel.

Fekete István a Somogy megyei Göllén született 1900 januárjában. Dédnagybátyja az aradi vértanúk egyike, Damjanich János, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legjobb tábornoka volt, egyik apai ágú őse pedig a francia forradalom menekültje. “Gronsky nagyanyám lengyel őseiről nem sokat tudok. Nem beszélt róluk, de nem is voltam kíváncsi rájuk. Én De la John nagyanyámat szerettem, akinek nagyapja a francia forradalomból szökött meg, egy nagy zacskó francia arannyal, bár fülek nélkül és egy hordóban. Hogy a füleit hol és kik vágták le, azt nagyanyám sem tudta, csak két lányát és egy fiát ismerte. A fiú lett az ő édesapja” – írta a Ballagó idő című életrajzi regényében.

Fia, az ifjabb Fekete István szerint a Göllén töltött tíz év volt apja 70 esztendeig tartó életének legboldogabb időszaka, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy a szívében örökké falusi ember maradt. Mikor Budapesten élt, akkor is egészen vidékies környezetben, a budai oldalon, a Sas-hegy oldalában rendezkedett be. “Hát bizony, én örökké csak vendégnek fogom érezni magam a városban. (...) Az igazi szép élet az volna, amit a szabad időmben élek: puskával, horoggal, hálóval járni a határt reggeltől, este meg leülni a szobában, és írogatni, olvasgatni...” – vallotta meg az Új Idők 1942-es interjújában.

Otthonában Bogáncs kutyájával 1967-ben.
Otthonában Bogáncs kutyájával 1967-ben.
Fotó: Nimród, 2015 (103. évfolyam, 12. szám) Arcanum adatbázis

A természetbe már nagyon fiatalon, alig párévesen belehabarodott. Csavargási kényszere mögött a géneket, elsősorban Sinyi nevű nagybátyját, sejtette. “Alig jött meg a tavasz első szele, Sinyi eltűnt nagyapám házából, és csak novemberre került haza. Mi, gyerekek, aztán szájtátva, borzongó gyönyörűséggel hallgattuk kalandjait. Sinyi bejárta fél Európát, egyszer olasz, másszor lengyel barátokkal került haza.”

Fekete István az elemi iskola első négy évét a szülőfalujában végezte el, majd Kaposváron folytatta tanulmányait. Az új környezet azonban új nehézségeket hozott, egyszer három tantárgyból – latinból, földrajzból és számtanból – is megbukott. “Magam sem értettem magamat. Különösen a számtan lett végleges ellenségem, mert olyan kérdéseket sem tudtam megoldani, amelyeket pedig, ha magam voltam, fejből felírtam a táblára” – emlékezett vissza.

A félévi bizonyítvány kiosztása után “tócsát sírt” a zsebkendőjébe, majd elhatározta, hogy szégyenében elbujdosik otthonról. “Szüleim színházba készültek, és ezt a ritka örömet lehetetlen lett volna ezzel a mocskos bizonyítvánnyal megrontani, tehát vártam, amíg elmentek. (...) Felöltöztem tehát a téli bujdosásnak megfelelően, a bizonyítványt az asztalra tettem.” A kis Pista azonban csak egy Kaposvár határában álló pajtáig jutott, itt érte utol az édesapja.

A rendkívül szigorú, egyébként iskolamesterként dolgozó férfi, Fekete Árpád ugyan – szigorúan pedagógiai célzattal – gyakran elverte a fiút, ám ezen az estén csak kézen fogta, és hazavezette a vacogó gyereket. “És fogta a kezem hazáig, és én csendesen sírdogáltam hazáig. És erre az éjszakára, apám meleg kezére emlékszem, amíg csak élek” – számolt be egyik legmeghatározóbb gyerekkori élményéről a Ballagó időben.

Az első világháború ideje alatt, 1915-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott, 1917-ben besorozták, 1918-ban hadiérettségizett, és csak egy kis protekciónak köszönhette, hogy nem küldték ki a frontra. Néhány évvel később felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de a dunántúli dombokhoz szokott legényként, annyira nem érezte jól magát az Alföldön, hogy fél év után inkább átkérette magát a magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára, ahol aztán mezőgazdászként diplomázott.

Fekete István a lediplomázása évében, 1926 nyarán ismerkedett meg leendő feleségével, Piller Edittel. A 16 éves lány egy budapesti leánygimnázium tanulója volt, a vakációkat viszont a szüleinél, a Baranya megyei Bakócán töltötte, a huszonéves Fekete pedig frissen szerzett diplomájával a zsebében érkezett a faluba, ahol egy birtok segéd-gazdatisztje (nagyjából gyakornoka) lett. A leendő író az uradalom orvosának lányával egy partin találkozott először, megismerkedésük és szerelmük történetét az Egy élet című novellában olvashatjuk.

A fiatal házasok a bakócai esküvő után Ajkán rendezték be első közös otthonukat. Fiuk a Fekete István az édesapám volt című könyvében úgy ír szülei kapcsolatáról: “Igaz ugyan, hogy 41 évig, édesapám haláláig jóban-rosszban kitartottak egymás mellett, a házasságukat azonban sok mindennek lehetne mondani – de boldognak nem. (...) Nem kétséges, hogy édesapámat teljesen elvakította a szerelem, és nem látta – bár talán nem is akarta látni –, hogy a szép doktor kisasszony, Bakóca egyetlen eladósorban lévő lánya, örökölte szülei súlyos ideggyengeségét.”

Az ifjabb Fekete István visszaemlékezései szerint a Piller családban mindenki üvöltött, “áldott türelmű” apja pedig “csodálatos önuralommal, de gyakran elszürkült arccal” hallgatta felesége ripakodásait. Ám amikor a saját gyereke kérdezte meg tőle, hogy miért nem válik el inkább az anyjától, felzaklatva kifakadt: “Hogy kérdezhetsz ilyet...? Én még az embereknek adott szavamat sem szegem meg soha, nemhogy azt, amit az Úristennek adtam.”

A róla készült fotókon jól látszik, hogy Fekete István magas, magyarosan széles vállú, igazi vidéken nevelkedett, erőtől duzzadó férfi volt, aki mellett a felesége – de tulajdonképpen bárki – biztonságban érezhette magát. Egyik barátja, Mezey Zoltán azonban azt is megjegyezte: “Félelmetes fizikai ereje ellenére halk szavú, melegszívű és rendkívül békés ember volt. Nyugodtságát soha nem vesztette el.”

Mezey Zoltán még egy Bud Spencer-filmet idéző verekedést is felidézett az íróról: egy alkalommal egy szomszédos asztaltársaság az elnyűtt egyenruhája miatt kezdte őt kóstolgatni az óvári Széchenyi étteremben, majd mikor a zubbonyzsebét is letépték, az egyikük “akkora pofont kapott Fekete Istvántól, hogy székestül a harmadik asztal alatt kötött ki.” Erre persze a kötekedő társaság többi tagja is rávetette magát.

Az első támadóját egyetlen ütéssel letaglózta. A másodikat – még nála is magasabb, testes fiatalembert – mint egy könnyű rongybabát úgy a falhoz vágta, hogy az ájultan elnyúlt. Látva az iszonyatos erőt, a harmadik támadója rémülten elrohant. Fekete István, mintha mi sem történt volna, nyugodtan visszaült a helyére, és így szólt:

– Nem szeretem az ilyen gyerekes cívódásokat… – és újabb sört rendelt.

Kittivel és Wass Alberttel járta az erdőket

Fekete István és Piller Edit házasságból két gyerek született: 1930-ban lányuk, Edit, két évvel később fiuk, István – mindketten a szüleik keresztnevét viselték. Az ifjabb Fekete István 1956-ban elhagyta az országot, előbb Kanadában, majd Chicagóban telepedett le. Lánya, Edit – akit a családban Tupiként vagy Tupikaként emlegettek –  tizennyolc éves korában, 1949 nyarán, elhagyta az otthonát, és a Sacré Coeur-rend tagja lett, majd Ausztriába költözött. “Szándékáról csak édesapám tudott, anyám érthetetlennek és bűnnek bélyegezte ezt. Én pedig őrültségnek tartottam, hogy egy szép, öltözni szerető, társaságot kedvelő, életvidám lány apáca legyen” – írta öccse.

Csend van, nagy a csend most nálunk,

szívünk sötét borulásban,

anyád sír… alig halljuk,

apád sír… meg nem valljuk...

Körülöttünk elmúlás van.

– kezdte néhány nappal később írt, Elment című versét Fekete, amelyben a család életének szomorú mérföldkövéről emlékezett meg.

A harmincas évek közepétől a korszak egyik leghíresebb lapja, a Herczeg Ferenc-féle Új Idők rendszeresen lehozta Fekete írásait, a vadászattal kapcsolatos szövegeit pedig a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród közölte. És ha már vadászat: az író néhány cimborájával évente párszor többnapos, vagy olykor akár egy-két hetes, vadászatokra ment a Börzsönybe, a Bükkbe vagy Erdélybe. És hogy kik voltak ezek a barátok? Például Kittenberger Kálmán, Csathó Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Wass Albert. A források alapján ezek a kiruccanások súlyos kanbulik voltak. Legközelebbi barátja és szerkesztője, Kittenberger, becenevén Kitti életét még regény formájában is megjelentette a hatvanas években.

Fekete ezalatt egy holland származású földbirtokos ajkai birtokán dolgozott, amely szakértelme és felkészültsége révén rövidesen fellendült. Tejüzemet szervezett, búzavetőmagot nemesített, az irányításával tenyésztett merinói kosok számos díjat nyertek – jegyzi fel erről az időszakról az MTI. Elfoglalt gazdatisztként mégis jut ideje írni, bár Ajkáról nyilván esélye sem volt bekapcsolódni a Budapest központú irodalmi életbe.

Budapest, 1960.
Budapest, 1960.
Fotó: Magyar Nemzet, 2004. június (67. évfolyam, 160. szám) Arcanum adatbázis

A Nyugat utálta az életmű csúcsát

Fekete István már 37 éves volt, amikor első regénye, A koppányi aga testamentuma elnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának háromezer pengős első díját. A műből harminc évvel később ifjúsági kalandfilmet készítettek, amit 1968. április 4-én mutatott be a Magyar Televízió – ez volt az első színes magyar tévéfilm.

A bemutató másnapján ezt véste fel a naplójába: “A forgatókönyv nem én vagyok, de – JÓ! És ez a fontos.” A naplóbejegyzésben a rendezőről is megemlékezett: “Zsurzs Évának vettünk egy – állítólag gyönyörű pulit. Éva majdnem bepisilt a gyönyörűségtől. Valakinek gyönyörűséget szerezni kétségtelenül nagy öröm – még a feltételezett bepisilés nélkül is...”

Második regényében, az 1939-ben megjelent Zsellérekben a vörös terrorról, a tanácsköztársaság borzalmairól is megemlékezett. Az önéletrajzi elemekkel gazdagított, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda pályázatán első díjat nyert könyv sok szimpatizánst, ugyanakkor ellenséget is szerzett neki, majd néhány évvel később, 1946 tavaszán – amikor már merőben más szelek fújtak a magyar politikában – a regényt betiltották.

Irodalmi értékekről vajmi nehéz beszélni a regénnyel kapcsolatban. Egyszerűen nincs stílusa, a napilapok népieskedő tárcáinak hangján túl. Csak felületes külső eseményeket látunk, komoly lélekrajzot; klisénél több alakokat, jellemzést vagy akár csak érzékeltető faluleirást sehol sem lelünk. Egy értékes irodalmi ösztönzésből fakadt, divattá sekélyesedett, valódi írói élmények hijján lévő álirodalmiság terméke ez a regény - nagy szegénységi bizonyítvány, hogy ezt kellett (nyilván jobb hijján) egy irodalmi pályázat nyertesének megtenni

– írta róla Schöpflin Aladár fia, Schöpflin Gyula (Nagypál István álnéven) a végóráit élő Nyugatban.

A Képírás egy 2009-es tanulmánya is megállapítja: az irodalmárok nem tudtak mit kezdeni Fekete Istvánnal. “Egyszerűen kívülállónak tekintették, és tartózkodó gyanakvással figyelték, hogy ez a mezőgazdász végzettségű uradalmi intéző miként ontja a legkülönbözőbb műfajú szépirodalmi műveket.” Fekete mindenesetre megpróbált íróként érvényesülni, ezért 1941-ben Budapestre költözött, ahol a Földművelésügyi Minisztériumban szerzett állást.

Az agrárminisztériumi állása mellett Fekete több forgatókönyvet is jegyzett, amelyek közül az egyik Hunyady Sándor-novella, A hozomány alapján íródott Dr. Kovács István lett a legismertebb. A Páger Antallal és Simor Erzsivel forgott adaptációt az a Bánky Viktor rendezte, akit nyíltan antiszemita propagandafilmje, a harmadik zsidótörvény apropóján készült Őrségváltás miatt hat hónap börtönre ítéltek, és aki ezután jobbnak látta külföldön (Németországban) befejezni az életét.

A Filmvilág egy tavaly januárban publikált interjújában aztán Pálfi György, a Taxidermia, a Hukkle és Az Úr hangja rendezője nácikollaboránsnak nevezte Feketét a Dr. Kovács Istvánban való részvétele miatt. A filmes később a Magyar Hangnak nyilatkozva finomított a kijelentésen, ekkor már pontatlan túlzásnak nevezte a saját szavait. Hozzátette: "Ahogy én látom, Fekete Istvántól nem állt távol a Horthy-rendszer alapvetéseinek elfogadása,

ebben a szocialista időkben betiltott filmjében pedig kormányzatilag megálmodott ember-eszményképet jelenített meg, tehát aktívan támogatta az akkori állami propaganda-gépezetet.

Mivel most hasonló korokat élünk, és éppen a Horthy-rendszer restaurációja folyik, legalábbis építészetben, kultúrában (újnemesség kialakításában) stb. mindenképpen, ezért időszerű sajnos ezeket az életutakat megvizsgálnunk és filmesként a hatalommal való viszonyunkat megérteni és újrafogalmazni."

Sándor Tibor a rendszerváltás után megjelent, Őrségváltás - A magyar film és a szélsőjobboldal a harmincas-negyvenes években című könyvében úgy fogalmaz: "Bár a Dr. Kovács István nem antiszemita propagandafilm, áttételesen és rejtetten ott munkál benne az a középosztály-kritika, amelynek antiszemita vonatkozásai is vannak. Az újkonzervatív ideológiának, a népi eszmekör jobboldali variánsának, a fasiszta szólamoknak és a korabeli hivatalos propagandának közös tétele, hogy az úri középosztály elzsidósodott, ha nem is feltétlenül és minden esetben genetikai értelemben (...), de feltétlenül és minden esetben annyiban, hogy nem rendelkezik kellő nemzeti, faji öntudattal."

Miután a filmet bemutatták, Pálóczi Horváth Lajos a Magyar Élet egyik 1942-es számában megjelent kritikájában éppen a Zsellérek miatt marasztalta el, és a Dr. Kovács Istvánért dicsérte a forgatókönyv íróját. "Mintha nem is ugyanaz az író írta volna ezt a két művet" – jegyzi meg Pálóczi, aki szerint Fekete a két mű között "hatalmas erkölcsi ívelésen" ment keresztül. Hogy mi volt a baja a Zsellérekkel? Idézem: "Ez a regény a problémasikkasztás magasiskolája. Például megjeleníti az 1919-es eseményeket anélkül, hogy csak egy szóval is említené a zsidóság részvételét a kommunista forradalomban." Vagyis Fekete nem zsidózott a műben.

Az egyik legismertebb magyar irodalomtudós, Kulcsár Szabó Ernő tavaly februárban az írót ért vádak kapcsán a Magyar Hangnak kijelentette: Fekete nem volt náci kollaboráns, ahogy antiszemita eszmékkel sem találkozunk a műveiben. "Bár Fekete mindvégig egyfajta természetes hovatartozás jegyében gondolkodott a szülőföldhöz való viszonyról (a műveit uraló táj- és természetélmény talán legmélyebb rétege a szövegeinek), politikai szerepeket nem vitt, mert a közjó szolgálatát az igényes (szakmai) munka kérdésének tekintette. Mi sem állt távolabb tőle, mint hogy a haza a puszta politikai érdekérvényesítés műveleti területe volna" – fogalmazott.

Félig megvakulva született a Tüskevár

A második világháborút követő politikai klímaváltozásnak köszönhetően Fekete Istvánt az irodalmi élet perifériájára szorították, ifjúsági szerzővé degradálva igyekeztek népszerűségét kordában tartani – legalábbis a rajongói narratíva szerint. Fekete István életének legtöbb kérdőjelet hagyó fejezete is ehhez az időszakhoz kötődik. Fia elmondása szerint az ÁVO pribékjei 1946-ban kiverték az apja szemét, szétverték a veséjét, majd kidobták egy kocsiból a budai Szent János Kórház mellett, ahol két járókelő talált rá.

A 2016-ban elhunyt Sánta Gábor irodalomtörténész és tanár, Fekete István életművének egyik legalaposabb ismerője egy 2009-es tanulmányában valamennyit korrigált: szerinte nem az egyik szemét, hanem annak látóképességét vesztette el, méghozzá az idegek roncsolódása miatt. “Okozójaként özvegye és fia előbb rablótámadást, majd részeg szovjet katonát, végül az ÁVO pribékjeit emlegette” – írja ebben.

Az életművet kutató Sánta Gábor ugyanakkor egy levélrészletet is idéz, amelyben Fekete egyértelműen balesetről ír. “Immáron egy szemmel nézem az Isten szép világát. Visszavonhatatlanul egy szemmel. A Kitti [Kittenberger Kálmán] által említett műtét már csak reparáció akart lenni, de nem tudott. A részletek már nem érdekesek. Egy váratlanul visszatolató autó, azon egy gerendavég, és kész. Se látóideg, se semmi, csak sötétség. Most már ókulázom, és kímélem ezt az egyet. Már belenyugodtam, amennyire ebbe bele lehet nyugodni.”

Kincskereso 2004-1590612952  pages322-322.png
Fotó: Kincskereső, 2004. (31. évfolyam, 7. szám) Arcanum adatbázis

Sőt, a Képírásban Fekete István kultuszának csapdái címmel megjelent tanulmány egy hetvenes években készült interjút is felidéz, amit az író egyik barátja, Saád Béla készített a megözvegyült Fekete Istvánnéval. Saád ebben az egyik kérdését így vezette be: “tudom, hogy 1945-ben autóbaleset következtében elvesztette a bal szemét”. A felelet (legalábbis annak szerkesztett változata) szerint az özvegy nem helyesbített.

“Mindebből az következik, hogy Fekete István látása valójában egy fatális véletlen, azaz egy közlekedési baleset következtében károsodott, vagy pedig a politikai rendőrség által bántalmazott író óvatosságból még a barátai és a famíliája körében is ezt terjesztette” – vonta le a következtetést Sánta, aki mindkét forgatókönyvet lehetségesnek tartotta. A szerző még a Szent János Kórháznál is próbálkozott az igazság felderítésével, ám az onnan kapott tájékoztatás szerint abból az időből nem őriz dokumentumokat az intézmény.

Az író fia viszont határozottan kitartott a brutális bántalmazás története mellett, az Új Ember egyik 2004-es számában éppen az ávósok fenyegetésével indokolta a család ködösítését. “Civil ruhás ávósok keresték föl férjét ápoló anyámat, és arra kényszerítették: ha nem akarja, hogy az egész családdal elbánjanak, akkor hazudja azt: apám rablótámadás áldozata lett. Ezt a hírt kürtölte szét a rádió is. Anyámat annyira megfélemlítették, hogy még apám halála, 1970 után is ragaszkodott ehhez a meséhez. Nekem mindvégig bántotta az önérzetemet, hogy nem volt annyi bátorsága, hogy az igaz történetet mondja el a nyilvánosság előtt.”

Ezen az állásponton van a Fekete István Irodalmi Társaság elnöke, Horváth Tibor is, aki épp tavaly fejtette ki az álláspontját a Díványnak: “A verésről Fekete István nyilvánosan soha nem beszélt, hiszen azzal még nagyobb bajba sodorhatta volna magát és a családját. Senki, ő sem tudhatta, hogy a Horthy-rendszerben megírt Zsellérek a Rákosi-rendszerben ekkora problémát fog okozni. Fekete onnantól, hogy a kor megkívánta, vigyázott arra, mit írt le: az 1947-es Gyeplő nélkül című művében nem véletlenül nincs egyetlen felismerhető személynév vagy helységnév sem.

A Zsellérek azonban korábban, 1939-ben íródott. A kommunizmus ideje alatt a megjelent köteteket elégették, nekem van egy példányom belőle, annak is meg van pörkölődve a széle, valaki a tűzből szedte ki. Gyűlölték azt a könyvet, rettegtek tőle, pedig semmiféle vérlázítóan uszító nem szerepel benne. Csak a tények. Ez volt a baj. Megírta, hogy egy idős parasztot felakasztottak az árokparton. Ilyen ugyebár nem történhetett meg.

Még a rendszerváltás után is csak olyan változatai jelentek meg a Zselléreknek, amikből kihagytak oldalakat. Azóta természetesen elérhető a teljes, csonkítatlan verzió, érdemes elolvasni.”

A társaság elnöke szerint az sem véletlen, hogy az író első állatregénye, az 1955-ben – vagyis a Rákosi-érában – megjelent Kele pont egy sérült gólyáról szól, akit otthagytak a társai, és egy idegen közegben kell boldogulnia. “Talán az író magára gondolt az írás közben. A Kele ugyanakkor egy kedves állattörténet, amibe nem lehetett belekötni, politikai veszélyt nem hordozott magában. Innentől kezdődnek hát az ifjúsági regények, ezt az ösvényt hagyták meg Feketének, ezen lépdelt tovább.” 

A Rákosi-korszakban állandó munkát nem kapott, miután elbocsátották a minisztériumból, írásaiból és alkalmi munkákból élt: volt napszámos, uszálykísérőként dolgozott (lapátolt) a Dunán, és még patkányt is irtott, mérgezett marhavérrel. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, a katolikus sajtóban talált menedéket, az Új Ember és a Vigília hozta le írásait. “Nekem csak az olvasóim és a kiadóim véleménye fontos” – hangoztatta fia szerint az író.

“Nem kértek tőle bocsánatot és nem rehabilitálták. A magyar irodalomban sem tölti be azt a helyet, ami megilletné őt. Ott kéne lennie a legnagyobb magyar írók között, hiszen – többek között – jelentősen hozzájárult a magyar paraszti világ bemutatásához. Ennek ellenére az Akadémiai Kiadó 1966 és 1982 között kiadott A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című, több mint ezer oldalas művéből egyszerűen kihagyták” – írta Horváth Tibor.

A Kele után sorra jelentek meg népszerű gyermek- és ifjúsági regényei: a Lutra, a Tüskevár, annak folytatása, a Téli berek, a Bogáncs, a Vuk és a Hú. Állatfiguráinak másai ma is ott állnak az ajkai Csónakázó-tó mesebeli szigetén az 1928-tól 1941-ig a városban élt Fekete István mellszobrával együtt. Vuk Dargay Attila rajzfilmjének köszönhetően Magyarország egyik legismertebb mesehőse lett, a Tüskevár József Attila-díjat kapott, majd az ország egyik kedvenc olvasmányává vált. Tutajos és Bütyök a Kis-Balaton környéki nádasban átélt kalandjaiból Bánhidi László és Zenthe Ferenc felejthetetlen alakításaival tévésorozat készült, amelynek népszerűsége máig a regényével vetekszik.

A Bambi giccsét nem bírta elviselni

“Lénye olyan tiszta, egyszerű és természetes volt, mint az írásai. Szerénysége legendás volt. Írói adottságára nem volt büszke, csak hálás volt érte, mert az Úristen adományának tartotta. (...) Írótársaira vagy jót, vagy semmit nem mondott. Kivéve Felix Saltent, akinek műveit – szókimondó ember lévén – fénytelennek, szegényesnek, ismeretrontónak tartotta, mert a világhírű Bambi könyveiben rengeteg természettudományi és állattani tévedésre bukkant” – mondta fia, ifj. Fekete István az Amerika Hangja rádiónak egy 1994-es interjúban.

Bambi Pesten született megteremtőjének írásaitól Fekete tényleg rosszul volt, a Bambi gyermekeiről szóló, a Diárium 1940-ben megjelent számának könyvkritikájában Fekete így vallott:

Salten (...) a maga lágy fantáziájában olyannak „képzeli” az erdőt, mint azok a „művészi” olajnyomások voltak, amelyeken az őzikék a lesen elaludt jáger könyvét olvasták, miközben a nyulacskák bécsi valcert lejtettek előttük a dühös-zöld réten… Nem, az erdő nem ilyen, és lakói sem ilyenek.

Fia szerint az állatok mellett az embereket is szerette ugyan, a tömeget és a város nyüzsgését azonban próbálta kerülni. “Barátságos ember volt, de nem barátkozó, aki csak a közeli barátaival érezte jól magát igazán. Nem szerette a közszereplést, az ünnepeltetést, az író-olvasó találkozókat.” Ő maga úgy fogalmazott: “Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen ám!”

Feketének az erdőjárás mellett más szenvedélyei is voltak: imádott például hegedülni (amíg felesége szappanszeletésre nem használta a hangszere húrjait, utána újrahúroztatta a hegedűt, és soha többé nem játszott rajta), illetve óriási bagós volt. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1968-ban szívrohamot kapott, amit a következő két évben két újabb szívinfarktus követett. Az utolsót nem élte túl, felesége, Edit asszony úgy fogalmazott: “a szívroham megállította szívét, melyben csak jóság és szeretet volt”.

Az író története ezzel azonban nem ért véget: 2004-ben Fekete Istvánt és feleségét kihantolták, majd az író szülőfalujában, Göllén temették őket újra el kutyájuk, Bogáncs maradványaival – az akkori sajtóbeszámolók szerint több mint másfél ezer ember jelenlétében. Koporsóját a róla elnevezett múzeum előtt ravatalozták fel, a díszőrség cserkészekből állt, a szertartásra az író mindkét külföldön élő gyermeke hazalátogatott, az írótársak nevében Jókai Anna mondott beszédet.

Leveszik a hintóról az író exhumált hamvait tartalmazó koporsót szülőfalujában, a Somogy megyei Göllén
Leveszik a hintóról az író exhumált hamvait tartalmazó koporsót szülőfalujában, a Somogy megyei Göllén
Fotó: Kisalföld, 2004. augusztus (59. évfolyam, 191. szám) Arcanum adatbázis

Az újratemetést az író fia kezdeményezte, aki a Fekete István az édesapám volt folytatásának szánt, Fekete Istvánra emlékezve… című könyvében így írt erről: “Édesapám anyámnak, nekem és (akikről én tudok) fél tucat barátjának többször szólt arról, hogy bizonyára a Farkasréti temetőben lesz a végső nyughelye, de Göllén, a kistestvérei mellett érezné igazán jól és otthon magát. (...) Anyám a gyors temetés szükségessége mellett (ami Göllén sok nehézségbe ütközött volna) szinte kizárólag azért választotta a Farkasréti temetőt édesapám nyughelyének, mert mindennap ki akart menni hozzá. S ezt nem teheti meg, ha édesapám sírja Göllében van.”

Az újratemetés ennek ellenére számos kritikát kapott. Sánta Gábor például így fogalmazott: “A sajtóhíradások alapján kultuszának ápolói afféle igazságszolgáltatásként élték meg bálványuk rituális újratemetését. Egyúttal kimondottan figyelemfelhívásnak is szánták, miközben a szakrális külsőségekben bővelkedő ceremóniával cseppet sem járultak hozzá ahhoz, hogy e kánonból kimaradt író életműve végre tematizálja az irodalmi közbeszédet. A lényegében minden sorát szentenciaként emlegető laikusok elkötelezettségét bizonyosan erősítette az esemény, ám a kultuszának csapdáitól óvakodó irodalmárok idegenkedését is fokozta. Márpedig nélkülük – tetszik vagy sem – Fekete István sohasem lehet része az irodalomtörténet-írásnak.”

Fekete népszerűségét jól jelzi, hogy a Tüskevár (munkacímén: Matula iskolája) eredeti kézirata a kétmillió forintos kikiáltási ár több mint tízszereséért, 21 és fél millió forintért kelt el egy 2018 novemberében megrendezett árverésén. Fekete lassan gépelt, nem szerette az írógépet – állítólag azt mondta, mire megtalál egy billentyűt, elfelejti, mire is gondolt –, ezért ezt a regényét is tollal jegyezte le, majd valószínűleg saját maga kötötte be.

Szerény, nyilvánosságtól és nyüzsgéstől idegenkedő természete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szenvedélyes erdőjáró, a természetben való barangolások, a csend és a nyugalom szerelmese lett. “Éjjel és nappal, esőben-fagyban, napsütésben és borulásban, hajnalok hajnalán, éjjelek éjjelén, nehéz zsákmánnyal és üres tarisznyával. (...) Barangolások erdei fényben, puha gyalogúton, kopott legelők tarlóján, bodzavirágok súlyos illatában, és sötét fenyvesek elsóhajtott tegnapjaiban.” Ez volt az ő világa.

(Borítókép: A szigligeti Esterházy-kastély, az Alkotóház parkjában (1966) / Fotó: Hunyady József / Fortepan)