Ferenc
11 °C
30 °C

Nem festenek egymás tenyeréből a Verebics lányok

Verebics Ágnes és Verebics Katalin Permanens Konfliktus-36
2020.09.17. 13:49 Módosítva: 2020.09.17. 14:05
Szemtől szemben állni egy magángaléria hátsó traktusában egy 160 milliót érő festménnyel már önmagában olyan – borzongató – élmény, ami miatt megérte egy délutánt eltölteni Szentendrén, és akkor még nem is ejtettem szót a szikrázóan tehetséges Verebics lányok tárlatának megnyitójáról.

Jó helyen járunk, nyugtázom magamban, amikor a 11-es úton autózva felpillantok a táblára: Szentendre – a festők városa. Tombol a szeptemberi nyár, a Duna-parti korzóról legszívesebben belevetném magam a lustán kanyarodó folyó hűs habjaiba, de viselkednem kell, mert komoly művészekhez tartunk műgyűjtő barátommal, fürdőgatyában mégsem toppanhatok be az Erdész Galériába. A biztonság kedvéért elköltünk egy könnyű ebédet a Café Christine-ben – a szomszédos asztalnál Kemény Dénest üdvözöljük hölgytársaságban –, a rozé kacsamell mellé csúszik a pohár pilseni, onnan már tényleg csak három lépés az Erdész Galéria. 

A tulajdonos a honi képzőművészeti szcéna legendás alakja, a rendszerváltás környékén ő indította be a Bercsényi utca 4-es szám alatt az első magyarországi magángalériát. 

Galériája egy háromszintes elvarázsolt kastély. Az 1992-es nyitás óta mindig megtalálhatók nála a magyar avantgárd óriásai – Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos –, és természetesen az Európai Iskola jobbára Szentendréhez köthető mesterei: Vajda Lajos, Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Bálint Endre. 

Erdészt fél órán át hallgatni bőven felér egy egész évfolyam tananyagával a Képzőművészeti Egyetemen. Amikor felkaptatunk a harmadik emeletre, behív egy paraván mögé, és rámutat egy nejlonborító mögött lapuló festményre. 

„Egy Bortnyik, a gyűjteményem legdrágább darabja. A Kabaré. Százhatvan milliót ér. Akár hiszed, akár nem, Bortnyik Sándornak sehol sincs állandó kiállítása Magyarországon, ráégett a bélyeg, hogy '56-ban a Képzőművészeti Főiskola rektoraként beárulta a forradalomban szerepet vállaló tanítványait. Ami természetesen nem igaz. De mivel Bortnyik negyvennégy éve halott, már nem tudja tisztára mosni magát” – magyarázza Erdész, mielőtt beszélne missziós munkájáról.

„Kialakult egy olyan szituáció itt Szentendrén az utóbbi években, hogy sorra zártak be a helyi óriások – Anna Margit, Barcsay, Ámos Imre, Vajda – múzeumai. Elhanyagolták ezeket, lepusztultak, valakinek fel kellett vállalni a szentendrei képzőművészet bemutatását, ez lennék én” – magyarázza minden pátosz nélkül, mintha csak egy kiló kenyeret rendelne a sarki közértben. „Mondjam azt, hogy küldetést teljesítek? Ez így túlságosan magasztos lenne, de körülbelül erről van szó.”

Erdész elbeszéléséből kibontakozik egy világszinten is egyedülálló – sajnos, ma még elmulasztott – lehetőség képe. 

„Szentendre egy huszonnyolcezres kisváros, ahol egy négyzetkilométernél kisebb területen páratlan kismúzeumi hálózat jött létre. Ha ez a városka Olaszországban, Spanyolországban vagy Franciaországban lenne, a világ minden tájáról a csodájára járnának. Czóbel, Vajda, Barcsay, Bálint, Kmetty, Anna Margit, Ferenczy! Hét fantasztikus kismúzeum, hét zseniális művész alkotásaival. Ezek mind csodálatos életművek, változatos választékot kínálva. Az egész világon Barcsay könyvéből tanítják az anatómiát, ő egy nagyon rajzos, míves, mindenki számára befogadható stílustól jutott el egy konstruktív világba. Ha valaki arra kíváncsi, Czóbel Béla hogyan alkotott, hogy milyen volt Párizs, az elmegy a Czóbel-múzeumba. Ha valaki kíváncsi Szentendre csodáira, akkor ott van Vajda. Ha valami ragyogóan színeset akar látni, akkor megnézi Kmettyt. Egy ilyen kisváros a mediterrán országokban remekül megélne ebből, hogy mutogatja ezeket a múzeumokat – kivéve Szentendrét. Az a baj, hogy rajtam kívül ezt nem gondolja végig senki. Pedig csak fel kell ülni a Batthyány téren a HÉV-re, vagy felülni egy hajóra, és ki kell jönni hozzánk.”

Ezen eltöprengünk még egy darabig, majd házigazdánk búcsúzóul megjegyzi:

Azt tudtátok, hogy a világpiacon Moholy-Nagy az egyetlen magasan jegyzett magyar festő? Csontváry, Munkácsy csak nálunk világszám.

Jó tudni.

Az Erdész Laci galériája melletti házban a koronavírus-járvány kezdete óta egy fiatal ezoterikus festő, Családi Krisztina alkot. Hogy nem is rosszul, azt maga meséli el.

„A minap vették meg két képemet az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Matild-palotában épülő török luxusszálló tulajdonosai. Ezekkel dekorálják a hotelt” – mondja, mielőtt a Pilis és a buddhizmus varázslatos világáról kezdene hosszas elbeszélésbe. Még szerencse, hogy közben előkerül egy-két alkotása. Ne gondolja azt az olvasó, hogy elment az eszem, de nekem Jackson Pollock absztrakt expresszionista festményei ugranak be, például az, amelyik A könyvelő című krimiben látható. 

Így jutunk el szép lassan, galériáról műteremre haladva a Fő térig, ahol az Új Műhely Galériában délután megnyílik Verebics Kati és Ági kiállítása, a Permanens konfliktus. Van még másfél óra a megnyitóig, leülünk egy ásványvízre. Közben megérkezik az idősebbik nővér, Verebics Kati. Kisvártatva bejelentkezik videóhívással az egyiptomi férj, Abu, kellemes úriember, amikor benyögöm az egyetlen arab szót, amit tudok – sukran, azaz köszönöm –, kedvesen elmosolyodik.

Kati mesél a Szíva-oázisról, a Líbiai-sivatagban, ahol eltöltöttek néhány hetet pálmafák, hűvös és termálforrások között, paradicsomi környezetben. A délután folyamán először tudom megcsillogtatni műveltségemet, előhozakodom Kambüszész perzsa nagykirály ötvenezer fős seregével, amit Krisztus előtt 525-ben temetett be egy homokvihar a Szíva-oázisnál, és amelynek nyomaira pár éve olasz régészek bukkantak rá. Kati eltátja a száját, bevallja, erről még nem hallott.

Aztán szépen összesereglik a helyi művészvilág, ef Zámbó István festő, egyszersmind a Bizottság együttes frontembere, és felbukkan Viktor Mensikoff orosz milliárdos műgyűjtő, Erdész Laci üzleti partnere. Majd megérkezik Verebics Ági is, kezdődhet a megnyitó a házigazda Tardy-Molnár Anna, a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója köszöntőjével.

Az október 4-ig megtekinthető kiállított festmények között örömmel fedezem fel Ági szerintem legjobb alkotását, a koronavírus-járvány ihlette meghökkentően szuggesztív Szőrmaszkot, amit – illetve aminek a reprodukcióját – a Kodály köröndön is láthatunk. A két sugárzóan tehetséges festőlány viszonya különleges, nem véletlenül Permanens konfliktus a kiállítás címe, Ági és Kati nem esznek – vagy hogy stílszerűek legyünk: nem festenek – egymás tenyeréből. Kati egyébként 2005-ben, Ági 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, és mindkettejük munkásságában központi kérdés az emberi test – jobbára a saját testük –, ám művészetük nagyon is különböző.

Akárcsak az egyéniségük. Ahogy az már nővérek között megszokott – állapítom meg rutinos kétlányos apaként. 

(Borítókép: Verebics Katalin és Verebics Ágnes – Fotó: MANK / Csákvári Zsigmond)