Vendel
3 °C
15 °C
Index - In English In English Eng

A menekültek érdeke az, hogy semmit ne tudjunk róluk

20200808 105416
2020.09.25. 22:07
Mauro Caputo olasz filmrendező, akit leginkább Giorgio Pressburgerrel közösen jegyzett mozitrilógiájáról ismerhetünk, az olasz-szlovén határon húzódó menekültútvonalról készített hiánypótló dokumentumfilmet. A finom eszközökkel élő, már-már lírai hangvételű alkotás az Európa kapujának tartott balkáni útvonal eddig ismeretlen részét mutatja be, amelyről a legtöbben még Olaszországban sem hallottak. A hosszú út során fellelt tárgyak és dokumentumok alapján életfoszlányokba, kettétört sorsokba láthatunk bele.
 

MAURO CAPUTO OLASZ RENDEZŐ, FORGATÓKÖNYVÍRÓ ÉS PRODUCER. A HAZAI KÖZÖNSÉG LEGINKÁBB A GIORGIO PRESSBURGER NOVELLÁJÁBÓL KÉSZÜLT FILM, A FEHÉR KÖZÖK TÖRVÉNYE RENDEZŐJEKÉNT ISMERHETI, DE A MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ ÍRÓVAL EGYÜTT KÉSZÍTETTE A MÜCHENI ÓRA ÉS AZ ÜZENET AZ ÉVSZÁZADNAK CÍMŰ FILMEKET IS. UTÓBBIBAN A TRIESZTI KRÓNIKÁSSAL, CLAUDIO MAGRIS-SZAL IS EGYÜTT DOLGOZTAK.

A média bombáz minket a Lampedúzára érkező menekültekről szóló képekkel, viszont a balkáni útvonalról, különösen annak Olaszország és Szlovénia közti, 234 kilométeres szakaszáról senki nem beszél. Pedig jelenleg ez Európa kapuja, menekülők ezrei használják naponta. Mi az oka ennek?

Nemcsak a Lampedúzára érkező menekülteket látjuk nap mint nap, a horvátországi, boszniai eseményekről is sokat hallunk. Viszont arról, hogy itt nálunk Észak-Olaszországban menekülők ezrei, tízezrei lépik át a határt, nem beszél soha senki. Arról, hogy ezek a menekülők merre járnak, hogyan élnek, mit hoznak magukkal és milyen nyomokat hagynak maguk után, egyáltalán nem esik szó, filmen se mutatta meg eddig senki. Ennek több oka is van. Egyrészt könnyebb beazonosítani, egyáltalán észrevenni azokat, aki bárkán érkeznek a tengeren át Lampedúzára, az egy konkrét helyzet konkrét adminisztrációval. A Trieszt környéki és a határ menti szlovén falvak melletti erdőben menekülők azonban láthatatlanok. Ők nem véletlenül választják ezt az útvonalat, mert láthatatlanok akarnak maradni, és az olasz hatóságok sem nagyon akarják észrevenni őket, pedig tudnak róluk. Nehéz lenne nem tudni, hisz rengeteg nyomot, cipőket, ruhákat, tisztasági és higiéniai szereket, gyógyszereket, és a kilétüket jelző dokumentumokat hagynak maguk után, megszabadulva addigi életükről. Nem akarnak ugyanis beazonosíthatóak lenni.

Miért nem foglalkoznak velük a hatóságok?

Az olasz hatóságok totálisan szemet hunynak a menekülők fölött, a helyzet kezelése ugyanis nem kevés rendőri, határőri munkát, infrastruktúrát igényelne (ujjlenyomatvétel, tolmács, pénz stb.), és úgy vannak vele, minek foglalkozzanak velük, ha úgyis továbbmennek. Mert jobbára továbbmennek Franciaország, Spanyolország vagy az észak-európai államok felé. Én se találkoztam a forgatás hosszú hónapjai alatt egyetlen hatósági személlyel sem, pedig meglehetősen sokat jártunk az erdőben. Az utakon, amikor látszódnak, persze meg kell állítani őket, de az erdőbe nem fog senki utánuk menni. A menekülők éjszaka érkeznek a határhoz, megszállnak, alszanak, átöltöznek, majd reggel öt-hat óra fele mennek tovább, amikor még sötét van. Szó szerint nem látszanak. Nem akarnak nyomot hagyni maguk után, ezért hagyják az erdőben az igazolványukat, útlevelüket, mindenféle hivatalos menekültpapírjaikat, még a legutóbbi menekültközpontból, például a boszniai Bihácsból származó menekültigazolványaikat is. Az ő érdekük ugyanis az, hogy semmit ne tudjanak róluk. Ha ugyanis megtalálják náluk ezeket a dokumentumokat, visszatoloncolhatják őket oda, ahonnan jönnek, és az egész eddigi, több hetes, hónapos útjuk, munkájuk, fáradozásuk odavész, vagy pedig kezdhetik elölről.

De utána sok esetben nagy valószínűséggel nevet, életet, identitást kell váltaniuk, mert valamilyen néven, státusszal csak létezni kell. Ez lehet a legborzasztóbb az egészben. 

Nézze, ha valaki Bangladesből, Nepálból vagy Líbiából idáig jutott, keresztülhurcolta a családját, gyerekeit, akár újszülötteket kontinenseken és tengereken át, annak már teljesen mindegy, mi szerepel az igazolványában. Rengeteg családot láttunk, csecsemőket is, a hátrahagyott holmik között pedig pelenkákat, babakocsit, cumisüvegeket. Nagyon komoly elhatározások, életre szóló kemény döntések vannak ezek mögött az utak mögött, nem beszélve a megélt emberi sorsokról. Találtunk például egy nőt, aki a tunéziai Szfaxból indult, ami nem messze van Lampedúzától, konkrétan vele szemben, mégsem ezt, hanem a balkáni útvonalat választotta.

Milyen hosszú ez az út? Mármint a Szlovénia és Olaszország határán fekvő szakasz?

Ez maga nem is olyan hosszú, 234 kilométer, de amit előtte és utána megtesznek, az rettenetesen sok. Afrikából, Ázsiából jönnek, Bangladesből, Iránból, Líbiából. Sokan Boszniából, a bihácsi menekülttáborból érkeznek közvetlenül.

Hol folytatják utána?

A legtöbben azt kérdezik az erdei szakasz után, hogy hol a pályaudvar, de van, aki továbbra is gyalog folytatja. A menekülők gyorsan mozognak, az erdőben rengeteg vonat- és buszjegyet találtunk, még repülőjegyeket is. Egyikük a hátrahagyott dokumentumai alapján Katmanduból jött, majd Dubaiba ment repülővel, aztán Zágrábba repült, onnan jött ide az erdei útvonalra. Ez a szakasz kikerülhetetlen, bármivel és bárhonnan is érkeztek előtte. Ennyi országon keresztülmenni ilyen körülmények között megváltoztatja a személyiséget, komoly nyomokat hagy az emberben.

Mennyire ismerik jól ezt az útvonalat maguk a menekültek? Mennyire vannak róla előzetes információik?

Ezt-azt tudhatnak korábban útnak indult társaiktól, de gondoljon bele, veszélyes, nehezen áthatolható, sűrű erdőkről van szó, ahol nem olyan könnyű haladni, eligazodni, szóval muszáj, hogy legyen okostelefonjuk, aminek segítségével továbbmennek. Nagyon sok mobiltelefont is találtunk, sőt, a telefon töltését hosszabb távon lehetővé tevő powerbankot is. Korábban ugye Magyarországon keresztül haladtak ezek az útvonalak, de mivel Magyarország teljesen elhárította a menekülteket és kerítést épített, most ez lett a fő útvonal. Ha elzárnak egy csatornát, akkor az emberek keresnek egy másikat.

Mit lehet tudni az embercsempészek szerepéről a balkáni útvonal esetében?

Az olaszok csak a lampedúzai és a déli menekültekről tudnak, a balkáni útvonalról alig, ennek az általunk bemutatott részéről pedig egyáltalán nem. Természetesen a jelenség, hogy ezrek, tízezrek menekülnek kontinenseken át, magával hozza az embercsempészeket is, azokat, akik más nyomorúságából anyagi hasznot húznak, de sajnos az érintett országok, köztük Olaszország is, még nem találták meg a humanitárius megoldást a kérdésre. Egyébként az utóbbi időkben csempészeket is letartóztattak, de nem sok ilyen esetet ismerünk.

Elképzelhetetlen, hogy a környéken élők ne tudnának ezekről az emberekről. A film is hangsúlyozza, hogy a határ sokszor 150 vagy 300 méterre van.

A határ menti kis falvak lakói tudnak róluk, sőt, olyanok is vannak, akik segítenek a menekülőknek. De a legtöbbjük bedől a politikai propagandának, annak hatására alakítja ki a hozzáállását.

A filmben maguk a menekülők nem szerepelnek, csak az látszik, amit maguk után hagynak. Fogkefék, melltartók, tábori menekültpapírok, hálózsák, fájdalomcsillapítók, kettétört bankkártyák – a mindennapi élet elengedhetetlen kellékei. Arra nem gondolt, hogy néhány menekülőt megszólaltasson, akár név nélkül vagy az arcuk kitakarásával?

Néhányukkal tudtam beszélni, de alapvetően nem az ő megszólaltatásuk volt a célom. Én még azelőtt szerettem volna megmutatni az útjukat, tisztán, őszintén és humánusan, mielőtt erre a történetre ráépülne bármiféle propaganda vagy legenda. Mielőtt elkezdene velük kapcsolatban is felerősödni a szokásos sztereotípia, hogy itt csak fiatal, erős férfiakról van szó, ami egyáltalán nem igaz. A hátrahagyott dolgok között női fehérneműket, gyermekruhákat, gyógyszereket, higiéniai és tisztasági szereket találunk, egyszóval világos, hogy itt komplett családokról van szó nőkkel, gyerekekkel. Természetesen egyedülálló férfiak is nekivágnak az útnak abban a reményben, hogy letelepednek a célországban, munkát, vagy legalábbis menekültstátuszt találnak, így alapozva meg a család későbbi csatlakozását.

A pandémia megváltoztatta-e a menekültek kedvét, jövetelét, szokásaikat, egyáltalán milyen hatással van az útnak indulásukra?

Amikor Olaszországban eljött a teljes lezárás ideje, a menekülők ugyanúgy jöttek, s jönnek a mai napig. Én a film elkészülte után is folytatom a megfigyeléseket és a kutatásokat, és azt tapasztalom, hogy azóta több iráni útlevelet találunk ezeken a helyeken, magyarán az egyik leginkább érintettebb országból még többen jönnek.

Hogyan született meg ez a film? Mit akart vele?

Én Triesztben lakom, nem messze ettől az útvonaltól, és itteni lakosként hall ezt-azt az ember. Engem azonban mélyebben érdekelt a téma, a tőlünk néhány száz méterre menekülő, jobb életet keresők sorsa. Meg akartam mutatni azt, méghozzá humánusan, hogy itt emberek ezrei, tízezrei keresik a jövőjüket, és erről a legtöbben semmit se tudnak. A másik motivációm a Giorgio Pressburger iránti tiszteletem, vele való barátságom volt. Ő annyiszor mondta nekem, hogy egyetlen líra nélkül érkezett menekültként Olaszországba, hogy ez a mondata régóta itt visszhangzott a fejemben. Neki ajánlom a filmet.

Került-e veszélybe a forgatás hónapjai alatt?

Veszélybe nem kerültem, de nehézségek persze adódtak. Forgatáshoz se egyszerű terep az erdő.

Mik voltak a legmegdöbbentőbb tárgyak, dokumentumok, amikre bukkant?

Találtam például egy olyan füzetet, amelyben valamilyen iráni nyelven szerepeltek szavak, majd ugyanazok a szavak franciául, illetve több nyelven, szóval az illető kifejezetten készült a kinti életére. Többször, sokszor leírta ugyanazokat a szavakat. Ez nagyon megható. Ezt a füzetet eltettem magamnak, ahogy néhány más tárgyat is.

Még nem mutatták be a filmjét Olaszországban. Mikor fogják?

A koronavírus nálunk is jelentősen megnehezíti a filmek forgalmazását, a fesztiválok megtartását. Egyelőre keressük az utunkat, melyik fesztiválon tudnánk bemutatni. Mindenesetre a film teljesen magánúton jött létre, semmiféle állami támogatást nem kaptunk hozzá.