Malvin
11 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Modern festő reneszánsz technikával

ISZA1497
2020.09.05. 17:17 Módosítva: 2020.09.05. 17:50
Egy Magyarországon túl is világhírű honfitársunk, a festőművész Anton Molnár munkáit nézhetjük meg a Vigadó Galériában szeptember 13-ig. Az Egyszerre minden című kiállítás átfogó képet ad a Franciaországban élő alkotó munkásságáról. A bemutatott művek közül a legkorábbit hároméves korában festette, és több idei alkotását is megnézhetjük Budapesten, mielőtt elvinné őket Svájcba vagy Szingapúrba egy szerencsés gyűjtő.

„Nézzék a cipőmet, látja, ez az egyik a Cipők beszélgetnek éjszaka című képemen. Csinálunk egy olyan képet, hogy fölrakom a lábam?” – ragadja magával fotós kollégámat a festőművész. Néhány pillanattal a bemutatkozás után el is dől, hogy mozgalmas lesz az interjú Anton Molnárral, akitől rendelt már portrét Cindy Crawford és az orleansi herceg is.

Hihetetlen közvetlenséggel és energiával vesz részt a fotózásban, a beszélgetésben, bár miközben válaszol, vagy mesél, időnként elszalad, hogy egy ismeretlen látogatónak dedikálja a kiállítás katalógusát. Közben meglátja egy régi haverját, odafut hozzá is, nekünk elmondja, hogy gyerekkorukban ez a barátja volt Buga Jakab, ő meg Tenkes kapitánya, majd visszaperdül és folytatja, ahol félbeszakadt az interjú. Néha váratlanul átöltözik a fotós kedvéért.

Addig nézzük a képeket. Gyönyörű nők, fantasztikus gyümölcsök, gyermekkorunk bádogjátékai, hiperrealista portrék, telivér pop art kompozíciók és nonfiguratív színtanulmányok váltogatják egymást. Elsodornak a képek, felbukkannak az emlékek. A hetvenes évek bádog játékai – favágó persely, korcsolyázó fókák – ezekre emlékszem. Latinovits, Brezsnyev, farmer és tornacipő, bor, sajt, napfény, szerelem. Mind megvolt. Nekem is. Fény, erő, színek. Ilyen volt a világ. Ha elfelejtjük a depressziót, a félelmeket, a magányt, gyűlölködést, most is ilyen. Ilyen is.

Anton ismét előviharzik, új jelmezben, és folytatódik a show:

„Nézzék, ez a híres csók, mindenki ismeri a fotót a hatvanas évekből, amin Kádár és Brezsnyev szájon csókolják egymást. Meg kellett festenem. Az első változata Szingapúrban van egy híres múzeumban. Már évek óta gondolkodtam rajta, mi legyen a következő budapesti kiállításon, ezért ide is megfestettem. Ezen Gromiko is rajta van. Hátul figyel.”

Kádár zakójának ujjára vörös festéket fröcskölt a művész. Talán vérfoltok. Ez nem volt az eredeti fotón. Nézzük a portrékat – Latinovits Zoltántól Brezsnyevig, klasszikus mestereket idéző míves technikájú biztoskezű portrék, gyönyörű fények, síkból kibomló formák, aztán átsodródunk egy dúsan terített asztal ábrázoló kép elé – Borozgatás a cseresznyéskertben címet viseli, pár percig állok előtte, érezni vélem a vörösbor és az érett camembert illatát.

„Vászonra dolgozom olajjal, azzal a reneszánsz technikával, amit a flamandok, illetve az olaszok használtak, tehát vékony rétegeket hordok egymás fölé, ez adja a színek fényét, mélységét. Itt nem lehet gyorsítani, meg kell adni a módját. Az én képeimnél a látásmód modern, a technika klasszikus” – felelte, amikor laikusként megkérdezem, hogy éri el ezeket a fényeket.

A következő falon hatalmas háromdimenziós színrobbanás. Ez már idei alkotás. A címe: Absztraktrealizmus. Valójában egy festőpaletta – ott látható a kép mellett –apró részletét nagyította fel kétszer kétméteresre.

Kérdeznék valamit, de ő már előránt egy kalapdobozt. „Ez egy kultikus panamakalap, muzeális érték. A Halál Velencében című Visconti-film forgatásán csináltatták a főszereplő Dirk Bogarde számára, de túl nagy volt a fejére. Aztán bekerült egy múzeumba, ahol megláttam, és három hónapig üzleteltem velük, hogy az enyém lehessen. Ez az a kalap. Be kellett volna áztatni a fotózás előtt, akkor kisimul a karimája. Ha beáztatod, húsz perc múlva jó az íve.”

Felhasználom a pillanatot, amikor a kalapot feltűzi egy festőállványra, és nem mesél, hogy megkérdezzem: azért van-e tele a zakója zsiráfokkal, mert, mint olvastam, gyerekkorában Afrikában töltött pár évet, és hogy hogy került oda?

Édesapám, aki kiváló matematikus, az ELTE Geometria Tanszéknek a vezetője volt, a hatvanas években kapott egy megbízást az ENSZ-től, hogy Afrikában hozza létre a matematikai doktorképzést. Így kerültünk ki a Mali Köztársaságba, Bamakóba. Az első évek nagyon nehezek voltak, hőség, sivatag, honvágy, de közben sok mindent tapasztaltam, megismertem más kultúrákat, embereket, ami később nagyon fontosnak bizonyult.

Miközben mondja, átvisz egy egymást metsző mozaikköröket  ábrázoló kép elé, és ott folytatja az emlékezést 

Édesapám a körök elméletével foglalkozott, ezért lett a kép címe: Tisztelet apámnak. A velencei Szent Márk templom padlózatának egy részletét festettem meg. Az első konferenciát, amire kiengedték apámat, Olaszországban rendezték a hatvanas évek elején. Addig tőlünk nem mehettek nyugatra a tudósok. Ez nagyon személyes kép.

Anton – akkor még Antal – viszont már mehetett. 1988-ban Franciaországba költözött feleségével és két kislányával.

ISZA1603
Fotó: Isza Ferenc / Index

„Akkoriban teljesen kilátástalannak tűnt egy festő számára, hogy itthonról boldoguljon. Diploma után lemezborítókat terveztem, készítettem plakátokat operabemutatókra, céges megrendelésekre ezt-azt, hogy megéljek. Úgy gondoltam, hogy nem azért tanultam tizenvalahány éven át, hogy itt megálljak. Külföldi barátaim találtak gyűjtőket egy-egy képemre, de óriási különbség van aközött, hogy néha-néha eladsz egy képet nyugaton, vagy ott élsz, és festőművészként eltartod a családod. Jött egy lehetőség, belevágtunk.” – emlékezett vissza Molnár.

Franciaországban először kis bemutatótermekben állította ki a képeit. Aztán megtudta, hogy Pierre Cardinnek is van egy galériája Párizsban, akivel még itthon találkozott. 

„Nagy szeretettel fogadott, gratulált a tehetségemhez, és közölte, kiállíthatok nála. Természetesen akkor, ha fizetek.”

Nem volt kockázat nélküli a deal, három-négy képet el kellett adni ahhoz, hogy összejöjjön a bérleti díj. Az első két kiállítás sikeresnek bizonyult. Amikor aláírta volna a harmadik szerződést, azon egy nullával hosszabb lett a bérleti díj összege. Nehéz időket élünk – magyarázta a meghökkent festőnek Cardin asszisztense. Tovább kellett lépnie.

Ekkor jelentkezett az Opera Gallery, ahol olyan művészek munkáival is foglalkoztak, mint Chagall vagy Andy Warhol. Párizson kívül New Yorkban, Londonban, Velencében, a világ tizenegy fontos városában vannak jelen. Csaknem két évtizedig tartott a közös munka, ami kinyitotta Anton képei előtt a világot.

Egy szerencsés véletlennek köszönhetően ismerte meg az egyik legtekintélyesebb japán galeristát.

„Ők nagyon profik ezen a téren is. Mondok egy példát: egy hatszáz éves múltra visszatekintő, az ősi japán színház egyik műfaját képviselő Nó dinasztia akkor hetvenkét éves mestere megrendelt tőlem egy képet. Amikor átadtam, a szertartáson a mester tízperces előadást tartott a kép tiszteletére a császár és a televízió előtt. Japánban találkoztam Takeshi Sekiguchi sannal is, akinél csak Picasso és Anton művek szerepelnek. Ezek olyan dolgok, amikre joggal lehetek büszke. Olyasmik, amikre nem számíthatsz, és amikor megtörténnek, menned kell tovább. Ha történetesen Mezőkövesden rendezek egy kiállítást, mert a barátok meghívnák, azt ugyanolyan komolyan veszem mint bármi mást. Ez a budapesti tárlat pedig különösen fontos számomra. Évekig dolgoztunk azon, hogy létrejöhessen a kiállítás kurátorával, Rockenbauer Zoltánnal. Büszke vagyok arra, hogy őt is a barátaim közé sorolhatom.”

Borítókép: Index / Isza Ferenc