Adalbert
6 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Trokán Péter az Indexnek: Szégyellem magam a pályatársaim miatt

2020.09.03. 14:06 Módosítva: 2020.09.03. 14:23
Trokán Péter évtizedek óta a szakma és a közönség által egyaránt nagyra tartott művész. Arra a kérdésre, hogy mit érez most a színházi szakmával és a színművészeti egyetemmel kapcsolatos háborús helyzet idején, azt válaszolta: „szégyellem magam”.

Hogy látja a kialakult helyzetet?

Mérhetetlenül szégyellem magam a pályatársaim miatt. Nem szeretném megsérteni a hallássérülteket, de van a magyar nyelvben egy érzékletes kép arra, ami most folyik: süketek párbeszéde. Felelős művészekről van szó, akik − kénytelen vagyok kimondani ezt a szót, hogy oldal – mindkét oldalon megtalálhatóak.

Nagyon szégyellem, hogy értelmiségiek, művészemberek úgy működnek ebben a helyzetben, ahogy a legszánalmasabb politikusok szoktak. 

A szakmának van két szakmai képviselete, a Magyar Színházművészeti Szövetség és a Magyar Teátrumi Társaság, akik gyakorlatilag semmilyen érdemi munkát sem végeznek, viszont úgy viselkednek, mint a Parlamentben az ellenzék és a kormánypárt.

Vagyis?

Egymásról igyekeznek bebizonyítani, hogy a másik tehetségtelen, alkalmatlan, tehát lealacsonyítják egymást a legrosszabb politika szintjére. A rossz politikusok szokása a sárdobálás, minősítés, egymás letehetségtelenezése, lehazugozása. Ezt csinálják a politikusok, ha szerintük így helyes, vagy célravezető, de a művészek ne! A két említett szakmai szervezetnek rengeteg dolga lenne azzal, hogy úgy működhessenek a színészek, a színházak, ahogy mindenkinek jó. Ehelyett mindkét szervezet azzal foglalkozik, hogy a másik mitől gazember, csaló és alkalmatlan. Szánalmas.

A diákokról mi a véleménye?

Azoknak a diákoknak, akik tüntetni mennek, valamiben biztosan igazuk van, de nem biztos, hogy náluk van az abszolút igazság. A tüntetés egy jelzés arról, amikor sokan érzik, úgy, hogy nem kapják meg azt, amit igazságosnak, jogosnak tartanak. A Kossuth-díjas Ragályi Elemért is megkérdezték ezzel kapcsolatban, és ő ugyanazt válaszolta, mint amit egy Parlament előtt beszédet mondó főiskolás kislány: sok mindent rendbe kellene tenni a Színművészetin. Civilizált társadalomban ezek után leülnek egymással beszélni, aztán megalkusznak.

Aki arra az egyetemre bekerült, nagyon igyekszik szeretni és tisztelni a tanárait. De ezeket a diákokat megsértették, megsértették a tanáraik iránti tiszteletüket.

Megkérdeztem a lányaimat, akik mindketten oda jártak, hogy az osztályvezető tanáraik foglalkoztak-e az egyetemen tanítás közben politikával, oldalakkal, ideológiákkal. A lányaim egyértelműen azt válaszolták, hogy nem. 

Az egyetemen tüntető gyerekek is tisztelik a tanáraikat, meg akarják őket védeni a támadások ellen. Egy igazi művész, egy igazi tanár ilyen helyzetben nem tehet más, mint felteszi a kezét, és hátralép a tűzvonalból, mert nem az ő dolga a háború. Meglátásom szerint tele van a harctér sebesültekkel, és mindkét oldalon vannak olyanok, akik nemtelen eszközökkel gyakorolják a hatalmukat. Mindkét oldalon vannak olyanok a szakmából, akik valahogyan pozíciót, vagy hatalmat kaptak, és folyamatosan a politikához fordulnak segítségért, politikai támogatással a hátuk mögött rázzák a kardjukat. Volt itt már olyan idő, amikor bántottak tanárokat, művészeket, csak azért, mert a másik oldalt látták mögöttük, most meg jön a revans? Hova vezet mindez? Hova vezetettek a világháborúk, azon kívül, hogy meghalt majd' százmillió ember? Mi történt utánuk? Semmi. Ott maradtak a halottak, és újra kellett mindent kezdeni. Miért kell tömegeknek meghalni azért, hogy valamit újra lehessen kezdeni? Nem értem.

Ön már megtapasztalta azokat az időket, amikor a politika beleszólt a művészetbe...

A hetvenes években is ezt történt, de a művészet akkor ennek elegánsan ellen tudott állni. Ha nem ment másképp, segget is tudott nyalni elegánsan. művészien tudták hülyére venni a politikusokat, akik bele akartak szólni az ügyeikbe.

A rendszerváltás óta sok művész mindét oldalról – nem tudom miért, talán valamiféle tehetetlenség miatt – politikai támaszt keres. Aztán persze akár kéri valaki ezt a támaszt, akár nem, ott teremnek a politikusok, és osztják a támogatást, mint a rumot a katonáknak a csata előtt. Az ő nyelvük tör be a szakmába, mint például legutóbb Gyurcsány megszólalása.

Mi lehet a megoldás a kialakult helyzetben?

A megoldásról egy szót tudok mondani: tisztelet. Egy szakmában vagyunk, egy művészeti ágat művelünk, tiszteljük hát egymást. Nemrég olvastam egy interjút, amelyben Máté Gábornak feltették a kérdést, mint gondol Nemcsák Károly szerepéről a felügyelő bizottságban. Mondhatott volna bármit, kiabálhatott volna kígyót és békát, de nem ezt tette. Azt válaszolta, hogy ő Nemcsák Károlyt tisztességes embernek ismeri. Ez nekem nagyon jólesett. Van egy mániám. Talán inkább meggyőződésem. Emlékszünk az Aczél korszak három t-jére: tűrjük, tiltjuk, támogatjuk. Nekem is van három t-s ideám a pályáról, amiben talán az is benne van, hogyan kéne ezt a szégyenletes helyzetet megoldani. Az én három t-m a következő szavakhoz kapcsolódik:

tehetség, tisztesség, tolerancia.

Ez a három fogalom évszázadok óta meghatározó hagyománya a magyar színházművészetnek. Aki e három fogalom közül akárcsak az egyiknek nincs a birtokában, annak nincs helye a szakmában. Nem szabad erről megfeledkeznünk, történjék bármi körülöttünk.