Barbara, Borbála
1 °C
7 °C

Mindannyiunk közös hazája Róma

2020.10.26. 09:41 Módosítva: 2020.10.26. 10:14
Baán László Itália szerelmese, és nemrég hivatalosan is kiderült, hogy ez az érzés kölcsönös. Nemcsak azért fontos számára Olaszország, mert az a reneszánsz és a barokk képzőművészet legnagyobb mestereinek hazája, hanem azért is, mert az olaszok is kíváncsiak a magyar kultúrára.

Mi is hírül adtuk, hogy a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójaként megkapta Olaszország Csillagrendjének parancsnoki fokozatát. Ezt miért adják, és kinek? 

Ez az egyik legnagyobb presztízsű itáliai érdemrend, amit olyan személyeknek adnak, akik sokat tettek Olaszország nemzetközi elismertségéért, illetve a nemzetek közötti kapcsolatok erősítéséért. Az indoklás szerint az itáliai kultúra magyarországi bemutatásáért, illetve a magyar művészet ottani népszerűsítéséért adományozta számomra az elnök úr ezt a rendkívül megtisztelő elismerést.

Mit jelent a parancsnoki fokozat?

Ez az érdemrend harmadik, a lovagi és a tiszti fokozatot követő grádicsa, amely olasz–magyar viszonylatban igen ritka, különleges megtiszteltetés, és minden bizonnyal a Szépművészeti Múzeum tradicionálisan erős olasz kötődéseinek és az ennek jegyében itt folyó munkának köszönhető. Hosszan sorolhatnám az elmúlt másfél évtized eredményeit, de hadd említsek csak két kiemelkedő tárlatot, amely összesen közel négyszázezer látogatót vonzott:

a Botticellitől Tizianóig és a Caravaggiótól Canalettóig kiállításaink az itáliai reneszánsz és barokk festészet legnagyobb mesterei főműveinek sokaságát hozták el Budapestre. Ez utóbbit a Neue Züricher Zeitung kritikusa világviszonylatban az év legjobb kiállításaként méltatta – ilyen se lesz újra egyhamar egy magyarországi tárlat esetében.

Az olasz lapok is egyöntetűen dicsérték a kiállítást, kiemelve, hogy az itáliai barokk festészetet ilyen átfogóan utoljára 1922-ben mutatták be Firenzében.

Az olaszok bizonyos szempontból sajátjuknak tekintik a mestereiket bemutató tárlatokat?

Sőt, magára az állandó gyűjteményünkre is egy kicsit így tekintenek, hisz abban több mint ezer festményünk van az itáliai régi mesterektől. Normális időkben, amikor lehet utazni, rendszeresen jelentkeznek be hozzánk olasz diákcsoportok.

Ezt a fajta elkötelezett érdeklődést és büszkeséget más nemzetek részéről nemigen tapasztaltam. Más kérdés, hogy nincs is sok olyan nemzet, amelynek ennyire egyetemes lenne a kultúrkincse.

Leonardo és Michelangelo ma is akkora sztárok a képzőművészetben, mint Lennon és Elvis a könnyűzenében.

Inkább zseniknek nevezném őket. A múzeum történetének legnagyobb, három és fél éves rekonstrukciója után 2018 végén két itáliai géniusz, Leonardo, majd Michelangelo műveiből rendezett tárlatokkal nyitottuk újra a Szépművészetit, ami tekinthető szimbolikus gesztusnak, egyfajta főhajtásnak is az olasz kultúra előtt. De nagyon sokan látták és szerették a Szépmű felújítása alatt a Nemzeti Galériában bemutatott Modigliani-kiállításunkat is.

Hogyan működik a kapcsolat fordított irányban?

Annak idején, 2012-ben fontos érv volt a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum újraegyesítése mellett, hogy míg a Szépművészetiből 1957-ben kivált Nemzeti Galéria több mint ötvenéves története során egyszer sem juttatott el önálló magyar művészeti kiállítást a legjelentősebb nyugat-európai múzeumok falai közé, addig az újraegyesített intézmény képes lesz ilyen tárlatok megvalósítására.

Ennek a vállalásnak a jegyében jött létre már egy év múlva, 2013-ban a XX. század első negyedének magyar modernista képzőművészetét bemutató, nagy sikerű kiállításunk a római Nemzeti Galériában, a Galleria Nazionale d’Arte Modernában.

Különösképpen megtisztelő volt a most hétfői díjátadón, hogy nagykövet úr külön méltatta, és európai kisugárzásúnak nevezte a száz éve legjelentősebb hazai kulturális fejlesztés, a Liget Budapest projekt megvalósítását. Ez azt mutatja, hogy nemcsak a múlt, de a jelen teljesítményeivel is képesek vagyunk elnyerni a legnagyobb európai kultúrnemzetek figyelmét és elismerését.

Itáliához csak szakmai élmények fűzik?

Éppen negyven éve tart az én első látásra szerelmetes kapcsolatom Itáliával, és ez már minden bizonnyal életem végéig megmarad. Először 1980-ban, a katonaság után, az egyetem előtt jutottam el Olaszországba: ez volt az első utam a vasfüggönyön túlra egy nyugati országba. Rögtön egy olyan valószerűtlenül csodálatos és egyedi városba, amely, ha nem létezne, teljességgel elképzelhetetlen volna.

Pontos a mondás, miszerint a világon kétféle város van: Velence és az összes többi.

Utána hónapokig álmodtam arról, hogy újra a lagúnák városában vagyok, de ez akkoriban csak háromévente válhatott valóra, csak ilyen „gyakorisággal” lehetett Nyugatra utazni. A rendszerváltással végre minden ilyen korlát megszűnt, s azóta évente legalább egyszer elzarándokolok Itáliába.

A vírus óta is?

Amikor most május közepén az olasz miniszterelnök bejelentette, hogy június 3-án Olaszország újra megnyitja kapuit a külföldiek előtt, eltökéltem, hogy aznap Velencében kell lennem. Így is lett. Pontosan negyven évvel azután, hogy először láthattam a várost, most

először barangolhattam ott úgy, hogy délben üres volt a Szent Márk tér, egy-két helybéli járt a máskor turistákkal tömött utcákon. Velence csak a velenceieké volt, s én ott lehettem köztük.

Korábban elképzelhetetlen, felejthetetlen nap volt.

Az olasz kultúrát szereti, vagy az olaszokat is?

Tapasztalataim szerint a magyarok és az olaszok kimondottan kedvelik egymást, a két nép habitusában számos közös elem van, könnyű megértenünk egymást. Ráadásul hosszú, ezeréves történelmi kapcsolat fűzi össze a két népet. Történelmünk egyik csúcspontján Mátyás király a firenzei Lorenzo il Magnificóval levelezett. Feleségével, a nápolyi Beatrixszal megérkezett az itáliai humanista kultúra is hozzánk – így nem Franciaoroszágban, nem is a Német-római Birodalomban, hanem Budán jött létre az első Itálián kívüli reneszánsz királyi udvar Európában.

A kérdésre visszatérve, talán nem is érdemes a kettőt elválasztani. A Santo Stefano Rotondóban, Róma egyik legrégebbi bazilikájában nyugszik csaknem fél évezrede egy magyar pap, Lászai János. Az ő sírján olvasható a következő mondat: „Mindannyiunk közös hazája Róma.”

Ezeket a metaforikus értelmű szavakat mindenki érti, aki látta és bejárta Rómát. Minden, ami Európa kulturális alapjait jelenti, ott van abban a városban, és ez érvényes tágabban egész Olaszországra.