A mi nemzedékünket kiirtotta a rendszerváltozás

DSC 1256
2020.07.17. 20:08

Majdnem egy éve, 2019 augusztusában nevezték ki a magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztosnak Káel Csabát, a Művészetek Palotája igazgatóját, miután elődje, Andy Vajna az év januárjában meghalt. A Nemzeti Filmintézetre keresztelt egykori filmalapban lecserélték a forgatókönyv- és filmterveket elbíráló döntőbizottság tagjait, új vezérigazgatót neveztek ki, Káel pedig az idei berlini filmfesztiválon bemutatta a munkatársait a nemzetközi mozgóképes világ előtt, hogy aztán pár héttel később a koronavírus-járvány leállítsa a globális filmgyártást.

A válság a magyar filmipart is padlóra küldte, ami a Filmintézet adatai szerint tavaly még rekordot döntött, a közvetlen filmgyártásra nyilvántartásba vett összeg elérte 164,4 milliárd forintot, ami 50%-kal volt több az előző évnél.

Az interjúban szóba kerül a régóta pedzgetett magyar streamingszolgáltató terve, Káel elmondja, milyen volt Andy Vajna helyét átvenni, és hogy milyen érzés volt úgy végezni az SZFE-n a rendszerváltás idején, hogy az övék volt az első generáció, akiknek már nem jutott hely az állami filmstúdiókban.

Mit csinált egy filmügyi biztos azokban a hónapokban, amikor nem létezett filmgyártás?

Annyira mozgalmas időszak volt, hogy az valami hihetetlen. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a hazai szakemberekkel és a külföldiekkel is, rendszeresen egyeztettünk, hogy mikor jöhetnek vissza. Ki kellett dolgozni egy COVID-kódexet arról, hogy hogyan lehet nálunk biztonságosan forgatni. Át kellett ütemezni a magyar produkciókat. Mi csak részlegesen álltunk le, nem zártunk be. A veszélyhelyzet kihirdetése után pánikszerűen elvonultak a külföldi produkciók, de a magyarok dolgoztak, előkészítettek, a fóti műterem folyamatosan ment. A külföldiek gyors kivonulását az is indokolta, hogy az angol jogrendben érdekes értelmezések vannak, hogy mikor fizetnek kártérítést, meg mikor nem.

A Dűnével például vissza is jönnek.

És nem csak a Dűnével, a rajtvonalon áll mindenki. Szerencse, hogy a kaliforniai filmbiztos Colleen Bell lett, aki 2015-től két évig nagykövetként szolgált nálunk, és én nagyon jóban vagyok vele. Vicces volt, amikor egyszer csak felhívott, miután ezer éve nem beszéltünk, és mondta, hogy kollégák vagyunk. Vele is folyamatos egyeztetés zajlik, egy komoly stratégiai együttműködésben gondolkodunk. Akár közös tartalomfejlesztésben is. Rengeteg jó témánk van, a magyar származású hollywoodi stúdióalapítóktól kezdve a kaliforniai borászat magyar gyökereiig.

Andy Vajna egy larger-than-life figura volt, milyen érzés a helyére ülni?

Andyvel jóban voltam, nem baráti, de jó viszonyban. 2003-ban, amikor a Bánk bán bemutatója volt Los Angelesben, akkor eljött a szállodámhoz egy Bentley-vel, baseballsapkában, szivarral és az előző barátnőjével. Mondtam neki, hogy lenyűgöző, hogy pont úgy néz ki, mint egy hollywoodi producer, minden attribútuma megvolt. Filmet nem csináltunk közösen, de a Müpa miatt több közös akciónk is volt, segített némafilmes koncertben és a Zsigmond Vilmos-fotókiállításban is. Az ő dolgait én úgy értékeltem, hogy nagyon fontos lépéseket tett a filmes ágazat érdekében. Konszolidálta a gazdasági viszonyokat, és felállított egy olyan gazdasági rendszert, amiben szigorúan ellenőrizhető, hogy a producerek hogyan költik a pénzt. Elindította azt a folyamatot, hogy márpedig a forgatókönyvvel foglalkozni kell. Amikor idekerültem, arra gondoltam, hogy ezek mind hasznos dolgok, de közben hagyott egy csomó más feladatot, amin el kell indulnunk. És el is indultunk. Hihetetlen forradalom van a mozgóképiparban. Andy-t ez nem foglalkoztatta, ő filmproducernek vallotta magát, őt a mozi érdekelte, nem is foglalkozott a tévével vagy a streaminggel, a tévéfilm vagy sorozat tartalmilag sem érdekelte. A sorozat olyan forradalmi dolog ma, mint a nagyregény volt a 19. században, karaktereket hosszú időn keresztül lehet követni, az ő változásaikat, konfliktusaikat, és ez rettenetesen izgalmas. Nem véletlen, hogy egy csomó izgalmas téma sorozatokban van jelen. Ma gyakorlatilag a hollywoodi mozi főleg a 11-21 éves célcsoportnak készít filmeket.

Úgy tartják, hogy a közepes költségvetésű, művészi ambíciójú filmek tűnnek el.

És ezzel színészek és rendezők is eltűnnek. Annyira szívemből beszélt Almodóvar, amikor azt mondta, hogy eltűnik az európai tartalom. Ez itt a mi életünk, Magyarországon vagy Madridban vagy Londonban, ezt kell megmutatni, nem megfelelni egy amerikai elvárásnak, amit a stúdiók támasztanak.

De olyan nagyigényű, nagyívű sorozatokra, mint mondjuk a Drót vagy a Deadwood, nem nagyon vannak keretek Magyarországon, nem? Az HBO próbálkozott az Aranyélettel, a kereskedelmi tévéknél pedig a Mintaapák vagy a Mellékhatás volt a legkomolyabb ilyen vállalkozás.

Mi áttértünk egy másik filozófiára: jó tartalmat szeretnénk jó minőségben előállítani, és mindegy, hogy milyen disztribúciós csatornán, de minél szélesebb közönséghez jusson el. Ez egyszerűen hangzik, de kimondottan bonyolult. Ehhez a feladathoz fel kell nőni. Érdekes, mert Magyarország ebben visszafejlődött. A hatvanas évek bizonyos szempontból aranykor volt, lenyűgöző televíziós és a mozis tartalmak készültek, elég csak az olyan sorozatokat megemlíteni, mint a Mézga család. A mozgókép abban az időben segített nekünk identitást építeni. Most újra reneszánsza van ezeknek a régi filmeknek, újra kezdik őket felfedezni a fesztiválok. Nemrég Cannes-ból írtak a Filmarchívumnak, hogy el vannak ájulva a Sára Sándor Feldobott kő című filmjétől. Ennek az országnak a mozgókép óriási lehetősége. London után mi vagyunk a legnépszerűbb filmforgatási helyszín Európában, ez tény.

Olyankor mit lehet tenni, amikor mondjuk a Magyarországon forgatott Vaják második évadját már nem hozzák ide?

Ez az egész olyan, mint egy piac, ha az ember ott van elsőnek, akkor őt viszik el hamarabb. A pandémia nagy nyeresége, hogy elkezdtük tervezni Fóton az új stúdiókat. Két igény szüli a bővítést, a külföldi bérmunkák és a hazai forgatások. A külföldiek úgy befoglalták a stúdiókat, hogy a magyarok gyakran kiszorultak a műtermekből. Összesen négy új stúdió készül az eddig kettő mellé. Nagyon komoly filmbázis lesz. De oda kell figyelni a képzésre, kevés szakemberünk van, folyamatosan kapunk jelzéseket, hogy milyen szakemberekből van hiány.

A Filmalap elindított egy oktatási programot még 2017-ben.

Az igény folyamatosan nő, az itteni produkciós cégek már jelezték, hogy szívesen beszállnának olyan projektbe, hogy legyen egy közös oktatási platform. Egyes becslések szerint már húsz ezren dolgoznak a mozgóképszakmában.

Hogyan áll most a magyar streamingoldal indulása?

Ha minden igaz, ősszel beindítjuk. Bázisként a Filmarchívum felújított filmjeivel, majd ezt bővítenénk új produkciókkal is. Látjuk az HBO és a Netflix sikerét, az emberek elkezdték szeretni az online filmfogyasztást. Komoly kutatást végeztünk, hogy van-e értelme ennek, és nagyon nagy az igény.

Van már neve?

Azt még nem árulhatom el.

Van olyan film, ami már erre a magyar streamingoldalra készül?

Abszolút van, sőt, egy-egy sikertelen moziforgalmazás bebizonyította, hogy mennyien többen megnéznek így egy alkotást. Vegyük tudomásul, hogy a Z generáció nem jár moziba, ők a kütyüt nézik. Még a mozifilmet is inkább kicsiben nézik, azaz őket sokkal jobban el lehet érni így. Ha a FOMO idején lett volna ilyen felületünk, egy jó kampánnyal rengetegen megnézték volna, miközben így viszonylag kevés nézőhöz jutott el.

Valahogy el kell érnünk, hogy a producerek érdekeltek legyenek abban, hogy komolyabb marketinget tegyenek a produkcióik köré. Erre mi most kiépítünk a korábbinál jelentősebb támogatási rendszert. Szeretnénk, hogy ha profi marketingszakemberek dolgoznának a filmek promócióján.

Magyarországon azért általában úgy szokott ez működni, hogy ha híres ember van a plakáton, megnézik a filmet.

De ez nem így van. Nincs a produceri gondolkodásban az, amit szeretnénk bevezetni: azt szeretnénk elérni, hogy amint elfogadnak egy filmtervet, induljon el egy kommunikációs tervezés, majd kampány. Szóljon arról, hogy miért fontos ez a film, ki írta, ki rendezte, kiket szeretnénk elérni és megszólítani. El kell kezdeni kiéheztetni a nézőt, el kell érni, hogy várja a bemutatót. Egy csomó mozifilm esetében az van, hogy két hónappal a bemutató előtt még nincs meg a címe, nem tudni, ki lesz a plakáton, hogy használhatók-e a standfotóik, és így tovább. Ebben szeretnénk változást, tudatos stratégiai gondolkodást látni, amihez biztosítjuk a kellő támogatást.

Filmrendezők mit fognak ahhoz szólni, hogy abban a hitben rendeznek egy filmet, hogy moziba kerül, de végül online lehet megnézni?

Ezt a producerrel kell közösen eldönteni. A producer előtt több lehetőség lesz, neki kell meghatároznia, hogy hány nézőt szeretne elérni, milyen platformon, milyen javaslata, víziója van a forgalmazással kapcsolatban.

Akkor nem a Filmintézet fogja irányítani őket ide vagy oda?

Mi azért majd adunk tanácsot. Ha azt mondja a producer, hogy 500 ezer nézőt vár, akkor azt várjuk el tőle, vázolja fel azt a stratégiát, amivel ezt el lehet érni. Ez eddig nem volt végiggondolva.

Az 500 ezer nézőről jut eszembe, hogy a Filmalap idején mindig voltak blockbusternek szánt filmek, mint a Kincsem vagy A viszkis. Most készülnek ilyenek?

Azért nem mondanék konkrétumot, mert most építjük ki ezt a rendszert, amivel ez komolyan jósolható lesz. Önmagában kevés, ha izgalmas egy film témája, muszáj mögé rakni a kommunikációs támogatást. Valahogy Magyarországon a kollégák elengedték a nézőket. A csehek, lengyelek utánuk nyúltak. Csehország ugyanúgy tíz milliós ország mint mi, és gyönyörű nézőszámaik vannak a mai napig.

2019-ben Csehországban 18 milliónál is több jegyet váltottak a mozikba, az ország legnézettebb filmje pedig a cseh gyártású Nők, ha futnak című vígjáték volt, amit összesen másfél milliónál is többen néztek meg. Összehasonlításképpen, a nézettségi toplista második helyén a Bosszúállók: Végjáték állt, 935 ezer nézővel. A cseh filmek a mozis piac 26 százalékát tették ki, 2019-ben 60 cseh játékfilm készült. (Filmneweurope)

Az utóbbi 10 évet nézve azért Magyarországon komoly nézőszámot főleg egy Valami Ameriká-val vagy egy Kincsem-mel lehet elérni.

De voltak itt Fábri Zoltánok, a hatvanas években azokat is nézték. Én azt gondolom, hogy a magunk életéről, a magunk világáról érdemes jó filmeket csinálni, mert ahhoz értünk. Almodóvarhoz visszakanyarodva: itt vagyunk Európában, és mindenki csinálja a saját dolgát. Itt vagyunk mi is az Európai Unió közepén, és most már talán nem is tudjuk, hogy él egy átlag olasz. A hatvanas-hetvenes években legalább láttuk a filmeket erről. Most nem. És szerintem nagyon fontos lenne, hogy valamit közösen rakjunk össze, legyenek közös élményeink. Nem tudom, hogy tőlem 600 kilométerre mit gondol egy olasz, egy osztrák, vagy egy német, pedig ezekhez a történetekhez kiválóan tudna a kapcsolódni a néző.

A filmfesztiválokon a forgalmazók nem feltétlenül olyan filmeket vásárolnak meg, amik az átlagemberekről szólnak, olasz filmekből azért eljutott hozzánk a Gomorra vagy a Dogman.

De most ott vagyunk, hogy ha megállítunk egy embert az utcán, nem tudja, hogy ki az a Fellini. Azt gondolom, hogy Európa ott követte el a legnagyobb hibát, hogy a forgalmazást elengedte. Az amerikai forgalmazás itt mindent vitt. Forgalmazás nélkül ez az ipar nem létezik. Nem értem, hogy a közszolgálati televíziókban miért nincsen egy komolyabb európai tartalmakat támogató protekcionizmus.

Andy valami miatt nem hitt a koprodukcióban. Én a Müpa sikerei miatt hiszek. Amiben főleg hiszek, az a közép-európai régió. Ez egy 150 milliós piac a V4-ekkel, osztrákokkal, olaszokkal, volt jugoszláv államokkal együtt. Nagyon komoly lehetőség, arról nem is beszélve, hogy a forrásainkat meg tudja sokszorozni egy koprodukciós igény, a koprodukciók jelentős disztribúciós lehetőséggel is kecsegtetnek, hiszen ha beszállnak a produkciókba, komoly érdekük fűződik a nemzetközi forgalmazásához is.

Erre a többi ország is nyitott lenne?

Persze. Berlinben találkoztunk több ország filmfinanszírozó intézményének vezetőivel, és mindenki komoly érdeklődést mutatott. Szeretnénk létrehozni egy visegrádi alapot, ami olyan koprodukciós filmek elkészítését és forgalmazását támogatná, amelynek témája legalább két országot érint. Sajnos a koronavírus ezt a folyamatot lelassította, de már volt pár Zoom-konferencia erről, gyúrjuk tovább. Ez mindenkinek az érdeke.

Vannak kifejezett presztízsprojektjei most a Filmintézetnek?

Mindegyik az. Annak nagyon örülök, hogy nagyon sok fiatal jelentkezett. Egy trendváltást érzek a fiatal alkotók munkáiban, nagyon bájosan mutatják be az életet. Én moziszurkoló vagyok, szeretek bemenni a moziba, és úgy kijönni, hogy szép az élet. Vagy azért, mert egy olyan tragikus filmet láttam, hogy a katarzis miatt érzem azt, hogy érdemes élni, vagy mert a vígjátéktól leestem a székről. Jópár mostani fiatal alkotókban ezeket újra érzem.

Az Inkubátor-program megmarad?

Az a kérdés vetődött csak fel, hogy mindegyik elkészült filmnek feltétlenül moziba kell-e kerülnie.

Egy konkrét filmtervre rá szeretnék kérdezni: Pálfi György betyárfilmje, a Sömmi kapott támogatást előkészítésre, de gyártásra már nem, úgyhogy valószínű, hogy nem fog elkészülni. Mi történt a kettő között?

Ez a filmterv kapott egy bizalmat a gyártási előkészítés szintjéig. Volt egy becsült költségvetése, amit elfogadtunk, és amikor újra ideérkezett, azt a költségvetést nagyságrenddel meghaladta, és ezt már nem tudtuk bevállalni. Nehéz ez a rendszer, képzeljük el, hogy van egy adott mennyiségű forgatókönyv egy évre. A támogatások megítélésekor figyelembe kell vennünk, hogy színes legyen a kínálat, lehetőleg olyan alkotók is kapjanak, akik bizonyítottak, meg olyanok is, akik most kezdik. Ne legyen portfólió-probléma, ne legyen három betyárfilm egyszerre, bár most a történelmi filmes pályázat miatt ezek elég népszerűek lettek.

Az utolsó bástya című Hunyadi-filmmel mi történt?

Elesett. Azt a történetet az előző döntőbizottság lezárta.

Nem fogja az új rendszer felkapni megint, mint nagyszabású történelmi filmet?

Nem.

Úgy tudjuk, hogy már régóta tervben van egy Hunyadi-témájú sorozat, ami Bán Mór könyveiből készülne, a Netflixszel együttműködve. Lehet erről bármit tudni?

Erről annyit lehet tudni, hogy a Netflixszel több ilyen projekt van átbeszélés előtt, nagyon magas szinten, a stratégiai igazgatóval vagyunk összekötve. Colleen Bell is ígért segítséget.

Az jó lehet, mert én újságíróként sehogy sem tudom őket elérni.

Az egyik európai igazgatójukkal, aki lengyel, nagyon jól megértjük egymást. A Netflix legfontosabb partnere jelenleg India. Az amerikaiak rájöttek, hogy az egy 1,3 milliárdos piac 200 milliós középosztállyal, ez talán a világ legvaskosabb középosztálya, akik elkezdtek moziba járni az újonnan nyitott plázákba. A Netflix pedig meg fogja szállni Bollywoodot, helyi filmeket és sorozatokat fognak csinálni, de amerikai szemlélettel. Azért is kell combosítani közép-európai filmgyártást, hogy észrevegyék, mi is itt vagyunk. És nagyon érdekes témáink is vannak, már a történelmi viszontagságaink miatt is, de annyi tudós, sportoló, művész, író volt közép-európai.

Köbli Norbert forgatókönyvíró azt mondta az Indexnek, hogy az a baj, hogy „társadalmi szinten mindig nagyon nehéz kiegyezni, hogy ki a hős”, és ezért nehéz történelmi témájú filmeket készíteni ismert figurákról.

Én ezt nem látom ennyire szigorúan. Az amerikaiak minden sikeres történelmi alakjukból, de még a balul sikerült figurákból is kihozzák a hőst, mindegy, hogy milyen korszakban élt, legyen az a jelen vagy a múlt század, a vietnámi vagy az afganisztáni háború. Ez a film alapja: emberi hőst kell csinálni. Itt van II. Lajos királyunk, akiről a legtöbben csak annyit tudnak, hogy szerencsétlenül lebukott a lóról, és neki köszönhetjük Mohácsot. Pedig komoly uralkodó lehetett volna, akiről a korszak egyik leghíresebb művésze, Tiziano festett portrét, és aki egy reménytelen helyzetben is vállalta, hogy szembe száll a túlerővel, hogy megmentse a hazáját és Európát.

De közben meg felmerül a kérdés, hogy miért nézzük olyasvalakinek a történetét, akiről tudjuk, hogy bukni fog?

Mert a bukásban, a tragédiában is megvan a lehetőség, hogy felemeljen minket. Úgy kell emberileg megfogni, hogy tudjak azonosulni vele, és akkor felfogom, hogy mit vállalt be. És ha jönnek is a magyar történészek jobbról és balról, és ízekre szedik, ez nem fontos. Sztori kell, az a fontos. Ott a Pearl Harbor, vagy a kedvencem, A rettenthetetlen, ez utóbbiban történelmi tény nem sok van, de a skótok hősiességét a filmből ismerjük.

Ahhoz egy amerikai születésű, Ausztráliában felnőtt rendező kellett.

Koprodukcióban így is lehet gondolkodni. Az a lényeg, hogy a tartalmaink érdekesek legyenek. Szerintem minden szempontból azok, csak jól meg kell írni őket.

Amikor a nemzetközi sajtóban bemutatkozott a berlini filmfesztivál idején, azt mondta, hogy még nem készült jó film a rendszerváltásról vagy az ‘56-os forradalomról, miközben ott volt a Moszkva tér, a Szabadság, szerelem, vagy a Megáll az idő.

Úgy értettem, hogy nem elég készült. Mellétenném, hogy az első világháborúról nincsen jelentős filmünk. Most lesz, egy nagyon érdekes film a Post Mortem.

Egy horrorfilm.

Azt a pszichés állapotot, amibe ez az ország került az első világháború után, csak egy horrorfilm tudja a megfelelő gyomrossal beadni. Szinte minden család elvesztette a harcokban valamelyik szerettét, aztán jött a spanyolnátha is, és ebből kellett életet fakasztani. Én ilyen értelemben mondtam azt, amit akkor mondtam, hogy ezek a megközelítések hiányoznak. Vagy lesz most egy szenzációs dokumentumfilmünk, a Nincs parancs!, amiben találkozik a magyar határőr és a német határőr, akik a vasfüggöny illetve a berlini fal megnyitásakor szolgálatban voltak. Egy ilyen filmnek moziban kicsi az esélye, de megint csak, a streamingszolgáltatásunkon kifuthatja magát.

Ha jól tudom, az akkor még főiskolaként jegyzett Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, mi a véleménye az egyetem körül zajló eseményekről?

Ez egy fontos dolog, hogy miért nem tudja biztosan, hogy ott végeztem-e. Azért nem tudja, mert a mi nemzedékünket kiirtotta a rendszerváltozás. Mi ‘86-tól jártunk oda ‘89-ig, addig a stúdiók mindig felvették a diplomásokat, mi voltunk az első olyan osztály, aminek a tagjai nem kaptak munkalehetőséget. A színészek sem. Ezért nem biztos benne. Volt két nemzedék, akiket a kilencvenes évek elvitt. És ez egy nagyon-nagy probléma volt. Miközben lenyűgöző emberek tanítottak, Szabó István volt az évfolyamvezető, Makk Károly és Gábor Pál voltak az osztályfőnökök, tanított Gazdag Gyula, Fábri Zoltán, Bacsó Péter, Jancsó Miklós is bejött órát tartani. Én pedig ezek után reklámfilmezni kezdtem. Az a korszak amúgy megérne egy saját filmsorozatot, egy magyar Mad Menből elképesztő sztorik jönnének.

Az SZFE addig a szocialista filmgyártási stúdiórendszert szolgálta ki. Engem is kinéztek már a Hunnia filmstúdióba, sőt, beosztottak gyakornoknak az Eldorádó című filmbe, kaptam rögtön ezer statisztát, hozzá még Eperjes Károlyt is. Visszagondolva az volt az utolsó nagy filmje a szocialista korszaknak. Büszke vagyok, hogy abban részt vehettem, de aztán ennyi volt. A főiskola nem vette észre, hogy változtatni kell. Utána Szabó István eljött onnan, visszahívták Gazdag Gyulát Los Angelesből, de ő is elvérzett, nem tudta elérni a változásokat.

Már akkor látszott, hogy változások kellenek?

A világ összes egyetemén működik az a szisztéma, hogy iparágakhoz kapcsolódnak ezek az intézmények. Ehhez kell a jó kapcsolat, plusz az is, hogy az egyetemet jegyezzék nemzetközi szinten is. És nagyon fontos nekünk a magyar és a nemzetközi filmgyártás kapcsán, hogy olyan szakemberek kerüljenek ki az egyetemről is, akikkel tudunk együtt dolgozni. Belőlük lesznek majd a tehetséges művészek is.

A Filmintézetnek van bármilyen szerepe abban, ahogy az SZFE-t át akarják alakítani? Egyáltalán mit gondol az intézet róla?

Azt gondolom, hogy változásra szükség van. Jól kell lemenedzselni, meg kell találni a közös célokat, ez a véleményem. Én a Müpában és itt is kizárólag szakmai szempontból nézem ezeket kérdéseket. Arról kell beszélni, hogy milyen perspektívát tud nyújtani az egyetem, hogy akik ott végeznek, olyanok legyenek, akikkel tud dolgozni a filmipar, és képesek legyünk őket helyzetbe hozni, hogy világhírű szakemberekké váljanak.

(Borítókép: Káel Csaba. Fotó: Bődey János / Index)