Malvin
11 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Így lesz színház a karanténból – Határátlépések a Hatszín Teátrumban

IMG 3344
2020.09.16. 18:21
Amikor már mindenki ki van éhezve egy kis színházra, mert hosszú hónapokig online színházi közvetítéssel kellett beérnünk, s már csak hírből tudjuk, mi az a katarzis, nem mindegy, hogy a kényszerszünet után a szerzők-rendezők mire akarnak elsőként reflektálni. Ráerősítenek amúgy sem jelentéktelen depressziónkra? Fokozzák a járványügyi pszichés-egzisztenciális szorongást? Bebizonyítják, hogy a karanténlétből is lehet színházat csinálni? A kizárólag a színészek személyes élményeire és élettapasztalataira épülő Határátlépések az Orlai Produkció előadásában egyszerre mind. És egyik se.

Manapság egyre gyakoribb az olyan színdarab, amely a színészek élményeiből dolgozik, netán azokból épül fel. Az azonban, hogy egy előadás száz százalékban ezekre épüljön, voltaképpen rendkívül merész. Ez történik a Határátlépésekkel, melynek ugyan meg lehet jelölni a szerzőit (Dömötör András, Deés Enikő, Benedek Albert), de a valódi szerzők maguk a színészek, illetve hát a nagybetűs élet. Mert ahogy regényt is lehet írni mindannyiunk élményanyagából, úgy miért ne lehetne színdarabot is? Kell persze hozzá egy megfelelő dramaturg, aki mindezt darabbá turmixolja.

Hogyan reagálunk akkor, ha határhelyzetbe kerülünk? Ha olyat kell tennünk, amit addig sosem? Például ha évtizedek óta barátok voltunk, s egyszer csak adódik egy helyzet, amikor lehetnénk többek? Lehetnénk-e többek? Ha fel kell olvasnunk széles közönség előtt egy petíciót, egy politikai tartalmú üzenetet az apánk jelenlétében, aki azonban velünk ellentétes nézeteket vall? Ha le kell vetkőznie egy színésznek a színpadon? Le kell-e egyáltalán vetkőzni? Ha a gyerekünk elveszíti belénk vetett bizalmát, mert nem tartottuk be az ígéretünket? Ezeket a kérdéseket feszegeti az előadás, mely tulajdonképp laza jelenetfüzérekből áll, mely jeleneteket még csak nem is köti szorosabb kapocs össze, leszámítva a bennük szereplő, rendre új alakot öltő színészeket. Van viszont valamifajta természetes színpadi dinamika (ez a dramaturg mindenkori reszortja és titka), ami mégis nagyon jól működik.

A jól működés azonban még édeskevés lenne ahhoz az elementáris élményhez, amit az előadás a nézőben produkál, ahhoz kellenek maguk a színészek, akik ezúttal saját fájdalmaikat, határhelyzeteiket, ráismeréseiket és csalódásaikat játsszák, ezzel kivételes személyességet kölcsönözve az előadásnak.

Érezzük, itt nem pusztán játékról, de már-már vallomásokról van szó, valami olyan ritka, egyéni érintettségből fakadó kivételes őszinteségről, ami a színészeket teljesen más pozícióba sodorja. Ahogy az előadás elődjének is tekinthető másik Orlai-produkcióban, a Second Life-ban Ötvös András kórházi élményeivel kapcsolatos jelenete az elmúlt évek egyik legkatartikusabb színházi pillanata, úgy ebben az előadásban Péter Kata küzd hasonló őszinteséggel a könnyeivel, amikor Orbán-hívő apja előtt kell felolvasnia rendszerkritikus petícióját a jelen színházi történéseivel kapcsolatban. A papa ugyanis radikálisan más politikai nézeteket képvisel, így nehéz neki megfelelni még akkor is, ha közel a negyvenhez önálló életünk, családunk, gyerekünk és hivatásunk van, magyarán, jó rég óta felnőtt emberek vagyunk.

De azok se aggódjanak, akik összeszoruló torkuk vagy megtelő könnyzacskóik helyett inkább a rekeszizmaikat vennék igénybe, bőven sor kerül erre is, épp ettől olyan bravúros az egyébként laza dramaturgia, hogy ebből is, abból is dob egyet a fogyasztói kosárba. Amit például Járó Zsuzsa produkál a karanténban a digitális oktatás szörnyeivel küzdő, gyermekét egyedül nevelő, totál idegbeteggé váló anyukával, akinek nemcsak az összes létező online felületen, de a mindennapok karanténvalóságában is már rég elszakadt a cérna, az annak is Heuréka-élmény, aki a hasonló megkínlódások sorozatát csak az ismerőseitől hallotta.

Mészáros Máté, a „kövér dagi” nemcsak Schruff Milán vetkőzős jelenetének végén bravúros, kvázi helyette oldva meg egy laza geggel a vetkőzzünk–ne vetkőzzünk dilemmát, de hiteles az összes depressziós és idegbeteg fazon megrajzolásában is. Ötvös András pedig ezúttal azt az epizódot tárja elénk az életéből, amikor a mentősök színészhallgatóként leszedálták, mert olyan hiteles volt beépített tréneri szerepében, hogy senki nem hitte el neki, hogy SZFE-hallgató. Schruff Milánnak az öregek otthona jut a darabból mint életprobléma: a súlyos demenciával küszködő nagymama saját mindenkori életünk értékeit is más fénytörésbe helyezi. És ne feledkezzünk el Dömötör András rendezőről sem, aki nélkül ez a produkció nem jött volna létre.

Az előadás végén pedig minden résztvevő mérleget vonhat, átlépte-e ezúttal a határait, csinált-e olyat vagy úgy, amit vagy ahogy eddig még nem, vagy pedig a komfortzónán belül maradt. És ezt a színészek meg is teszik minden alkalommal.

Sírva nevetős előadás a Határátlépések a Hatszín Teátrum színpadán, úgyhogy röhögjünk még, amíg lehet, mert ki tudja, meddig röhöghetünk, s mikor csap le ránk újból a karanténdepresszió, amikor már az online közvetítést is csak maszkban és gumikesztyűben nézhetjük.

Borítókép: Ötvös András, Péter Kata, Járó Zsuzsa, Schruff Milán és Mészáros Máté – Fotó: Orlai Produkció/Pénzes Kristóf