A legelszántabb kormánykritikusok is vad kormánypártiak lettek

Több színésze is megszólalt a Színművészeti ügyében a diákok oldalán. Ezt hogy kezeli színigazgatóként?

Talán kilencedik éve igazgatom a Thália Színházat. Itt mindenkinek lehet magánvéleménye a politikáról, és bármi másról is, de az nem kerülhet fel a színpadra. A mi dolgunk az, hogy magas művészi színvonalú előadásokat hozzunk létre, aki ezt másképpen gondolja, az itt nem marad meg. Nem azért, mert elküldöm, hanem mert egyszerűen kilöki magából a közeg.

Találkozott olyan színésszel, aki fontosabbnak tartotta a politikai állásfoglalását, mint a színészi munkáját?

Mindenki a saját lelkiismerete, meggyőződése szerint szólal meg, vagy nem szólal meg az SZFE ügyében is. Molnár Piroska például megszólalt – ő mindig megszólal –, aztán iszunk egy pohár bort a büfében, és megbeszéljük, hogy nem értünk egyet. Nincs egyarcúság, nincs elvárt ideológiai irány. Amíg a próbákon, az előadásokon teljes szívvel, tehetséggel, energiával vesz részt valaki, addig azt gondol, amit akar. Ez a demokrácia.

A saját intézményében tehát nem gond az ideológia különbségek és a művészi munka összeegyeztetése. Megoldható ugyanez az SZFE esetében is?

Kiindulásként talán érdemes megnézni, milyen kérdések hangzottak el az egyetemmel kapcsolatban az utóbbi évtizedekben. Nézzük meg néhány művész régebbi nyilatkozatait. Azok, akik most a leghangosabban hergelik a gyerekeket, mennyire is voltak megelégedve az ott folyó munkával? Amikor a Me Too mozgalommal megjelent az első nagy rés a pajzson, nálunk Schilling Árpád és Sárosdi Lilla ugrottak neki Marton Lászlónak, aki emblematikus egyénisége volt az intézménynek. Akkor már érezhetően nagy volt a baj. Amikor egy huszonkét éves üggyel sírba lehet kergetni egy elismert szakmai tekintélyű, jobboldalisággal nem vádolható egyetemi tanárt, már látszott, hogy valami nincs rendben. Ha valami ennyire belterjes, mint a magyar színházi élet, akkor még az ellenséget is csak befelé képes keresni. Szó sem volt olyasmiről, hogy jobbról támadták volna meg az egyetemet, hanem az látszott, hogy baj van. Vagy ott van Eszenyi Enikő története. Neki azért kellett távoznia a Vígszínház éléről, mert nem vett részt egy szakmai tüntetésen, amellyel egyébként egyetértett.

Nem az történt, hogy Eszenyi Enikő vezetési stílusa évek óta feszültséget teremtett, és betelt a pohár?

És kapott nyolcvan felháborodott levelet a választást megelőző napon. Tehát kedd délutánra mindenki megvilágosodott, és véletlenül pont szerdán szavaztak arról, hogy ki legyen az igazgató. Ez tényleg életszerű.

A Tháliában fog rendezni vagy játszani Eszenyi Enikő?

Jó kérdés, eddig fel sem merült. Mi a következő három évadra előre tudjuk, milyen darabokat játszunk majd. Úgy nem nagyon választunk művet, hogy ne legyen hozzá rendező. Tehát ezt nem tudom. El kell mondanom, nem voltam azok között, akik aláírták, hogy maradjon, viszont felháborított a módszer, ahogy eltávolították. Azok árulták el, támadták hátba, akik eddig a leghangosabban támogatták.

Térjünk vissza az SZFE-re.

Ott vagyunk. Tehát rengeteg szakmabelitől, Schilling Árpádtól Bodó Viktorig hallottuk, hogy ez milyen avult intézmény, amely nem frissül, nem működik, ahol minden rossz, változtatni kellene, és így tovább. Abban volt egy konszenzusféle minden oldalon, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen változásokra van szükség. Aztán jöttek az ügyek. A Gothár-ügy, amely a Katonában robbant ki. Ezek a botrányok és a kezelésük módja arra hívták fel a figyelmet, hogy nagy a baj. Az egyetem fenntartója az állam. Bárki is kormányzott a rendszerváltás óta, ezeket a dolgokat passzívan figyelte. Szerintem az SZFE-t a rendszerváltás után, de minimum a kilencvenes évek végére rendbe kellett volna tenni.

A tiltakozók sem állítják, hogy nincs szükség változásokra, fejlődésre, akár átalakításra is, de a beavatkozás módját nem tudják elfogadni.

Amikor az állam fenntart egy intézményt, és látja, hogy ott valami nagyon nem működik, előbb-utóbb be kell avatkoznia. Ha egy iskoláról van szó, gondoskodnia kell arról, hogy az oda járó gyerekeket ne tegyék tönkre, hagyják meg a saját gondolkodásmódjukat, engedjék olyan irányba fejlődni őket, amilyenbe szeretnének, dönthessenek például szabadon a szexuális beállítottságukról, tehát egy csomó mindenben nem szabad megsérteni a szabad választás elvét.

Tudomásom szerint a Színművészetin nem kerültek napvilágra ilyen típusú visszaélések, Gothár Péter pedig már nem rendez a színházban és nem tanít az egyetemen. Mitől kell a gyerekeket megmenteni?

Maradjunk annyiban, hogy halljuk a történeteket, és fogunk is hallani még párat. Tehát ha az állam úgy dönt, hogy be kell avatkoznia, és van egy olyan struktúrája, amely más egyetemek esetében is működik, mondjuk az alapítványi megoldás, akkor miért ne élne vele? Egyébként az is érdekes, hogy most mindenki az államhoz akar visszamenekülni. Az SZFE tiltakozó művészei azt követelik, hogy az államhoz tartozzon az egyetem, a minisztérium alá tartozzon az egyetem, mert nekik így jobb, mint a tervezett új forma. Tehát ilyen szempontból vad kormánypártiak lettek a legelszántabb kormánykritikusok is.

Mert úgy látják, hogy az eddig létező egyetemi autonómia így védhető meg.

A saját autonómiájuk. Az autonómia nem jelentheti azt, hogy nem hallunk meg a sajátunkon kívül más hangokat. Nem jelentheti azt, hogy kizárólag néhány ember – maximum egy tucatról van szó – úgy gondolja, hogy kizárólag az ő művészi világlátásuk, eszmerendszerük alapján lehet gyerekeket képezni a Színművészetin.

Alapvetően a függetlenség nevében tiltakoznak a művész tanárok és a diákjaik is.

Nemrég olvastam egy félelmetes adatot. Eszerint a hallgatók gyakorlatilag száz százalékban egyetértenek az ellenállással, egyetemfoglalással. Ez ijesztő, mert ha belegondolunk, egy négyfős családban is vannak viták.

Vegyük mindjárt a Vidnyánszky családot.

Igen, de ez az ágazat tűri, sőt igényli a vitákat. Amikor egy egyetem teljes hallgatósága egyhangúlag áll ki valami mellett vagy ellen, arra két magyarázat lehet. Az egyik szerint az is megy a többség után, akinek más a véleménye, mert fél és nem mer megszólalni. Azt sem fogjuk megtudni, hogy a kisebbség viszi-e a többséget, vagy fordítva. A másik pedig arról szól, hogy sikeres agymosás történt, és minden diák azt gondolja, amit a tanárai gondolnak erről a világról.

Vagy pedig egyértelműen elutasítható a beavatkozás módja, tehát ezzel kapcsolatban nincs vita a diákok között.

Jelenleg meg sem hallgatják az elutasított felet. A nyuszika és a létra esete, a régi vicc arról, hogy valaki kölcsön akarja kérni a nyuszika létráját, de miközben oda tart, meggyőzi magát, hogy az az irigy dög biztos nem adja oda. Mire megérkezik, köszönés helyett ráförmed a nyúlra, hogy csináljon a létrájával, amit akar.  Annyit legalább megért volna a helyzet, hogy a hallgatók leüljenek Vidnyánszky Attilával, Lajos Tamással, Rátóti Zoltánnal, vagy esetleg megkérdeznék azt a két menedzsert, aki helyet kapott a kuratóriumban, hogy ők vajon mit tudnak hozzátenni az egyetemhez.

Talán szerencsés lett volna, ha a változtatók már a legelején részletesen elmondják, mit és hogyan fognak csinálni, továbbá miért.

Elmondták: magasabb színvonalú oktatást teremteni, elérni, hogy olyanok is taníthassanak az egyetemen, akiket eddig magától értetődő módon zavartak el a közeléből is, megfelelő helyet, ahol a tanítást lehet folytatni, hiszen abban sincs vita, hogy a Vas utca erre már alkalmatlan. Tehát nem hangzottak el ördögtől való ötletek. Azt sem mondták, hogy bárkit elküldenek.

Ezekre a válaszokra mondják, hogy lózungok, a konkrét terveket, tanmeneteket, kidolgozott struktúrákat hiányolják. Emellett ott az autonómia kérdése, illetve az, hogy senki nem szerepel a kuratóriumban, aki korábban az egyetemhez tartozott.

Bocsánat, azért az egyetem nem játék.

Ezt mondják mindkét oldalon.

Igen, és ebben igazuk is van. Tehát aki teljes felelősséget és rengeteg pénzt bíz egy testületre, hogy véghez vigyék az átalakítást, ami az adott művészeti ág következő nemzedékeinek biztosítja a korábbinál jobb képzési és fejlődési lehetőségeket, annak bízni kell a delegáltjaiban. Miért nem fogadjuk ezt el?

Azt elfogadom, ha egy diák ragaszkodik a vezető tanáraihoz, és azt akarja, hogy ha már nála kezdett, akkor ő is vigye végig, de akkor legyen ez a követelés. Arról ne döntsön, hogy ki taníthat, kit enged be, és kit nem. Valamilyen rendszerben kell működni, jelenleg nem látok rendszert, nem helyes, hogy ennyire befeszültek az álláspontok.

Világsztárok tucatjai vállalnak szolidaritást az SZFE diákjaival.

Sajnálatos, amikor magyar filmesek világgá szaladnak a sérelmeikkel. Olyan általam is nagyon tisztelt Oscar-, Golden Globe- meg mindenféle díjas világhírű művészek vállalnak szolidaritást egy magyarországi egyetem ügyével, akik az ügy részleteit, de szerintem a lényegét sem ismerik. Nem hiszem, hogy korrekt és helyes magatartás, amikor a velencei filmfesztiválon, kihasználva egy meghívást, már az SZFE-történettől is elszakadva a komplett magyar kormányt lehet sárral dobálni. Ha fontos számukra az egyetemi autonómia, akkor fontos lehetne Magyarország autonómiája is. Elintézhetnénk ezeket a játszmákat mi magunk, külső beavatkozás nélkül.

A színházi szak szinte kiürült, a filmesek – Szász János, sőt tudomásom szerint Janisch Attila is tanít, amíg lehet. Azt mondják, a gyerekeknek joguk van az oktatáshoz, nem hagyják magukra őket.

Eddigi életem során soha semmiben nem értettem egyet Janisch Attilával, tehát ez egy történelmi pillanat. Ezt a döntését helyesnek tartom.

Gyakorlatilag az egész hazai szakma az egyetemfoglaló diákokat támogatja, és ennek hangot is ad. 

Ha például engem is a szakma részének tekint valaki, akkor tudatom, hogy én nem értek egyet a zűrzavarral. Azt látom, hogy az egyik oldal mellé most felsorakozik a szakma egy része, Vidnyánszky oldalán meg kevesen állnak ki. Ezt sem tartom igazságosnak. Ismerős és ismert kollégákat látunk Kötcsén koccintgatás közben, évadnyitókon ünnepelve, és hasonló jeles alkalmakon, de most valahogy keveseknek halljuk a hangját. A konzervatív oldal számára szervezett eseményeken lelkesen vesznek részt, ott nagyon bátrak is, de a nyilvánosság előtt már nem olyan merészek.

Azt gondolja, hogy a jobboldali vagy konzervatív meggyőződésű színházvezetők, rendezők, művészek nem merik nyilvánosan elmondani a véleményüket, mert félnek a másik, állítólag elnyomott oldaltól?

Ez történik. Konkrétan azt gondolom, hogy itt mérhetetlenül gonosz dolgok történnek emberekkel – lásd Eszenyi, aki vállaltan a liberális oldalhoz tartozik, de hibázott, és az a fejébe került. Ha őt azért nyírják ki, mert nem ment el tüntetni, holott még egyet is értett vele, mi történik azzal, aki vállalja, hogy rendpárti, támogatja az átalakítást és nem helyesli az egyetemfoglalást?

Mi történne vele?

Például a saját bőrömön is megtapasztaltam egyik változatát. Az a rendező, aki most igen hangosan kiabál a szabadság és az autonómia nevében, elhelyezte a filmjébe a képmásomat anélkül, hogy erről velem egy szót is váltott volna. Nem adtam engedélyt, nem tájékoztattak róla. Aztán olvasok egy cikket az említett műalkotásról, ahol a képem kapcsán mint abszurdisztán prominense vagyok megemlítve. Felhívom a producerét, mondom, hogy ilyesmit nem nagyon szokás ebben a szakmában, ő szabadkozik, magától ajánlja fel, hogy ezt a részt kivágják, majd megjelenik az újabb cikk, hogy cenzúrát gyakoroltam. Ezek után megjelenik egy lista egy sor aláíróval, akik kijelentik, hogy soha többé nem dolgoznak velem, mert én cenzor vagyok, plusz tucatjával rúgtam ki embereket a történetek miatt. Aztán kiderül, hogy senkit sem rúgtam ki, két emberrel módosítottam szerződést közös megegyezéssel. Majd az SZFE-n belül osztálytermekben adják körbe ezeket az íveket, hogy tizennyolc éves gyerekek írják alá, mert ez disznóság. Aztán kiderült, hogy minden vád szemenszedett hazugság, kétmillió forintos kártérítést ítéltek meg nekem, bocsánatkérés azóta se jött. Tehát én pontosan tudom, hogy a rendszer fontos része, hogy tönkre kell tenni az ellenséget. Azóta jót röhögök rajta, de azt nem felejtem el, hogy valaki a saját ideológiájára támaszkodva arra biztatta a diákjait, vállaljanak állást egy történetben, tiltakoznak valami ellen, aminek a lényegéről és valóságtartalmáról fogalmuk sincs. Ez enyhén szólva sem azt a véleményt erősíti meg, hogy az oktatásban nem kapott helyet a politika. Ez a véleményem az SZFE-ről, de már a történet előtt is hasonló volt.

Volt olyan színész vagy rendező, bármilyen filmes, akinek munkát ajánlott egy saját produkcióban, és ő ideológiai okok miatt visszautasította a lehetőséget?

Nem emlékszem ilyesmire. Az viszont tény, hogy az említett listát, ahol az aláírók kijelentik, hogy velem nem hajlandók dolgozni, Bibliaként kezelem. Onnan senkit sem hívok, hiszen ők felmondtak nekem. 

Miként érintette a járvány, a karantén a Tháliát, hogyan tovább?

Elmaradtak a premierek, leállt a munka, eltűntek a bevételek, maradtak a kiadások. Ahogy lehetett, augusztus elején elkezdtünk újra dolgozni, megpróbáljuk bemutatni az új előadásokat, alkalmazkodunk a kialakult helyzethez, mert úgy tűnik, ezzel egy darabig még együtt kell élnünk. Sokat forgattunk nyáron, ahol is azt tapasztaltam, ha betartjuk a szabályokat, az ajánlásokat, és mellétesszük a saját intézkedéseinket, akkor elfogadható szintre csökken a kockázat. Jönnek a nézők is. Az Orient expressz című előadásra például hétvégenként száz százalékban eladjuk a jegyeket, hét közben is nyolcvan-kilencven százalékos házzal megy.

Felezik a nézőteret?

Nem, semmi értelme, amikor felállnak a nézők, úgyis összesodródnak. Az is igaz, hogy amint bejelentik, hogy növekszik a fertőzöttek száma, azonnal otthon maradnak sokan, hiába van jegyük. Nagyon függünk a központi kommunikációtól, függünk azoktól, akik kikiáltják magukat szakértőnek, és beleordítják a világba, hogy ez vagy az lesz. Mindentől függünk, de azt látjuk, hogy van egy erős közönségünk olyanokból, akik fegyelmezettek, vállalják a szabályok betartását, és eljönnek. Nyilván nem a legkellemesebb dolog maszkban végigülni egy előadást, de most ez van. Lázat mérünk, előadások után fertőtlenítünk, a színészek mindaddig maszkban próbálnak, amíg nincs feltétlenül szükség a mimikára. Az előadásokon nyilván nincs rajtuk maszk, de rendszeresen végzünk teszteket, vigyázunk.

Elő kéne venni a klasszikus görög színjátszást, ahol maszkban játszottak a színészek.

Pont ezen gondolkodtam. Álarcosbál Velencében meg a görög klasszikusok. Lehet, hogy csinálunk egy álarcos évadot, az se gond, ha kettőzzük a szereposztást, vagy ha a női szerepet férfi játssza.

Film?

Forog Dobó Kata családi mozija, nemsokára be lehet költözni a stúdióba.

Mikor mutatják be? Világjelenség, hogy a nézők nem térnek vissza tömegesen a mozikba.

Ettől filmkészítőként totálisan be is vagyok tojva. Úgy döntöttünk, hogy 2021 karácsonyán fogjuk bemutatni. Majd meglátjuk, mi lesz, de ez egy nagyon jó filmnek ígérkezik.

(Borítókép: Kálomista Gábor a Thália Színház igazgatója beszédet mond a színház új játszóhelye a Thália Télikert avatásán 2019. október 2-án.

MTI/Mónus Márton)