Eufrozina, Kende
14 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

A tervünk az volt, hogy én fogok előbb meghalni

Interjú Háy János íróval

AJO 7117
2020.08.25. 12:00

Ez a könyv a legnagyobb átverés évtizedek óta, de ritkán lehet annyira örülni átverésnek, mint ennek – írtuk nemrég Háy János karanténnaplónak nevezett kötetéről, a megrendítő és megrázó Ne haragudj, véletlen volt-ról. Ami valójában nem is a koronavírust meg a karantént dolgozza fel, hanem annak a traumáját, hogy a szerző néhány éve váratlanul és szinte egyik pillanatról a másikra elvesztette a feleségét.

Háy Jánossal a kötet megjelenése után ültünk le beszélgetni arról, lehet-e jól írni egy ilyen tragédiáról, egyáltalán mennyi idő után tud valaki újra dolgozni, vagy legalább enni és aludni, és hogy baj-e, ha valaki a politikai véleményével kerül címlapra, ő miért fogadta el a Térey-ösztöndíjat és miért nem szállt be az erről szóló politikai vitába, miért nemzetellenes az országot Origo-olvasókra és Klubrádió-hallgatókra osztani, miért kőkemény diktatúra az írás, és mit jelent benne a korruptság. Nagyinterjú.

Amikor odáig jutottam a Ne haragudj, véletlen volt című karanténnaplódban, ahol a feleséged haláláról írsz, rákerestem, hogy ez tényleg a valóság-e, vagy csak fikció, és egyetlen cikket találtam erről. Abban azt mondtad: „Ha igazi csapás ér, sokszor annyira megviseli az embert, hogy képtelen az érzelmi síkkal tárgyilagosan bánni. Márpedig ez az íráskor elengedhetetlen. (...) Így maradhatnak el olyan témák, amelyekhez nem tudok íróként hozzányúlni.” Ehhez képest ez a könyv pont erről az „igazi csapásról” szól.

Ahhoz, hogy valamiről írni tudj, el kell tudnod távolítani magadtól; tárgyszerűen kell tudnod szemlélni, kihelyezve magadból, de közben nem szakíthatod le a saját szívedről, mert attól dobog, hogy rád van kötve. Minden bizonnyal ez az irodalmi mű létrehozásának egyik ellentmondása. Ha túl nagy a lélektani sokk, olyan mértékben privát az érzelmi állapotod, hogy képtelen leszel erre a rálátásra. Nem arról van szó, hogy praktikusan ne tudna ilyenkor írni az ember, de amit ír, az mélységesen magánéleti jellegű lesz, és a szöveg legfeljebb az olvasói szánalomra, és nem az olvasói átélésre számíthat. Amikor valóban tudsz írni, a történet már nem csak a tiéd.

Sérelmekből dolgozunk, és nem akarjuk felszámolni ezeket a sérelmeket, mert életünk végéig szeretnénk írni, a fiatal írókollégák nagy bosszúságára.

De a sérelmek idővel eljutnak abba a stádiumba, ahol már inkább felbolydítanak érzelmileg, az írásindulatot erősítik, és kevésbé hozzák elő a privát fájdalmat. Azt hiszem, mindannyian úgy vagyunk a csapásokkal, hogy kettős jelenlétük van a személyiségünkben: van egy elmondható és egy elmondhatatlan változat. Íróként arra kell törekedni, hogy a lehető legteljesebb legyen az elmondható rész.

Az érzelmi sérelmek persze többfélék lehetnek; nekem alapsérelmem a felnőtté válás, a felnőttségbe való integrálódás, ami együtt járt a vidékről városba kerüléssel, a kamaszkor elvesztésével, apám halálával és még sok mindennel. Ez az egyik katalizátorom, legalábbis, most épp ezt mondom, de nem biztos, hogy ez teljességgel igaz, mert a sérelem a maga konkrétságában soha nem jelenik meg, inkább egy alapvető szorongás, létfélelem, ami maradt belőle, helyesebben, amit a beilleszkedési nehézségek felerősítettek. Persze ez nem olyan súlyos teher, hogy ne lehetne bármilyen téma mögé indulati erőként odapakolni, magyarán nem szorít annyira, hogy elveszítsem a cselekvésre való akaratot. Ugyanakkor vannak olyan alkotók, akiknek túl mélyen kötődik a sérelmi motivációjuk egy konkrét eseményhez; például Ottliknál vagy Kertésznél nem véletlen, hogy egy-egy könyv a centrális mű, mert egész életükben arra készültek, hogy azt a bizonyos történetet meg tudják írni: hogy el tudják távolítani maguktól, és meg tudják jeleníteni.

Mennyi idő volt eljutnod odáig, hogy írni tudj a tragédiádról?

Eszter halála három és fél évvel ezelőtt volt; konkrétan ennyi idő telt el, de hangsúlyoznom kell, a könyv szempontjából mindegy, hogy mi történt velem. A mű teremtett tér, a saját belső logikája és az olvasói tapasztalat szerint kell igaznak lennie, és késznek az élményszerű befogadásra.

Egyébként magam sem tudtam előre, hogy ebben a könyvben mi lesz a fő érzelmi erő. Nem tudtam, pontosan milyen kása körül keringek éhes macskaként.

Az írás sok önismereti munkával jár; ha az ember anyagot lát magában, azt megpróbálja feltárni. Könyörtelen ez a pragmatizmus, ahogy használom az életemet, és mindent alávetek az írásnak. Amúgy nem vagyok egy tervezős típusú író, nem írok receptre, jószerével még vázlatot is alig rakok össze, mindig utólag találom ki, milyen logikák működtek egy könyv megírásakor. Mert amikor írtam, fogalmam se volt róluk, de utólag elmagyarázom, hogy látszódjon, nem vagyok tök hülye, meg hogy valamit mondjak író-olvasó találkozókon, mégsem ülhetek ott, mint egy kuka. Ennél a könyvnél még a szokottnál is kevésbé láttam, nem tudtam, mit fog felkavarni és merre veszi az irányát a szöveg, sőt, még az sem volt tiszta előttem, hogy valóban könyv lesz.

Tehát nem arról volt szó, hogy három és fél évnyi gyászmunka után érezted, már íróilag is tudsz mit kezdeni a traumával?

Nem volt bennem ilyen előérzet, nem vagyok ennyire tudatos. De mi is történt, ha már ennyit kerülgetjük: hirtelen és radikálisan változott meg az életem. Egy hét alatt zajlott le az egész betegség. A tervünk az volt, hogy én fogok előbb meghalni, erre volt forgatókönyvünk, például, hogy ne legyenek beszédek a temetésemen, ne legyenek ilyen faszságok, hogy ilyen jó író volt meg olyan jó író volt, csak egy egyszerű, normális katolikus temetés, irtózom a teatralitástól, és mindenféle létben való pöffeszkedéstől, hát még a nemlétben valótól. Ezt kellett logikusan terveznünk, mert én élek egészségtelenül, ő élt egészségesen. Ebből is látszik, milyen betonbiztos logikák működnek a világban, és milyen áthatóan igaz a kauzális rend.

Tehát nem voltam felkészülve, és aki volt már benne, tudja, hogy az ilyesmi mennyi érzelmi és idegi bonyodalommal jár, és milyen apró lépésekkel lehet csak kikászálódni belőle.

A lányom mondta egyszer: „Apu, ne cirkuszolj, hiszen már tudunk enni!”

És tényleg: először tudsz enni. Aztán tudsz aludni. Aztán nem ömlik a könnyed minden másodpercben. Aztán tudsz nevetni. És ami nekem a legfontosabb: egy idő után tudtam dolgozni. Az írás lélektani játszma, és ha nincsenek tiszta csatornák, mert mondjuk tele vannak könnyel, akkor azokat nem tudod bejárni. És aztán eljutsz oda, hogy „nem, ezt soha nem fogom feldolgozni”. Erre például felemelő érzés volt rájönni, hogy nincs olyan recept, amit a női magazinok és némely pszichológusok ajánlanak, és nem is kell ilyen. Miközben eleve nem egyszerű megöregedni, pláne úgy megöregedni, hogy ne legyél megsértve a világra, amiért megöregedtél. Egy ilyen esemény nagyon elevenné teszi a halálhoz való viszonyodat. Könnyű addig, amíg csak a nálad idősebbek halnak meg, az olyan logikus, de amikor mellőled lövik ki a társadat, akkor kicsit átrajzolódik a világ.

Beszéltél az írók egész életét meghatározó traumákról. A Ne haragudj, véletlen volt a te Sorstalanságod?

Nem. Én nem Ottlik- vagy Kertész-féle író vagyok, átlagos sérelmeket hordozok magamban, még azzal együtt is, hogy Eszter meghalt. Erre a könyvre tudatosan nem készültem, külső ajánlatra, mondjuk úgy felkérésre kezdtem el írni. Tényleg véletlen volt. Különben szeretem az ilyen véletleneket, így született a Xanadu, vagy a hamarosan megjelenő A cégvezető is. Egy kicsit persze minden irodalmi mű véletlen, hisz az író soha sem tudhatja előre, hogy milyen utat jár be az írás során.

Gondolhatja egy író, hogy az ő tragédiái átlagosak? Ahhoz, hogy érdemes legyen írni róluk, nem kell azt gondolni, hogy kivételesek?

Valójában mindenki élete átlagos, és attól válik egyedivé, hogy épp te éled meg. Az írónak egy sors ábrázolásakor épp az a dolga, hogy ezt az egyediséget átélhetővé tudja tenni. Szokványos és egymáshoz nagyon hasonló életet élünk. Mániává vált a különlegesség vágya, holott senki se szeretné, ha a felesége hasa szögletes lenne, amikor terhes. A különleges gáz. Valójában mindenki tök átlagos élményeket akar átélni, a jónak örülni akar, a rossztól szomorú lenni, szeretni akar és szerethető lenni. Épp eléggé egyedi minden attól, hogy mi vagyunk ennek az átlagos történetnek a főszereplői.

Ha kicsontoznánk azokat a szövegeket, amiket írtam, szokványos, felületes vázat találnánk: emberek, akik felnőnek, házasodnak, elválnak, gyerekük születik, halálos betegséget kapnak, satöbbi. Nem különb, mint egy nagyon gyenge, mondjuk magyar gyártmányú napi sorozat.

De a sorsok tipikusságokból és egyediségekből tevődnek össze. A tipikusság adja a felismerhetőséget, de hogy képes vagy-e belehelyezkedni a műbe, hogy felismered-e a saját sorsodat benne, már az egyediségeken múlik. Sokszor egészen triviális apróságokon. Ha beleírsz a történetbe egy hülye sampont, amit te nem is használsz, de a főhős igen, annak a szaga rögtön belevisz a játékba, rögtön érintettnek érzed magadat. Egy átlagos életszituáció az írás magja, a mágnes, amire mint a vasreszeléket, úgy szórod rá az apró egyediségeket, és ezek emelik ki a történeteket a klisészerűségből. És ennek olyan mértékűvé kell válnia, hogy úgy éld meg az olvasmányélményedet, ahogyan a saját sorsodat.

Van azzal bármiféle erkölcsi problémád, ha nem a saját tragédiádból, hanem valaki máséból kovácsolsz – írói értelemben – hasznot? Ha attól lesz jobb a műved, hogy valaki meghalt, vagy ha attól lesz nagyobb az eladott példányszám?

Egyetlen írói szégyent ismerek: a rossz művet. A többi abszolút nem érdekel. Mindaz, ami a könyvvel mint kereskedelmi tárggyal történik, az a megírás pillanatában lényegtelen. A műalkotás létrehozása olyan koncentráció, ami csak a mű tárgya és az alkotó közötti kommunikációt engedi meg. Nincs suskusolás jobbra-balra. Nem pacsizhatok le veled mint újságíróval, nem pacsizhatok le az olvasókkal, se a díjakat osztó állami apparátussal, vagy épp kritikusokkal, hogy ők majd ezt vagy azt biztos szeretni fogják.

Nyilván ki lehet árusítani az ember magánéletét; ez nekem idegen terep, van bennem tartózkodás. Amíg egy történet csak az én történetem, nem írom meg. De ez a probléma természetesen létező probléma, főként egy napló-jellegű szövegnél, de megint csak azt kell mondanom, a tényleges történet nem mércéje a műnek, mert a mű nem a valóság tükröződése. Bármit használok, velem és mással történteket, de nem kukkolóknak írok. Talán furcsa, de ez az egész művészet egy primitív dolgon áll vagy bukik: az ízlésen. Ez is ízlés kérdése. Van vagy nincs? Akinek nincs, abba tölcsérrel sem tudod beletölteni, de akinek van, annak is folyamatosan dolgoznia kell rajta. Minden, amit az írás során cselekszel: ízlésítélet.

Az, hogy A vagy B mondat legyen, nem demokrácia kérdése, az írás Észak-Korea.

Csak egy mondat van, és arról senki más nem dönthet, csak te. Ha rosszul döntöttél, nem csak egy mondat bukik, bukik az egész rendszer

Sokszor beszéltél már arról, hogy az írókra mindig leselkedik a bukásélmény, hogy fontos a művek őszintesége, autentikussága, hitelessége. Van erről a bukásról tapasztalatod, vagy nem adtál még ki olyat a kezedből, amit tíz-húsz évvel később bukásnak éreztél?

A korrupt mű és a rossz mű nem ugyanaz. Hibázni mindenki hibázhat, de a korrupció szándékolt hamisság, ami így szemben áll a művészi tárgy igazi akaratával, az igazmondással. És ha belemész egy korrupt játszmába, elárulod az írói moralitásodat, azaz az igazmondásra való képességedet, és onnét visszajönni marha nehéz. Az én szememben az a bukás.

Elcseszni valamit szabad; a hazugság az, ha szándékosan megvesztegeted a kritikust vagy az olvasót; remélem, ilyet nem adtam ki a kezeim közül.

Pedig örökös a csábítás, és ebben benne van a hiú én gyengesége is, mert ki ne szeretne Elvis lenni (soványan és élve)?

Ráadásul vannak rafináltabb csábítások is, például hogy legyél te egy közéleti vélemény vezére. Mert mikor kerül egy író címlapra? Ha közéleti állásfoglalást tesz, nem pedig akkor, ha frankó művet ír, ami a dolga. És könnyű ebbe belecsúszni, mert adott esetben az a közéleti gondolat még szimpatikus is, egyet is értesz vele, csak nem veszed figyelembe, hogy közben elvesznek vagy elhalványulnak más fontos dolgok, amikre a figyelmedet kellett volna íróként irányítani.

De miért baj, ha, miután megírod, amit megírnál, még el is mondod egy újságírónak a véleményedet a migránsválságról vagy a kultúrharcról, és címlapra kerülsz vele?

Ez nem baj, csak az, ha ez lesz a munkád vezérhajója, mert nem ez a dolgod. Vagy ha a befogadó közeg csak ezért tartja érdekesnek egy író jelenlétét. Rámentünk arra, hogy minden problémát beszuszakoljunk egy közéleti térbe, pedig az egy felületes és rendkívül gyorsan változó tér. Természetesen az ember szeretné, ha a közügyek jó felületen mozognának, és ezért próbál is tenni. Nagyon hittem a rendszerváltás felszabadító erejében, hogy végre megválunk egy sötét rendszertől, de lám, az elmúlt harminc év nem a várt forgatókönyvet hozta. Jó nagyot koppantam, azt hiszem, sokadmagammal, és eltávolodtam a közösségi mozgásoktól, mert azt tapasztaltam, hogy mindig pont a jóakarat amortizálódik, és a hatalmat akarók a hatalmi cél irányába állítják még a számomra fontos eszméket is.

De abban hiszek, hogy mindenkinek van egy kompetenciatere, ahol ő felel a dolgokért, ahol rajta múlik, hogy az a tér milyen minőségű. Az én kompetenciám tere a magánéletem és az írói munkám; nekem elsősorban ezekben kell betonbiztosan letennem az alapokat, és ezt kell, úgymond, rendben tartanom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne szólaljunk meg közéleti kérdésekben. Dehogynem, nekem is vannak vesszőparipáim, amiket szívesen ismételgetek, amíg meg nem unom őket.

Azért van egy kívülálló-imázsod.

Nem szeretnék belülálló lenni. Semmilyen csoportosulással sem érezném biztonságosnak az azonosulást. Rendkívül rossz véleményem volt a konzervatív kormány előtti kormányzásról és az ellenzék azóta való működéséről, és a mostani kormány „nagyobb állam – kisebb egyéni felelősség” elvének sem vagyok híve. Én a „kisebb állam – nagyobb egyéni felelősség” elviséget támogatom a magam szerény és nem erőszakos anarchista gondolkodásával. Ugyanakkor nem szeretném, ha közösségen kívüli lennék, része vagyok a körülöttem lévő világnak, és mindent elkövetek, hogy ne legyek haszontalan.

Vannak, akik kormánypárti-gyanúsnak tartják, ha valaki nem áll ki hangosan a kormány ellen, sőt még egy Térey-ösztöndíjat is elfogad.

Nézd, zavaró tud lenni, ha bekategorizálnak oda, ahová nem tartozol, de a leginkább az a kínos, ha leülsz beszélgetni valakivel, és nem azt gondolod egy olyan témáról, mint mondjuk a jelen kormány által indított közmunka-program, hogy az ab start rossz, akkor politikailag rögvest besorolnak. Holott csak beszélgetni akarsz róla, és gondolkodni arról, hogy vajon tud-e eredményes lenni egy ilyen program, ha eredménytelen, mi az eredménytelenség oka.

Az az értelmiségi attitűd, ami Klubrádió-hallgatókra és Origo-olvasókra szűkítette az országot, rettenetesen ártalmas. Hogy mondjak egy nagyot én is: nemzetellenes.

Így sikerült eleven gondolkodás helyett egymás mellett élő monomániás burkokat létrehozni. Sikerült például elérni, hogy minden buroklakó felmenti a saját tolvaját, és így végül a tolvajlás vált elfogadottá. Ez a helyzet szellemi és morális zülléshez vezet.

A Térey-vitába amúgy nem szálltam be. Abszolút értem, ki miért nem fogadta el, és ezt lehet becsülni is: nem kell mindent elfogadni, olyat pláne nem, amiről úgy érzed, veszélyezteti a művészi vagy személyes integritásodat. A díj körüli huzavona ellenére helyesnek tartom, ha vannak ösztöndíjak egy olyan országban, ahol kicsi a piac, és csekély a magántámogatások jelenléte. Az állam mindig az aktuális kormány fennhatósága alatt áll; ez a kormány dönt az újraelosztásról, és minden intézmény iskolától színházon át irodalmi múzeumig ennek az újraelosztásnak az alapján kap pénzt. Ebből a körből nem tudsz kikerülni, ezt el kell fogadni, már az is ennek az eredménye, hogy egy színházban nem nyolc, hanem háromezer forint a jegy. Hogy az aktuális kormány kontroll alatt legyen, erre való az ellenzék és a társadalmi tiltakozás, ami kétharmados többség mellett sajnos nem sokat ér. De miért van kétharmad? Ki végzi rosszul a munkáját?

A Ne haragudj, véletlen volt elején a következő ajánlás szerepel: „A kötet Térey-ösztöndíj és karanténvírus idején készült.” Azért ebben érezni némi iróniát.

Mindig nehéz ajánlást írni; régen az író azt írta, Gróf Nemtudomkinek, és akkor lehetett tudni, hogy zsetonért nyomja az ájtatos szöveget. A karanténvírussal arra akartam utalni, hogy nemcsak a korona a vírus, de a karantén is pusztítóan szaladt végig a világon.

Nem értem még mindig, miért állt le a világ ilyen radikálisan, körülbelül olyan szervezettségi szinten, mint 1347-ben a nagy pestisjárvány idején.

Ez a leállás taccsra tette a szegényebb réteget, különösen azokat az országokat kínozta meg, amelyek ab start nagyon szegények. Hogy ott milyen pusztítást végez a karantén, azt el se tudjuk képzelni, és ez nem a demagógia helye: hiába járunk már keletre, fogalmunk sincs, hogy élnek Indiában vagy Nepálban az emberek, még mindig ott tartunk, hogy a jól táplált fehér ember körül forog a világ. Rettenetesen idegesít, ha nem értek valamit. Eléggé bírom az összeesküvés-elméleteket, főleg, ha szellemesek, de általában nem hiszem bennük. Úgyhogy egyszerűen csak nem értem, a világ leállítása mögött voltak-e gazdasági érdekek, vagy tényleg csak a betegség.

A karanténvírussal erre akartam utalni, és bár – mivel, ahogy a címében is szerepel, véletlenül készült – ez a könyv nem szerepel a Térey-vállalásomban, azt tartom becsületesnek, ha az ember jelzi, ha olyankor ír könyvet, amikor valamilyen ösztöndíjat kap, legyen az állami vagy a Soros Alapítvány ösztöndíja.

Volt a karanténnak igazán kézzelfogható, sorsfordító ereje?

Én nem hiszek benne. Amikor elkezdődött, sokan azt gondolták, végre valami orrba nyomja a hülye, öntelt euroatlanti embert, és ettől majd egy kicsit magába száll, visszavesz az arcából és gyakorolja az alázatot, mint a világhoz való fontos viszonyulást. Amikor valami nagy baj éri az embert, az általában előhozza a jobb emberi minőségét, de amint egy kicsit helyrerázódik, ennek vége: elhagyott a barátnőd, összeomlasz, de amint jön egy új csaj, a lehorgadt tekinteted újra diadalittassá válik, és öt perc alatt Napóleon leszel az elhagyott szeretőből.

Ha valamit, akkor sajnos inkább félelmetes változásokat látok: olyan új ellenőrzési mechanizmusok indulnak be, amelyek gyakorlatilag a beleid tartalmát is analizálni fogják. (Bár ha ez azzal jár, hogy ha infarktusom van, azonnal hívják a mentőt, akkor cserébe elfogadom a biológiai megfigyelést is.) El se tudjuk gondolni, ez az úgymond szabad világ milyen mérhetetlen állami és gazdasági fogságban tartja az embereket.

És nem csak az olyan szemmel látható kötésekre gondolok, mint hogy amikor felveszel egy kurva nagy hitelt, onnéttól kezdve nem tudod verni az asztalt a munkahelyeden, ha igazságtalanság történik.

Hanem arra is, hogy követik az életvezetési, vásárlási szokásaidat, és észrevétlenül nyomják beléd a fogyasztási ajánlatokat. És ha ez még kifinomultabbá válik, a fogság is szorosabb lesz. Ezen túl pedig a megfigyelés mindig arról is szól, hogy a megfigyelő nem hiszi el, hogy képes vagyok magamtól betartani a szabályokat, állandóan központilag akar rendre utasítani. A világ akkor lehetne boldogabb hely, ha az önrendelkezés felé menne az állam túlerősödése helyett.

Az új könyvben is megjelennek az olyan sorsok, amelyek már több regényedben és novelládban is: a szeretőjével titokban találkozó férfi, a házasságból legalább hat estét „letudó” párok, akik a hetedik napon vagy muszájból szexelnek, vagy veszekszenek, és így tovább. Abban, hogy ezek visszatérő témáid, van cinizmus vagy pesszimizmus?

Nem vagyok cinikus, és nem is szeretem a cinizmust, azaz azt, hogy valaki felsőbbrendűen, kívülről megmondja a tutifrankót, és kigúnyolja azokat a figurákat, akikről beszél. Ez teljes mértékben idegen tőlem, és alapvetően helytelen művészi hozzáállásnak tartom. Ez is egy korrupciós játszma: összekacsintunk az olvasóval, hogy ugye milyen szarul élnek? Bezzeg mi milyen jófejek vagyunk!

Közösségekben élünk, és a legkézenfekvőbb közösségnek az érzelmi kapcsolataink számítanak. A legalapvetőbb viszonyrendszerek szerelmesek, házasok, szülők és gyerekek között vannak. És egy sorsot általában akkor lehet a legjobban megragadni, amikor ebbe a viszonyrendszerbe homok kerül. A meghibásodáson keresztül jobban látszanak a sorsstruktúrák. Ha a sorsok simán és gördülékenyen haladnak – amit mindenkinek ajánlok, és magamnak is ezt kívántam volna –, abba nem nagyon tudsz belelátni. Ha egy magányos, mindentől elidegenedett emberről beszélsz, valójában akkor is a viszonyai hiányán keresztül közelíted meg.

Elhíresült színházi szállóigévé vált, hogy mindig csak a rossz dolgokról beszélnek a „liberális színházak”, bezzeg az „Édes hazám, szeretlek” és a „Feleségem, hű vagyok hozzád” sosem jelenik meg a színpadokon.

Eörsi Istvánnak panaszkodott egyszer egy költő: „Pistán, képzeld, milyen nagy baj ért: szerelmes vagyok!” „És az miért baj? Mért nem örülsz neki!” „Hát mert nem tudok verset írni!” Az író nem boldog vagy boldogtalan emberekről akar írni, hanem autentikus sorsokról. Minden sorsnak megvan a saját igazsága a világban, és ezt az igazságot próbálod megragadni, amikor írsz róla. Én nem tartom egy ember sorsát bukásnak attól, hogy mondjuk alkoholista lett, mint A gyerek vagy a Nehéz főhőse: azt vizsgálom, hogyan épül ez az élet.

Azt mondod, ez leépülés: hát nem minden élet az?

A mű, ha valamit, akkor azt tudja elérni, hogy oldja az emberek alapszorongásait: ha kijössz a Traviatáról, hiába tragikus opera, el is patkol a főhős, mégis azt érzed, hogy mintha egy kicsit megemelték volna a betonelemet, amit a sors a hátadra dobott. Pont ugyanazt érzed, mint amikor beleszeretsz valakibe: „Bocs, most nem félek.”

Minden művészi tett önmagában pozitív állítás a világról, már azzal, hogy létrejött, és az alkotónak volt kedve, akarata és szenvedélye, hogy megcsinálja. És az is pozitív dolog, ha egy mű arra sarkall, hogy gondolkodj a világról. Viszont minden pesszimista, ami arra biztat, hogy szard le a sorsodat, legyél laza, és csak sodródj, ne legyél szomorú, amikor szomorúnak kell lenni, hanem vihogj, mint a nyegle hülyegyerekek a kereskedelmi tévében. Ez nem is pesszimizmus, hanem maga a pokol. Az ilyenes meg olyanos művészethez csak annyit, hogy az az alkotó, aki érvényes dolgot ír, nem tud nem liberális és baloldali lenni, a szó nem politikai és ideológiai értelmében, akkor sem, ha az irásidőn kívül napi huszonnégyben jobboldali szavazó.

Tavaly meglepően heves vita alakult ki az írókat szokatlanabb, kevésbé tekintélytisztelő módon bemutató irodalomtörténeti könyved, a Kik vagytok ti? kapcsán, sok kemény kritikát is megfogalmaztak róla, rólad. Nem volt nagy a csábítás, hogy a Sértett Művész szerepébe lépj?

Én most is sértett művész vagyok, csak tudok viselkedni, bár nem volt gyerekszobám (na, megint egy sérelmi faktor). A sérelem addig jó, amíg motorizál; amikor már a sebeidet nyalogatod és sajnáltatod magadat, nagyon vissza tud vetni. Ez a játék az állóképességről is szól. Ha kiütnek, nem vagy többé író, és kész. És kiütés lehet a sebnyalogatás, vagy az, ha a megbántottságtól elnémulsz, mint Berzsenyi, halálra iszod magad, mint Hajnóczy. Amikor belépsz az irodalmi térbe, senki nem fog örülni neked, helyesebben annak a típusú alkotónak örülnek, aki követi a centrális beszédmódot.

Aki autentikus, az idegenül hat, a bent lévők pedig hülyének és veszélyesnek is tartják, és mindent elkövetnek, hogy kinyomják, pofán és gyomorszájon vágják. És ha te ettől már a kapuk előtt összecsuklasz, akkor bocsánat, de ennyi volt.

És az állóképesség kérdése az egész életedet végigkíséri, hiszen soha nem fogsz tapsviharban grasszálni, ha mégis, akkor arra is gondolnod kell, hogy a tapsvihar is elkényelmesíthet, ami szintén megkérdőjelezi az állóképességed, és elcsúszol a saját hiúságod taknyában. Mindig az a cél, hogy elevenek maradjanak a receptoraid és az érzelmekre való reakcióid. Ezt nem lehet elkerülni. Az írás arról szól, hogy folyamatosan vakargatod a belső dolgaidat, magadra szabadítod mindazt, amivel nehéz megbirkózni, és ehhez minden véderőművet el kell bontani, nem lehet leviselkedni az életet. Az az írás halála. Sajnos muszáj összeomlani, de csak az érdekes, amit az összeomlásból felépítesz.

(Borítókép: Ajpek Orsi / Index)