Taksony
-2 °C
3 °C

Kern András: Boldogabb lennék, ha egy kicsit megint becsuknák a színházat

08-asdf-IMG 2292
2020.10.25. 09:28
A Kossuth-díjas színművész legújabb színdarabjában, Az apában egy idős, demens férfit alakít a Pesti Színházban. Azt mondja, ezt a szerepet nem könnyű eljátszani. De beszél másféle nehézségekről is, és azt mondja, ha ideje engedi, őrt áll a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél.

Járványidőszak van, ezt az interjút is telefonon vesszük fel. Fél a vírustól?

Persze, hiszen látom, hogy az én korosztályomat tizedeli... Az egész elég veszélyes. Megmondom őszintén: boldogabb lennék, ha egy kicsit megint becsuknák a színházat, amíg ilyen gyorsasággal halad a vírus. Mi, színészek kevésbé tudunk védekezni a fertőzés ellen, hiába teszünk meg mindent, hogy védjük magunkat.

Azt olvastam, élvezte a tavaszi karantént.

Akkor legalább nem kellett félni. Én szeretek itthon lenni. Általában nem vagyok unatkozós típus, mindig kitalálok magamnak valamit, de ha mégsem, akkor a semmittevéssel foglalkozom. Egész életemben elfoglalt ember voltam, és számomra is csak most derült ki, hogy ha nincs dolgom, lusta ember vagyok.

Van, amit másképp lát, mint a pandémia előtt?

Inkább csak tudomásul vettem, hogy az élet ilyet is csinál. Azon gondolkodtam, hogy a korosztályomnak milyen istenadta szerencséje volt, hogy elkerülte a háborút. Ez az előttünk élő sok-sok generációra hosszú ideig nem volt igaz. Hát most jött ez, egy újfajta félnivaló, nehogy kimaradjunk az izgalmakból.

Vagányabbnak és felelőtlenebbnek tűnt a színészi pálya

Mennyiben látja másképp a színészi pályát most, mint amikor elkezdte?

Vagányabbnak, fiatalosabbnak, könnyűbbnek, felelőtlenebbnek gondoltam az egészet. Most már felelősebbnek, nehezebbnek, komolyabbnak találom. Régen sem voltam link, hiszen tízéves korom óta mozgok ebben a világban. Mégis, az ember úgy gondolná, hogy a rutin, a sok megszerzett tapasztalat és gyakorlás könnyíti a színészi alakítások létrejöttét. Nálam mégis pont fordítva van. Lehet, hogy ez felelősségérzet is. Most már sokan ismernek, érzem, nagyobb az elvárás.

Akkor sem kapja vissza a felszabadultság érzését, amikor a Játszd újra Sam!-ben áll színpadra? Ha jól tudom, harminchét éve játszik abban a darabban.

Ez igaz lenne, ha nem másfél havonta menne. Ezt a darabot hiába játszottam már rengetegszer, az én koromban erősödik a félelem, nehogy elfelejtsem a szöveget, vagy hogy tudjak jól teljesíteni. Régen ez nem volt rám jellemző, irtó könnyen tanultam, jó memóriám volt.

Florian Zeller Az apa című darabjában, amiben most játszik, a memória a fő téma, pontosabban a demencia. Összeszedetten kellett egy széteső karaktert játszania. E szerep formálásában mi a legnagyobb nehézség?

Az út megmutatása. A szövegből ugyanis nem derül ki, hogyan telik az idő. Pár óra, esetleg hónapok? Nem lehet tudni, hogy a történet egy nap vagy tíz év alatt játszódik-e, mi pedig meg akartuk mutatni a teljes folyamatot. Szerettük volna, ha ez az ember, André a nézők szeme előtt öregszik, de látják a betegség korai fázisát is. 

A próbafolyamat alatt megnézték Kollár István Alzheimer című dokumentumfilmjét, és beszélgettek is a rendezővel. Ez az élmény adott új kapcsolódási pontokat a szerephez?

Igen, bár nekem inkább a beszélgetés segített. A filmben nem a beteg van fókuszban, sokkal inkább a környezete. A darab amúgy annyira nem bonyolult, színészileg mégis kihívást jelent. Nehéz pontosan követni André betegségének útját, azt a sok tünetet, amit néha elrejtve, néha kitéve kell megmutatni. A végére magam is feledékenyebbé váltam. 

Sztepptáncosból operaénekes

A darabon belül van egy rész, ahol a karakter úgy emlékszik vissza, hogy sztepptáncos volt. Ezt önök operaénekesre cserélték, és kaptunk egy áriát is. Mi volt ezzel a céljuk?

Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy nem tudok szteppelni. A nemtudás humorát pedig nem szeretem. Így kicseréltem operaénekesre. De az is igaz, féltünk attól, hogy a darab sötét témája elijeszti a nézőket, így ráerősítettünk a humorára.

A Covid-járvány mennyiben befolyásolta a próbafolyamatot?

A vírus nehezítő körülmény. Két szereplőt is le kellett kettőzni az esetleges pozitív tesztek miatt. Sokáig maszkban próbáltunk, ami egy darabig működött, de egy színházi előadásban számít a mimika, ezért volt, amikor a maszkokat már el kellett hagynunk, hogy lássuk a partnereket, és a rendező is értse, mit akarunk kifejezni. De az is érdekes érzés, hogy mostanában egyik előadás előtt sem lehet tudni, meg tudjuk-e tartani, s hogy emiatt „hiába” dolgoztunk.

Ön szerint mi ma a színház titka, mit tud adni ez a műfaj a nézőknek?

Van valami megmagyarázhatatlan varázsa. Úgy bírom elképzelni, hogy már az ősemberek is kifigurázták egymást a barlangokban. Az egyik megmutatta, ahogyan a társuk vadászott, a másik pedig nem úgy látta, és létrejött a konfliktus, a vita. A többiek ezt biztos nézték. Aztán, ahogy telt az idő, már nem barlangokban ment ez, hanem tereken, amfiteátrumban, és így tovább napjaink színpadáig. Az embereknek jóleső érzés látni, hogy másoknak is van sírnivalója, mások is humorosak vagy kinevethetők. Szeretjük látni saját magunkat. Ilyesmikkel hat a színház, és ahogy bejött a divatba, úgy nem fog kimenni belőle sosem.

Ötven év vígszínházi létezés alatt sok pályakezdő színészt látott. Mások a mostani fiatalok, mint amilyen például maga volt?

Nem látok különbséget az én kezdeti lelkesedésem és az övék között. A színészet agyi gyakorlat, figyelést, odaadást és jelenlétet igényel. Ha valaki tehetséges, az tehetséges, ehhez jön egy rettenetes mély koncentráció. De ha ez megvan, a színészet ilyen szempontból nem változik.

A giccs és az álérzelmesség ellensége

Mit gondol a színművészetis diákokról és az egyetemfoglalásról?

Óriásinak tartom, nagyon tisztelem őket. Figyelemmel követem a történéseket, amennyire lehet és tudom. Mentem volna őrt állni, mert hívtak, csak épp úgy alakultak a munkáim, hogy nem tudtam ott lenni. Nem volt időm, mert vagy tanultam a szöveget, vagy próbáltam, és néha aludtam is. De lehet, hogy majd megyek.

Beszélgettünk színésszel, aki az egyetemi évekből a mesterek fontosságát emelte ki annak kapcsán, hogy sok emblematikus tanár mondott fel az SZFE-n. Mit jelentett önnek anno Várkonyi Zoltán?

Szakmát, életszemléletet, világlátást, műveltséget. Rendkívüli érzéke volt az iróniához, az öniróniához. Ellensége volt a giccsnek és az álérzelmességnek. Nagyon szerettük. Rengeteget dolgozott, így nem az óraszámainak a mennyisége, sokkal inkább a minősége volt fontos. Követtük az életét, ő is mindent tudott rólunk. Ezek a dolgok mindannyiunkra nagyon jól hatottak.

(Borítókép: Kern András. Fotó: Dívány)