Miklós
5 °C
12 °C

Barabási Albert-László: Ha tudom, kik a barátaid, mindent tudok rólad

barabasi albert-laszlo-01-BS
2020.10.26. 01:20
A Ludwig Múzeum bemutatja a világhírű hálózatkutató, Barabási Albert-László és csapata, a BarabásiLab eddigi 25 évének minden munkáját. Legújabb kutatásuk a képzőművészek és múzeumok kapcsolati hálóját térképezi fel. Interjú.

Ön hisz a véletlenben?

Nemhogy hiszek, de az egész karrierem arról szól, hogy azt tanulmányozom. A véletlen számunkra nagyon izgalmas, éppen mert nagyon is jósolható.

Nem paradoxon ez?

Az emberek úgy gondolkodnak a véletlenről, hogy az előre nem látható. Egyetlen véletlen esemény önmagában valóban megjósolhatatlan, de sok együtt már jósolhatóvá válik. Itt van például a levegő. A molekulák teljesen véletlenszerűen ütköznek a térben, de a levegőnek van térfogata, nyomása, viszkozitása stb., és ezeket együtt már lehet jósolni. Én statisztikus fizikus vagyok, ami azt jelenti, hogy az életemet azzal töltöm, hogy a véletlenből kihámozzam a rendet.

A koronavírus üzenete, hogy sokkal rosszabb is lehetne

Minél több a változó, annál jobban jósolható a véletlen?

Inkább úgy mondanám, hogy annál jobban jósolható, minél több az esemény. Erről szól a hálózatelmélet. Nem arról, hogy egy embernek milyen egyéni barátai vannak, hanem hogy milyen a teljes kapcsolati hálója. A hálózat struktúrája, architektúrája nagyon is jellemző. A sok véletlen kiátlagolja egymást.

A kapcsolati háló nem az individuumból indul ki?

De, ugyanakkor a kapcsolati háló több mint egy individuum, az 7 milliárd ember. Ha egy házat építek téglákból, nagyjából véletlen lesz, hogy melyik tégla melyik után következik. Viszont a ház szerkezete, az, hogy ajtók, ablakok vannak, huzalok futnak a falakban, már egyáltalán nem véletlen.

A koronavírus-pandémia, amit egy ideje kénytelenek vagyunk elszenvedni, véletlen?

Minden évben rengeteg új vírus jelenik meg, csak a legtöbbnek nincs elég terjedési kapacitása, vagy nem terjed át az emberre. De minden évben elindulnak olyanok is, amelyek átterjednek az emberre, de aztán elpusztulnak. Ezelőtt öt évvel készítettünk egy filmet Magyarországon, ami arról szólt, hogy nem az a kérdés, hogy lesz-e itt pandémia, hanem arról, hogy hol és mikor.

Azt kell hogy mondjam, nagy szerencsénk volt. Sokkal nagyobb pusztítás is bekövetkezhetett volna.

Ami különös a Covidban, az az, hogy van egy szimptóma nélküli időszaka. Én mindig úgy gondolok rá, hogy ez egy beintés nekünk a természet részéről, hogy lehetne sokkal rosszabb is.

Erdélyi entellektüellcsalád

A Ludwig Múzeum által rendezett kiállításának legújabb darabja, a művészeti kapcsolati háló feltérképezése a tudomány és a művészet szoros kapcsolódása. Miközben a hazai értelmiségi térben tudósok és művészek nem igazán kommunikálnak egymással. Még a különböző művészeti ágak képviselői sem. Írók nem járnak hangversenyekre, festők könyvbemutatókra, balett-táncosok tárlatokra. Pedig jó lenne, ha mindenki nyitna.

Az, hogy ezek a különböző szakmák szétváltak, elég újszerű dolog. Ezelőtt kétszáz évvel nem volt külön matematikus, fizikus és művész. Ha még inkább visszamegyünk, mondjuk Leonardo idejéig, még jobban egybefonódnak a területek. Akkor ez volt a norma. Az, hogy most ennyire szétváltak, annak köszönhető, hogy a tudásmennyiség jelentősen megnövekedett, és ahhoz, hogy ezt megfelelően műveljük, lényegesen több idő és kapacitás kell.

Én Erdélyből, úgynevezett entellektüelcsaládból származom, szüleim irodalmárok voltak, és a művészvilágban működtek, de a családunkban eleve kiindulás volt, hogy tudomány és művészet együtt léteznek, annak dacára, hogy fel se merült, hogy én magam nem műszaki irányba fogok orientálódni.

De szobrásznak tanult. Az, hogy végül nem szobrászművész lett, benne van ebben a kiállításban?

Nem csak ez van benne. Bár szobrásznak tanultam, mielőtt fizikusnak mentem volna, mindig is megmaradt bennem egyfajta művészeti érdeklődés és érzékenység. Amikor lehetőségem lett Amerikában egyetemen tanítani, művészeti kurzusokat is felvettem, de később, noha sajátos módon, a művészet szükségszerűen szakmai tereppé vált számomra. Nagyon vizuális típus vagyok, ahhoz, hogy megértsem a természetet, az kell, hogy lássam. A BarabásiLabbal a tudományos folyamatok mellett huszonöt éve folyamatosan vizualizáljuk az eredményeinket. Engem az emberek leginkább úgy ismernek Magyarországon, mint tudóst, de a szakcikkeimet nagyon kevesen olvassák. A kutatás és a publikálás mellett a harmadik nyelvünk a vizualizáció volt. Az elmúlt tíz évben ebben dizájnerek is segítettek, de ezt eredetileg a saját munkánk segítésére szántunk, csak később jutott el a nagyközönséghez. 2011-ben egy londoni úriember elkérte két kutatási munkánkat, hogy bemutassa egy kiállításon, majd felvegye a katalógusába. Akkor még nem tudtam, hogy ő a londoni képzőművészeti szcéna legfontosabb embere, Hans Ulrich Obrist. Ez adta a kezdőlökést, később a megkeresések rendszeressé váltak.

Nem minden szeg érdekes

Ha nem keresi meg a londoni galerista, nem is megy el a művészet irányába?

Nagyon is elképzelhető, hogy ma nem lennénk itt, bár később, négy évvel ezelőtt mi magunk is elkezdtünk a művészeti világból származó adatokkal foglalkozni, ami nagy zajt csapott ezekben a körökben. Öt éven keresztül, amikor itt éltem, műveket is gyűjtöttem, kapcsolatba kerültem kortárs magyar művészekkel. Nagyon hálás vagyok a Ludwig Múzeumnak, amiért felvállalta, hogy nem csak egy-egy munkát mutat meg, hanem a BarabásiLab elmúlt 25 évének teljes anyagát.

Az, hogy vásárol is, hitelesebbé teszi az elemzőtevékenységét. Műgyűjtőként kik a kedvencei, kik vannak a portfóliójában?

Megvásároltam szinte a teljes magyar kánont Maurer Dórától Lakner Lászlón és Keserü Ilonán át Nagy Krisztáig. De kiállításokat is szerveztem, folyamatos párbeszédben voltam a hazai képzőművészeti világgal. Kimondottan élő magyar művészeket szeretek vásárolni, és folyton keresem az újakat, a fiatalokat is. A hazai képzőművészeti szcéna olyan szociális háló volt, amibe szerettem volna integrálódni, mert egy másik aspektusát adja a budapesti világnak, amit nem budapesti lévén meg akartam ismerni.

Számos területen kutatott, a betegségek géntérképének felvázolásától az emberi mozgáson át legújabban az ételek összetevőiig és ízvilágáig. Van egy metodika, amit alkalmaz és finomít a különböző területeken, vagy az adott terület fejleszti ki a módszert?

Mind a kettő. Van egy eszköztárunk a véletlen feltérképezésére és tudományos kezelésére. Nagyon sok rendszer hálózatszerűen építkezik. Nekünk van egy kalapácsunk, és keressük a szeget, de nem minden szeg érdekes. Én meg vagyok győződve, hogy ha valaki nagyon beleássa magát egy területbe, akkor már nem olyan kreatív. Akkor már elveszítem azt a fajta rácsodálkozást, a másképp látást, már együtt üvöltök a farkasokkal. Ekkor kell elmenni egy olyan irányba, ahol újra frissen alkalmazhatom a módszert. Amikor az emberi mozgásokkal foglalkoztunk, az forradalmi erejű volt, de öt évvel később, amikor egy konferencián már csak a mobiltelefon szekcióban több mint ezer ember jelent meg, azt mondtam, innen mennünk kell. Én mindig olyan területeket keresek, ahol az eszköztárunkat alkalmazhatjuk, de maga a terület még nincs kellően föltárva. Nem szeretek olyan témában dolgozni, ahol már létező paradigmák vannak. Konfliktuskerülő vagyok.

Miért?

Az élet nem arról szól, hogy bebizonyítsam, igazam van-e. Hogy kinek van igaza, nem egy pillanatnyi dolog, hanem tíz-húsz év múlva derül ki. Az számít, mit teszünk le az asztalra. A laboromban is mindig azt mondom a munkatársaimnak, ne azzal foglalkozz, hogy bebizonyítsd, másnak nincs igaza, ugyanazzal az energiával inkább alkoss te valamit, amiért majd csodálni fognak.

Szabad-e kvantifikálni a művészetet?

Használná-e valaha negatív célokra azt az óriási tudásbázist, ami a rendelkezésükre áll?

Mindannak, amit csinálunk, vannak negatív hatásai, és felelősségünk is, hogy ezt kommunikáljuk.

Az emberi mozgásra vonatkozó kutatásokat akkor állítottuk le, amikor kirobbantak az amerikai NSA-botrányok, és kiderült, hogy ők is elkezdték emberek keresésére azokat az eszközöket használni, amiket mi kifejlesztettünk. Na akkor azt mondtam, el innen.

A tudós felelőssége óriási, hogy ilyenkor nagyon tisztán kommunikáljon, akár arra nézve is, hogy törvényileg milyen hatásai lehetnek ennek.

A jelenlegi projektnek, a művészek fontossági és kapcsolati hálójának milyen veszélyei vagy negatív hatásai lehetnek?

Itt is fel lehet vetni olyan alapvető kérdéseket, hogy szabad-e kvantifikálni a művészetet? A művészet egy nagyon boldog és enyhén izolált csodavilág a maga módján, még akkor is, ha nem minden művész így éli ezt meg.

Hálózati szempontból felrajzolta a teljes képzőművészeti szcénát. Mit vizsgált, és hogyan?

Különböző térképeket és ranglistákat készítettünk különböző szempontok alapján. Hat különböző ranglista van, aszerint, hány kiállításuk volt a művészeknek, hány egyéni tárlatuk, milyen az intézmény presztízse, ahol kiállítottak. Szerintem ezek a listák értelmesek, mert ha megnézzük őket, láthatjuk, hogy azok vannak az élen, akiknek a legtöbbek szerint ott a helyük. De ez nem a művészről szól, hanem a művész megítéléséről.

Hát igen.

Ugyanakkor ne feledjük: ha soha nem állítod ki a munkádat, nem várható, hogy Leonardónak tekintsenek.

A listán persze mindenki szeretne nagyobb vagy előrébb lenni, mint ahol található, és számomra nagyon izgalmas látni, ahogy a művészetben mozgó emberek leragadnak a térképek előtt, és elmeditálnak, hogy rendben vannak-e ezek a helyek.

Voltaképpen a kiállítás ezért jött létre, hogy egyszerre legyen kritika és tényfeltárás. Hogy láthatóvá tegyük a láthatatlant.

A hálózat félelmetes ereje

Azért a magyar művészeti szcéna nem egyszerű. Tele irigységgel, féltékenységgel, valódi és mondvacsinált irányzatokkal. Milyen visszajelzéseket kapott?

A művészet befogadása a kontextusnál kezdődik. Itt az ön telefonja most csak egy felvevőeszköz, de ha ez a múzeum kiállítóterében van, már értelmezhető úgy, mint műalkotás. Mi az elmúlt 30 év adatait térképeztük fel a magyar művészek kiállításainak rendelkezésre álló adataiból.

Hogy képzeljem ezt? Írtak egy programot erre?

Ennél kicsit bonyolultabb, de lényegében igen. Illetve minden egyes művészre, vizsgálatra külön programot írtunk, a művészek kiállítási listáit dolgoztuk fel. A legfontosabb forrásunk az Ikon nevű művészeti portál volt, de az Artportal és a berlini Artfact adatait is figyelembe vettük. Egy egész csapat dolgozott a kutatáson, önkéntesek. Voltak köztük művészettörténészek és adatfeldolgozó emberek.

Ha ugyanezt a kutatást megcsinálná a magyar irodalomra vonatkoztatva, meglincselnék.

Nem hiszem, mert az adatok a valóságot tükrözik. De nem kizárt, hogy egyszer megcsináljuk. Számunkra mindig az a kérdés, hogy az adott kutatás minket szakmailag előrevisz-e, tehát tudunk-e a vizsgálata által újabb eszközöket fejleszteni.

Ha már irodalom, azt hiszem, Márai mondja élete vége felé, hogy őt már csak az a csoda érdekli, amit a különböző élethelyzetek és életesemények révén megtud a saját személyiségéről. Ön a különböző kutatásai révén mennyit tanult a saját személyiségéről?

A kutatásaim nem rólam szólnak, hanem a világról, de mindazokat a felismeréseket, amikre jutottunk, akár a kapcsolati hálóval kapcsolatban, a saját életemben is használom. Saját magam meghazudtolása lenne, ha nem ezt tenném.

Olyan szerteágazó a kutatási portfóliója, hogy az ember azt gondolná, az életnek nincs olyan területe, amire ne lenne alkalmazható a hálózatkutatás tudománya. Mi a helyzet az emberi kapcsolatokkal? Ki lesz a barátom? Kibe szeretek bele? Akit elképzeltem, vagy akibe belebotlottam?

Nagyon nehéz valakibe beleszeretni, ha nem botlottam bele. Az más kérdés, hogy utána kapcsolatot is kell létesíteni. Ha bárki megosztja velem, hogy kik a barátai, mindent tudni fogok róla. Hogy hány éves, hol él, milyen végzettségű. Ez a hálózat félelmetes ereje.

Amerikában él, a Harvardon tanít. Hogyan tervezi tovább?

A Harvardon és a Northeastern Egyetemen, és az utóbbi az otthona a hálózatkutató intézetünknek. És a CEU-n is tanítok, ahol segítettem évekkel ezelőtt létrehozni a hálózatkutatási tanszéket, amely most Bécsben működik tovább. Most ideköltöztünk Budapestre egy évre, részben a koronavírus, részben a kiállítás, részben pedig egy Lovász Lászlóval közösen vezetett kutatási téma miatt. Itt járnak a gyerekeim iskolába. Amikor legutóbb jöttünk három hónapra, öt év lett belőle. Most majd meglátjuk.

Borítókép: Index / Bánkúti Sándor