Farkas
10 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

„Az én testem, az én döntésem” – Besnyő Éva képei

2 Besnyo Eva A Wannsee-i strandon, Berlin 1931 Maria Austria Int
2020.10.01. 17:44
A XX. század legismertebb és legsikeresebb holland fotósa. Magyar származású. Már húszévesen Berlinben dolgozott, de Hollandiában vált a vizuális kultúra meghatározó alakjává. A két világháború közti szociofotó irányzatához kötődik, de fontos dokumentátora a 1970-es évek modern, női jogokért harcoló Hollandiájának. Moholy-Naggyal és Arthur Koestlerrel levelezett, Robert Capaval dolgozott, benne élt kora kulturális-társadalmi körforgásában. Aktívan dolgozott a sajtónak, ugyanakkor kompromisszumok nélkül bontakozott ki nőként a fotóriporteri pályán. Az óbudai Kassák Múzeum Személyes távolság című, 2020. december 13-áig látható tárlata Besnyő Éva mindkét oldalát bemutatja.

Van egy pár, férfi, nő, meztelenek, vagy legalábbis nem sok ruha van rajtuk. Arcuk se látszik, csak a hajuk, meg az, ahogy összeölelkeznek fekve a homokban. A kép címe: A Wannsee-i strandon. Nem tudjuk, ki ők, fiatal pár, annyit látunk csak, ahogy összeborulnak. Semmi beállítás, semmi manír, csak ez az egyetlen momentum. Ennyivel ki lehet fejezni, hogy két ember közt mi van. Ehhez persze jó fotósnak kell lenni. Besnyő Éva, aki elsősorban szociofotói és feminista tárgyú kordokumentációja miatt vonult be a fotótörténetbe, vitathatatlanul jó.

Megérezte ezeket a hétköznapi, mégis az örökkévalóságba tartó pillanatokat és megmutatta őket.

A képen egy kisfiú is van, talán a gyerekük, talán nem; ott fekszik mellettük, közel, de harmadikként ő egy picit kimarad a történetből. Hozzájuk tartozik, de a cinkosok, az összegabalyodók a férfi és a nő.

Van öt csaj, öt barátnő, egymásba kapaszkodnak a mezőn. Hosszú hajúak, szabadok, önfeledten mosolyognak a kamerába. A fiatalság képe, bármit is csinálnak ott azon a mezőn.

Van aztán egy öreg néni, aki egy kinti sparhelten főz. Meleg van, izzadós nyári meleg, Szokolyán vagyunk 1938-ban, a néni főz. Egy másikon parasztok ebédelnek, munka előtt, után. Izmos hátú férfi meztelen felsőtesttel szenet rakodik egy teherautóról. Hátulról látjuk, néznénk még tovább. Fekete képű kisfiú a balatonlellei nyárban a bőgőjére támaszkodik, szomorúan a levegőbe néz. Arcán olyan világfájdalom, amit sem a nyár, sem a nagybőgőzés nem indokol. Valami történt vele.

Ezek Besnyő Éva finom, mégis belénk égő képei a mindennapi életből. Munkások, parasztok, csecsemőjüket szoptató, büszke anyák. Egy táncművész, egy festőművész, ahogy megélik az anyaságot. „Munkás vagyok, egy fotográfus” – mondta magáról Besnyő, amikor a dolgozó embereket fényképezte.

Aztán ugrunk Berlinbe, a Weimari köztársaság pezsgő szellemi életébe. Az Alexanderplatzot építik munkások 1931-ben. Azt a teret, amin ma gondtalanul vásárolunk, találkozunk, szívjuk magunkba a multikultit. Ők meg ott rakják a tér köveit, némelyikük a gödörből néz fel. De talán az egyik legérdekesebb kép, és most megint ugrottunk egyet, immáron Hollandiába, a Leidsestraat hídja alatt készül. Ezen a képen egy csónak látható, benne három idősebb nővel és egy meglehetősen furcsa életképpel. Egyikük egy kórházi ágyon fekszik, a kórházi ágy benne van a csónakban, mellette egy gyógyszereket, kórházi kötszereket tartalmazó doboz. A többi nő tesz-vesz. Honnét a kórházi ágy a csónakban?

Megint ugrunk, Besnyő Éva a jogaikért harcoló nőket fotózza az 1970-es évek Hollandiájában, Amszterdamban és Rotterdamban. A nőket, akik az ingyenes fogamzásgátló tablettáért vagy az abortusz legalizálásáért mennek az utcára. Az én testem, az én döntésem – viszik transzparenseiket öntudatosan. A Dolle Mina radikális feminista csoport aktivistáit, akiket rabosítanak. A teherautó indulásra kész, a nők néznek ránk a plató sűrű fémrácsai mögül. Egy másik képen négy nő viszi transzparenseit a rendőrség elé, békésen mosolyogva, a biztosurakat akarják megpuhítani.

Besnyő Éva ott volt azokban az években és azokban a pillanatokban, amikor a fejlettebb társadalmak nőtagjai a mára már evidencia számba menő jogainkért harcoltak.

Óceánjáró hajókra, azok harmadosztályú klubtermébe készített nagy méretű fotófalakat. Mint a korabeli dokumentarista irányzat képviselői, ő is hitt a kép erejében, a társadalmi változásban. „Összhangot kerestem részvétel és fényképezés között” – mondja, s ez az összhangkeresés jellemző pályája egészére. Újságokban is publikált, már első berlini kiállítása keresett fotóssá tette.

Reprezentatív magazinoktól kapott megbízásokat, de képeinek nézőpontja nem feltétlen a sajtófotóké. Valamiféle finom egyensúlyozás jellemző munkáira: nem ríkat meg, nem csinál propagandát, de ott van, markánsan, jól észrevehetően, mégse fontoskodóan.

Mintegy eszköznek tekintve magát a kor, a történelem, a sorsfordító pillanatok vagy egyszerűen csak a létezés mindennapjainak dokumentálásában. Muszáj részt vennie a fényképezendő alany sorsában, mondta, különben nem tudja megmutatni azt a közönségnek. Ugyanakkor a részvételnek is van egy határa. Talán ez az a személyes távolság, amire a tárlat címe utal.