Taksony
-2 °C
3 °C

Az 1984 figyelmeztetés, nem használati utasítás

Screenshot 2020-10-27 at 16.54.56.png
2020.10.28. 15:56
Átkozott Orwell, gonosz színház, sárkányfogvetemény emberiség! Miért kell ezt a kupac reménytelenséget a képembe tolni? – lett káromkodni kedvem Szegeden, miután megnéztem Horgas Ádám rendezésében George Orwell 1984 című regényének színpadi változatát. De ki mondta, hogy a világ arra való, hogy boldogok legyünk? Ki állította, hogy a művészet dolga, hogy megszépítse sivár hétköznapjainkat? A művészet és az igazság összetartozik, és megesik, hogy az utóbbi fáj.

Félünk, maszk mögé bújunk, feleslegesnek érezzük a tervezgetést, lövésünk sincs arról, kinek kell hinnünk és mit. Kétségbeesetten, néha reményvesztetten igyekszünk megkülönböztetni a propagandát a tényektől. Semmiből se tanulunk, de minden új tudás segítségével képesek vagyunk továbbfejleszteni a régi rosszat. Meg a vírus, meg a világbékétlenség, meg ez az Orwell-adaptáció, ahol minden jó elbukik, és kiderül, hogy sosem volt esély. Köszi, Rendező Úr!

– Szívesen – válaszolja az előadás után Horgas Ádám –, igyekeztem hű maradni a regényhez.

Nem voltam biztos benne, de ő megerősítette, hogy George Orwell regényét most láthattam először színpadi műként Magyarországon. Három éve készítette el az adaptációt. Amikor befejezte, kiderült, hogy a jogtulajdonosok egyetlen adaptációt tartanak hitelesnek, tehát színházban csak azt lehet előadni. Kétségbeesett, majd gondolt egy nagyot, lefordíttatta angolra a sajátját, és kiküldte az Orwell-örökösöknek. Hátha megtetszik nekik. Visszakapott egy kérdéssort, gyakorlatilag meg kellett védenie munkáját, akár egy doktori dolgozatot. Két hét múlva megérkezett az álomszerű válasz: kiterjesztették a kizárólagosságot.

Ezentúl csak az angol és a magyar adaptációt játszhatják az egész világon. A darab szegedi bemutatója tehát magyarországi ősbemutató és világpremier volt.

– Az angol változat kamara jellegű megoldást tesz lehetővé, nyolc-kilenc színésszel. A magyar változatban jóval több szereplő jelenik meg – ismerteti koncepcióját a rendező. – A regényben felbukkanó kisebb karakterekből gyúrtam össze egy-egy számomra, illetve az előadás szempontjából dramaturgiailag fontos szereplőt. A regényhez képest nagyobb hangsúlyt kapott az adaptációban a szerelmi történet is. – Horgas Ádám, aki saját bevallása szerint az összművészeti előadások fanatikus híve, maga írta az előadásban elhangzó zenéket is.

Az Orwell-darab színpadképe utalhat egy náci láger személyzeti ebédlőjére, idézheti egy kommunista kaszárnya kultúrszobáját, esetleg lehetne egy barátságos kínai átnevelő tábor tiszti étkezdéje is. A látványos és nagyon egységes üzenetet közvetítő díszleteket Horgas Péter tervezte. (A vezetéknevek egyezése nem véletlen műve, Ádám rendezéseihez többnyire Péter bátyja tervezi a díszleteket, és közösen építik fel a látványt.)

A szereplők büntetőtábori egyenruhára emlékeztető kezeslábast hordanak. A kifejező jelmez Bujdosó Nóra munkája, aki szintén több Horgas-rendezésben dolgozott már.

Az egyenruhákra kitűzött, a falakon is feltűnő szimbólum, egy horogkereszt-jellegű motívumokkal díszített a stilizált szem szintén a darabhoz készült. Ez a mindenütt feltűnő motívum a rendszer piros-fekete emblémája. Az jelkép viselői pedig Óceánia agymosott, robotizált köztársai, akiket félelem, önkéntes önfeladás, szervilizmus és halál vesz körül.

„Még technikai fejlődés is csak akkor következik be, ha eredményeit valamiképpen fel lehet használni az emberi szabadság csökkentésére.” (Orwell)

A rendező kórboncnoki alapossággal távolítja el az élő szövetet a disztopikus társadalom testéről, hogy láthatóvá tegye a diktatúra félelmetes csontvázát. A boncolási rendet természetesen Orwell regénye határozza meg, mely a II. világháború befejezése után mindössze három évvel jelent meg.

Miközben a túlélők jelentős része meg volt győződve arról, hogy ez az öldöklés végre olyan tanulság volt, amit meg is szívlelünk, az angol írónak két egymást követő világégés se volt elég ahhoz, hogy optimista legyen. Elképzelt egy ma is félelmetesen aktuális közeljövőt, ahol általános félelemre építő hatalom uralkodik. Mindenkit figyelnek a Nagy Testvér készülékei, amiket tilos kikapcsolni. Ezeken folyamatosan sugározzák a propagandát, illetve a megfigyelők számára láthatóvá és halhatóvá teszik mindazt, ami előttük történik.

Talán már nem összeesküvés-elmélet, hogy pontosan erre képesek az általunk használt okostévék, laptopok és mobiltelefonok is. Talán az elektromos fogkefék még nem. Pedig ahogy az interneten gyakran felbukkanó mémben is olvashatjuk Orwell képe alatt: figyelmeztetést írtam, nem használati utasítást.

A szegedi előadáshoz – összművészet – leforgatták a propagandaanyagokat, amelyet a nézők is hallhatnak, láthatnak.

A felvonás végén, a szünet kezdetekor a Nagy Testvér tévékommentátorának hangja szólítja fel a nézőket a felelős maszkviselésre. Hideglelős élmény látni az eltakart arccal felálló nézőket.

Az orwelli hatást fokozandó a szünet vége felé már a helyükön ülő nézők nagy része a telefonját babrálja. Ez nem rendezői utasítás, viszont a második felvonás egyik leghatásosabb színpadi tömegjelenete a mobiltelefonok által irányított közpolgárok látványa.

Mi lehet még ismerős a darabból? Talán a folyamatos harckészültség, és megszemélyesített ősellenség. A regényben őt Emmanuel Goldsteinnek hívják.

Mindenért Goldstein a felelős, mert hazudik, hatalomra tör, és gazdag, és a pénzét megrontásra, mételyezésre használja. Sokan követik, ők árulók, akiknek veszniük kell. Nincs mese.

„Nem az a lényeg, hogy valóban van-e háború, s mivel döntő győzelem úgysem lehetséges, nem is az, hogy a háború jól megy-e vagy rosszul. Csak arra van szükség, hogy háborús állapot legyen.” (Orwell)

A főszereplő Rétfalvi Tamás Winston Smith szerepében gyakorlatilag az előadás első percétől az utolsóig a színpadon áll, illetve játszik. Hatalmas színészi lehetőség, használja, de nem él vissza vele. Winston többnyire fél. Winston a gépezet része, mint mindenki az orwelli disztópiában. Propagandával foglalkozik, csőpostán érkeznek hozzájuk a nevek, akiket a Nagy Testvér parancsára el kell tüntetni a rendszerből. Jönnek jelentések termelési rekorderedményekről, és harctéri győzelmekről is, de nagyon kell figyelniük, hiszen a tegnapi ellenség ma már szövetséges, a mai barát lehet, holnap megsemmisítendő gonosz.

Barát nincs, mindenki figyel mindenkit. Gondolatbűn az, amit a gondolatrendőrség annak nyilvánít. A büntetés halál.

Egy barátja azért majdnem van. Symen (Ágoston Péter), a rendszer lelkes, de túl intelligens híve, az „újbeszél”, Óceánia átalakuló nyelvének szakértője. Syme-t dicsérik, jutalmazzák, majd kivégzik.

Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokonértelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a jó szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a jó, mi szükség olyan szóra is, hogy rossz?  A nem jó éppen olyan megfelelő. (Orwell)

A szerelem halálos veszély. Minden ismeretlen halálos veszély. Az ismerősök is veszélyesek, de az ismeretlenek főleg. Winston retteg a nőtől, akiről azt gondolja, hogy besúgó, hiszen másképp miért is követné. Júlia – akit a darabban Ágoston Katalin alakít több, mint meggyőzően, sőt kiválóan – azért követi Winstont, mert tetszik neki. Az ő gondolatbűne a szerelem, melyben a férfi  a bűntársa lesz. Szürke, borzasztó világuk apró foltokban bár, de színessé válik.

A szerelem úgy tűnik, még itt is segít. Elmenekít, menedéket nyújt. A városon túl ragyogó tündérfákká alakulnak a gondolatrendőrök. Aztán rájövünk, hogy a szerelem se ment meg. Nincs kivétel, nincs puha fészek, nincs túlélés. A szerelmet is széttapossák. Az, aki fontos volt, akitől a megváltás ígérete jött, tarkón lövi bukott kedvesét. Ez Orwell – és a szegedi előadás figyelmeztetése. 

Azért kapjuk a pofonokat, hogy végre rádöbbenjünk: ha így folytatjuk, abból semmi jó sem sülhet ki.

Viszont nagyon sok rossz.

„A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk.” (Orwell)

Alföldi Róbert elegáns lila öltönyben jár-kel szürke kezeslábast viselő köztársai között. Emberi, mert nem fél, kifejezetten udvarias, sőt figyelmes. O'Brien a Nagy Testvér a mindenek felett álló helyi képviselője. Neki mindent lehet, ő akár ki is kapcsolhatja a telekészülékét. O'Brien reményt nyújt, gondolatot ébreszt, majd csapdába csal és eltipor. Alföldi alakítása, egészen más művészi eszköztárral, de mégis Latinovits nyomozóját idézi fel Fábry Zoltán Ötödik pecsét című remekművéből. Fábry intelligens és művelt nyilas nyomozója sem büntetni akar, hanem totálisan megsemmisíteni az emberi alaptulajdonságok közül talán legfontosabbat, az objektív igazság létezésébe vetett hitet, melynek elvesztésével emberi mivoltunk lényege szűnik meg.  

Nem elég, ha erőszak hatására hangosan valljuk, hogy kettő meg kettő az öt, hinnünk is kell abban, hogy a négy soha sem volt helyes eredmény.

A valóság viszont nem reménytelen

Az előadás utáni beszélgetésből az is kiderül, hogy a vírushelyzet, majd a karantén miatt háromszor kezdték újra próbálni a darabot, amelyet eredetileg tavasszal mutattak volna be. Ez nagyon nehéz helyzet a színészeknek és minden közreműködőnek, de Horgas Ádám talált benne jót is:

Az évnyitón mondtam pár gondolatot erről, vagyis, ha megpróbálunk elszakadni az egész csapás jellegén, nagyon sok dolgot tanulhatunk belőle. Felidéztem a carpe diem – élj a mának üzenetet, amit sokan rosszul értelmeznek. Ez nem a hedonizmusról szól, hanem azt jelenti, hogy a bizonytalan jövő miatt azt keresd, mivel tudod értékessé és hasznossá tenni magad most. A színház a jelen művészete, tehát ha jól állunk hozzá, nagyon sokat profitálhatunk a mostani helyzetből.

(Borítókép: Szegedi Nemzeti Színház / Facebook)