A nő faljon fel, ne a hálózat!

Ha ez itt a reklám helye lenne, mondhatnánk, ez az előadás nem jött volna létre, ha nincs a Nemzeti Táncszínház. De ez itt nem a reklám helye, bár ezt a tényt Ertl Péter, a Táncszínház igazgatója is megerősítette, megosztva azt a titkot a közönséggel, hogy amikor még nem táncszínház volt az épület, csak építési terület, Frenák Pál volt az első, aki táncszakmailag szemrevételezte.

Mert ahogy a Műpát a karmestereknek és a zenészeknek, úgy a Zoboki Gábor tervezte táncszínházat a táncosoknak és a koreográfusoknak kellene – ideális esetben – meózni.

Frenák új darabjának alapkoncepciója az, hogy a hálók, rendszerek, hálózatok, amelyeket magunk köré szövünk – biztonságból, társadalmi elvárásból, kötődni vagy élni vágyásból –, előbb-utóbb felfalnak bennünket. Legyen az kapcsolati vagy kommunikációs háló, az adatbázisok végtelenbe fulladó rendszere, a folyamatosan konzumálásra sarkalló fogyasztói társadalom hívószava és manipulatív ereje, vagy akár az a borzalom, ami koronavírus címen vesz körül bennünket.

A körénk szőtt háló nemcsak meghatároz, kondicionál vagy korlátoz minket, hanem épp  korlátozottságával újfajta gondolkodásra és kreativitásra késztet.

Ha az utamba állnak, kitérek, ha kötelek hálójában kell élni, vergődhetek is, de azt is megnézhetem, mi a kapcsolatom a kötéllel. Rá lehet feküdni, bele lehet kapaszkodni, sőt fel is lehet mászni rajta egy másik szférába.

Minden emberi élethelyzet, a legnegatívabb is, arra vár, hogy az ember a maga javára fordítsa, hogy táplálkozzon, építkezzen belőle. Az emberi létezés legnagyobb csodája ennek felismerése, hogy noha a körülményeket nem tudjuk befolyásolni, a sorsunkat igen, ha mással nem, azzal, hogyan tesszük magunkévá, vagy hogyan küzdjük le.

Frenák táncosai, legyenek akár pókok, akár emberi lények, a kapaszkodót, az önkifejezési lehetőségeket keresik a rájuk kényszerített helyzetben, egyénileg, duóban vagy csoportosan. Küzdenek, leginkább önmagukkal, sokszor belecsavarodva a kötélrendszerekbe, kiutat keresve. Eközben monoton, már-már idegtépő gépzene szól zörejekkel. Egy darabig. Aztán ugyanis eljön Schubert. Merthogy a nő is eljön, felemeli magához a férfit, aki kétszer még visszahull a hálóba. Még nem tud megkapaszkodni, még nem tudja, hogy akarja-e.

Jurák Bettina és Anibal dos Santos kettőse, ahogyan felemelkedik és eltűnik a zsinórpadlásban, csodálatos egymásra találás. Az igenek, nemek, talánok meggyőző, univerzumba vesző elrendeződése.

Akik itt maradnak, szintén az életre voksolnak. A mű vége az, hogy egyikük – legyen pók, ízeltlábú vagy ember – lábával a hálóba kapaszkodik és lóg lefelé. Ő már a háló foglya, de csak félig. Felsőteste, háta még szabad. Azzal táncol. És azzal is övé a végtelen.

Táncolják: Anibal dos Santos, Eoin Mac Donncha, Esterházy Fanni, Jurák Bettina, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Vasas Erika

Akrobaták: Buda Balázs, László Tamás, Zsíros László

Zenei szerkesztő, zeneszerző: Halász Gábor

(Az előadás előkészületeiről készült videó itt megtekinthető)

(Borítókép: Bobál Katalin / bobal photography)