Farkas
10 °C
16 °C
Index - In English In English Eng

Ismeri a magyar képzőművészeti bestsellert?

0O3A0396
2020.10.04. 12:03
Péntek este nyílt meg a 120 éve született festőre emlékező tárlat a szentendrei Ferenczy Múzeumban, de aki nem ér rá, menjen úszni egyet a Csillaghegyi uszodába. A falon is Barcsay mozaikjai vannak.

Kinek ne lett volna otthon a családi könyvespolcon Barcsay Jenő Művészeti anatómiája? És ki ne vette volna le onnan, mert egyszerűen érdekelte a címlapon fekvő, testében furcsán megrövidülő, már-már gyermeki méretűre zsugorodó alak, akiről hosszas vizsgálódás után se lehet megmondani, férfi-e vagy nő? A könyvet, mely az emberei testet, annak felépítését, a csontok és izmok rejtelmes rendszerét művészi kidolgozottsággal mutatja be, s melyet nemcsak a művészeti oktatásban, de külföldi orvosi egyetemeken is alapműként forgatnak, 15 nyelvre fordították le. Number one képzőművészeti bestseller.

Ha más nem, ez a minden szempontból jelentőségteljes mű mindenkinek beugrik, melynek képeit Barcsay különböző méretekben rajzolta meg, a nyomdai munkákat akkurátusan felügyelte, s joggal söpörte be érte a Kossuth-díjat 1953-ban. Persze a 120 évvel ezelőtt született, kivételes életművel és pályával rendelkező, par excellence szentendrei festő életművéből ezen kívül is van még minek beugrania.

Hogy mást ne mondjunk, azok az olykor már-már kubistába hajló, valójában sajátosan konstruktivista, sárga-narancs-vörös, ide-oda dülöngélő házak, melyeket minden, némi művészi beállítottsággal bíró szentendrei ingatlanos bátran kitehetne az irodája falára. Vagy például az a Szentendrei táj című kép (ilyenből azért jó pár akad), melynek bíbor-okker-zöld barázdáit a kép közepén egy fatörzs bontja ketté, megtörve a látványt, akár egy felkiáltójel. Nem semmi tobzódás. Vagy a Dombos táj címet viselő opusz, melyeken olyanok a lankák és barázdák, hogy az élő táj is megirigyelné.

„A festő ne ismételje azt, amit már megoldott, ne utánozza önmagát, keresse az újat, a számára még ismeretlent” – vallotta Barcsay, aki önmagával szemben volt a legkíméletlenebb, valamirevaló művészként, ha elégedetlen volt, műveit megsemmisítette.

S Barcsay kereste is az ismeretlent. Tájban, portréban, mozaikban (a Beszélgetők című nőcsoport Miskolcon, a Nemzeti Színház előcsarnoka, az újpesti fürdő vagy a Szentendrei Művház mozaikja) is nagyot alkotott, műveiben ott van a párizsi karc, a harsány színekkel festő Peruggia, a tobzódó Firenze és a színpompás Róma, na és a szentendrei táj, minden mennyiségben.

Barcsay Jenő fényképe a Budapest folyóirat 1975. májusi számában
Barcsay Jenő fényképe a Budapest folyóirat 1975. májusi számában
Fotó: Wikipedia

Forma és lélek, kísérletezés és adni vágyás. Pedig az Erdély egyik legrégebbi, fejedelmet is adó családjából származó művésznek a sors nevű kaland sötét oldalából is szépen kijutott.

Anyja tíz gyermekéből hat meghalt, később 24 éves orvos öccse ment el tüdővészben, apja öngyilkos lett, ő maga pedig tanuló éveiben őrült szegénységben tengette napjait, a Képzőművészeti Főiskola egyik helyiségében nyomorogva. Vaszary János volt első mestere, aki úgy megsértődött rá, hogy mikor tanárt váltva Rudnay Gyulát választotta, évekig a köszönését se fogadta. A két világháború között, hogy ne kelljen giccseket festeni megrendelésre, a Fővárosi Iparostanonc iskolában könyvelést, matematikát, géptant és irodalmat tanított pék, fodrász és géptechnikus tanulóknak. Nagyon jó tanár volt, ezen a téren ugyanakkorát alkotott, mint a festészetben. 45-től már az anatómia és a szemléleti látszattan professzora lett, nyugdíjazásáig tanította a mesterséget a diákoknak.

Sosem nősült és nem nemzett gyereket, a hivatásának élt és mindenki elismerte. Mondhatnánk, dögunalmas lét egy ekkora művésznek. A brutálpiros asszonyokból, a tobzódó színű tájakból és pontosan rajzolt izomkötegekből úgy látszik, az élet máshol van.

Borítókép: Ferenczy Múzeum